A köszönés és a megszólítás a társadalmi kapcsolatteremtés nyelvi formái. A magyar nyelvészeti szakirodalomban meglévő, ezzel a témával foglalkozó cikkek egyik része egyes korszakoknak a teljesség igénye nélküli leírására korlátozódik (vö. Thewrewk 1897, Simonyi 1911, Sinor 1974). A mai nyelvre vonatkozóan néhány összefoglaló tanulmány is megjelent (vö. Ladó 1958, 1959, Guszkova 1981, Deme–Grétsy–Wacha 1987/1999, Domonkosi 2002). A nyelvhasználat és társadalom összefüggését kutató szociolingvisztika egyik kedvelt vizsgálati témaköre a nyelvi tiszteletadási formák leírása (vö. Tóth 1983, Kiss 1993, Balázs 1993, Kiss 1995, Sándor 1996). Az újabb kutatások a pragmatika és a beszédaktus-elmélet eredményeinek bevonásával bővítik a témával kapcsolatos ismereteket (vö. Nyomárkay 1998, 1999).
A fenti tanulmányokban több helyen is olvashatjuk, hogy a régi korok tiszteletadási formáinak tanulmányozására a szépirodalmi alkotások kitűnő lehetőséget nyújtanak. Deme László a következőket írja: „Jó tükrözője az érintkezésformák mindenkori értékének és értékváltozásának a mindenkori szépirodalom” (Deme–Grétsy–Wacha 1987/1999: 62). Sebestyén Árpád több cikkében és előadásában a szociolingvisztikai szemléletmód érvényesítését hangsúlyozza a realista szépirodalmi művek elemzésében. Hasznos nyelvi elemzési szempontnak tartja annak megfigyelését, hogy a szereplők nyelvezete milyen mértékben és hogyan érzékelteti társadalmi hovatartozásukat, szociális helyzetüket, műveltségüket, életkorukat és nemüket (Sebestyén 1990: 45; 1993: 85). Balázs Géza népies íróink prózájára hivatkozik: „Népies íróink gazdagon alkalmazzák a kapcsolatra utaló nyelvi elemeket. Prózájukba beépítik a népnyelvnek ezeket az elemeit” (Balázs 1993: 49). Nyomárkay István a középosztály udvariassági beszédaktusait tanulmányozva a nyelvi példákat Herczeg Ferenc, Csathó Kálmán, Harsányi Zsolt és Molnár Ferenc műveiből meríti.
Bárczi Géza a nyelvjárás és irodalmi stílus kérdéseit taglalva azt bizonyítja, hogy a nyelvjárási és szociolingvisztikai jelenségeket nemcsak a valóságban lehet vizsgálni, hanem realista szépirodalmi művek fiktív világában is (vö. Bárczi 1961: 62–112).
Móricz Zsigmond írói nyelvével sokan sokféle közelítéssel foglalkoztak, főleg stilisztikai szempontból (vö. Herczeg 1961, Szathmári 1961, Sebestyén 1972). Én szociolingvisztikai jellegű nyelvi elemzéseket végeztem Móricz Zsigmond három művében: A fáklya, Rokonok és a Csibe-novellák. (Imre 2004). Egy külön tanulmányban rendszereztem A fáklya című regényben előforduló megszólításformákat (Imre 2003: 231–239). Egy újabb tanulmányban csoportosítottam a Rokonok című regényben előforduló köszönés- és megszólításformákat (Imre 2005: 49–68).
Jelen írásomban Móricz Zsigmond „A fáklya” című regényében szereplő köszönésformákat  rendszerezem. A nyelvi adatokat a szereplők dialógusaiból gyűjtöttem. Vizsgálatomban a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában, 1975-ben megjelent Móricz Zsigmond: Regények II. című kötetének szövegét vettem alapul, a továbbiakban erre hivatkozom. A regény cselekménye falun — Musán és Fábiánfalván — játszódik. Móricz valósághíven jeleníti meg a korabeli falu társadalmának egy metszetét. A regényben bemutatott falu társadalma a következőképpen rétegződik: Arday képviseli a vezető földesúri osztályt, a falusi értelmiség megtestesítői: Matolcsy Miklós, Dékány Sámuel lelkész és felesége, a tanító és felesége, és a fiatal tanítónő, Margit. A parasztságot a kurátor, a csordás, a cseléd és egy névtelen parasztember képviseli. Epizódszereplőként jelennek meg a regényben a földesúri hatalom előtti megalázkodás tipikus képviselői: a rendőrkapitány és a takarékpénztár igazgatója. Hasonlóan kevés szerepe van Matolcsy Miklós két paptársának, Alvintzynek és Vitéz Györgynek. Ők a papi életvitelt reprezentálják.
„Minden beszélgetésnek van egy bizonyos udvariassági telítettsége, azaz — és ez általános nyelvi jelenség — két ember nyelvi kapcsolata, társalgása, akarva akaratlanul bizonyos konvencionális formákat tartalmaz. Így a beszélgetés vagy akár az egyirányú beszéd, nemcsak a közlendőt tartalmazza, hanem bizonyos mértékben fényt vet a szóló és a hallgató társadalmi kapcsolatára is” (Sinor 1974: 545). A fenti megállapítás érvényesnek látszik az említett regény szereplőinek egymás közti nyelvi érintkezésformáira is.
Éder Zoltán meghatározása szerint a köszönés „a társas életnek egyik ősi megnyilatkozása, az embertársaink iránti tiszteletnek és jóindulatnak a kifejezése, az egymás közti kapcsolatteremtésnek egyik eszköze” (Éder 1980: 1249). Kertész Manó a „Szállok az Úrnak” című könyvének bevezetőjében az üdvözlési formák eredetét kutatva arra a következtetésre jut, hogy egyik részük az úr-szolga viszonyra vezethető vissza (pl. meghajlás), a másik részük a békés szándék bizonyításával függ össze (pl. kézfogás), s vannak közöttük vallásos eredetűek is (Kertész 1931/ 1996: 6–9).
A magyar köszönésformák használatát meghatározza a beszélő és megszólított neme, társadalmi szerepe, tegező és magázó viszonya és életkora. Fontos szerepe van még a napszaknak és az érkezés, illetve a távozás helyzetének.
A köszönésnek több lehetséges formája van. Balázs Géza a kapcsolatteremtő nyelvi elemekről szóló munkájában a következő csoportosítást adja: 1. konvencionális köszönésforma (pl. Jó napot kívánok!); 2. konvencionális köszönésforma + megszólításos köszönés (pl. Jó estét, Pista bácsi!); 3. köszönéspótló kijelentés és kérdés (pl. De jól nézel ki! Hol sültél le ilyen jól?); 4. halmozott köszönésforma (pl. Jó napot, kezit csókolom); 5. köszöntés, jókívánság (pl. Kéz és lábtörést!). Írásomban a következő módon csoportosítom a regényben előforduló köszönésformákat: a legtöbb nyelvi adat a napszakhoz és a valláshoz kapcsolódik, néhány adat alárendeltségi viszonyt tükröz, s egy-két adat külön a nők üdvözlésére szolgál. A köszönésformák minősítésekor mindig jelzem azt is, hogy az adott konvencionális forma önállóan vagy megszólítással egybekapcsolva vagy halmozottan fordul elő.
A fentiek alapján Móricz Zsigmond: „A fáklya” című regényében a következő köszönésformákkal találkozunk.
Az első csoportot a napszaknak megfelelő üdvözlési formák alkotják (jó reggelt, jó napot, jó estét). Ladó János már említett tanulmányában megjegyzi, hogy a falusi férfilakosság mindig pontosan ügyelt az érkezés és a távozás alkalmának rendszeres és következetes megkülönböztetésére (vö. Ladó 1958: 423). Érkező köszönésül a parasztság gyakran használta a jó reggelt (napot, estét) kívánok formákat. Móricz valósághíven örökítette meg a kor szokásait. Legtöbbször a regény férfi szereplőinek beszédében fordulnak elő. A kurátor így köszönti Matolcsy Miklóst, a falu új lelkészét a választás másnapján: „Jó reggelt, tiszteletes uram” (21). A névtelen parasztember is hasonló módon üdvözli: „Szerencsés jó reggelt kívánok a tiszteletes úrnak” (228). Egy idegen — ahogyan az író nevezi — szintén így köszönti a fiatal papot: „Jó napot tisztelendő úr” (46). Mindhárom üdvözlési forma a konvencionális köszönésformák + megszólításos köszönések közé tartozik. A társadalmi tisztségre utaló megszólítások jól érzékeltetik az egyszerű parasztembernek a papjuk iránti tiszteletét. Hasonló, de már megszólítás nélküli konvencionális köszönésformával él az öreg csordás: „Jó’stét kvánk” (49). Az író itt nyomdatechnikailag is érzékelteti az idős ember motyogó beszédmódját.
Napszaknak megfelelő köszönéseket figyelhetünk meg Matolcsy Miklós, a fiatal pap beszédében is. A 74 éves bennkosztos cselédet így köszönti: „Jó reggelt” (95). A kívánok nélküli forma kicsit ridegnek érződik a pap szájából. Dékánynét, az idős tiszteletes feleségét már halmozott köszönésformával üdvözli: „Kezét csókolom, jó reggelt kívánok” (97). A női nem iránt érzett tiszteletének, udvariasságának ad hangot. Szintén halmozott köszönésformával él Ardayval, a képviselővel való találkozásakor: „Alázatos szolgája, jó estét kívánok, képviselő úr” (243). Ebben az esetben világosan érezhető, hogy a fiatal pap nála társadalmilag magasabban álló személyhez szól.
A távozó köszönések közül a jó éjszakát tájnyelvi alakjaival (Jójcakát, Jó éccakát) találkozunk Matolcsy és a kurátor egymástól való búcsúzásakor. A Móricz által alkalmazott betűnépiesség a valóság illúzióját kelti.
Két esetben a női szereplők — Dékányné és Márta, a lánya — is alkalmazzák a napszaknak megfelelő köszönésformát: „Jó reggelt!” (94); „Jó reggelt, kedves barátom” (97). Az előbbi — a Márta által használt rövid forma — kimértebb, hidegebb, az utóbbi — a Dékányné által használt megszólításos forma — bizalmasabb kapcsolatot feltételez.
A második csoportba a vallásos eredetű üdvözlési formákat soroltam. Ladó János megemlíti, hogy a falusi emberek gyakran használták ezt a formát is (vö. Ladó 1958: 423). Az érkező köszönések közül az Isten hozott (hozta) fordul elő legtöbbször. A Nyelvművelő kézikönyvben a következőt olvashatjuk erről a kifejezésről: „Vallásos színezetű köszönésforma, amelyben az eredeti jelentés többé-kevésbé elhomályosult” (NyKk. I. 1983: 1060). A Nyelvi illemtan megfogalmazása szerint „az érkezőt üdvözlő, tiszteletet kifejező népies köszönésforma” (Deme–Grétsy–Wacha 1987/1999: 435).
A regény szereplői közül Dékány Sámuel, az idős tiszteletes két ízben is így köszönti fiatal paptársát: „Isten hozta kolléga úr” (12); „No, isten hozott kedves öcsém” (14). A köszönésekhez kapcsolt megszólítások jelzik a szituációk eltérő (hivatalos, illetve bizalmas) jellegét. Egy alkalommal Dékányné is így üdvözli a házába érkező ifjú lelkészt: „Ah, isten hozta” (218).
Az idős bennkosztos cseléd Matolcsy Miklós napszaknak megfelelő köszönésére (Jó reggelt), szintén egy vallásos eredetű rövid formával válaszol: „Agyonisten” (95).
A búcsúzó köszönésformák közül az Isten áldja (megáldja) és az Istennek ajánlom formák szerepelnek. Mindkét alakot a Nyelvi illemtan tiszteletet kifejező népies búcsúzó köszönésformákként tartja számon (vö. Deme–Grétsy–Wacha 1987/1999: 435–436). Távozáskor a kurátor, a pénztáros és a névtelen parasztember is így köszön el Matolcsy Miklóstól: „Isten megáldja, tiszteletes uram” (31); „Istennek ajállom, tiszteletes uram” (uo.). „Isten áldja” (226). Az első két esetben a konvencionális köszönésforma a megszólítással összekapcsolva nagyobb tiszteletet fejez ki a megszólított iránt. Matolcsy Miklós szintén ugyanúgy búcsúzik tőlük: „Isten áldja” (31); „No, isten áldja” (225).
A harmadik csoporthoz a nők üdvözlésére szolgáló köszönésforma tartozik. Erre mindössze a Kezét csókolom példát találtam. Matolcsy Miklós Dékánynét, a tiszteletes feleségét mindig így üdvözli: „Kezét csókolom, jó reggelt kívánok” (97); „Kezét csókolom” (144); „Egy pillanatra, ha nem zavarom, kezét csókolom…” (218). Ugyanígy köszönti Dékányné lányát, Mártát is: „Kezét csókolom” (83). Ez a spanyol etikettből származó köszönésforma a spanyol-osztrák Habsburg-kapcsolatoknak köszönhetően került a magyar polgári életbe, és csak felfelé érvényesült, lefelé sohasem (vö. Ladó 1958: 426). Móricz itt is hitelesen örökítette meg a kor társadalmi szokásait. Az arisztokrata származású Dékánynénak és lányának az illem szerint csak ez a köszönésmód járt.
Az utolsó csoportot az alárendeltségi viszonyt kifejező köszönésforma alkotja. Ide tartozik az Alázatos szolgája, amely a „Servus humillimus” magyar megfelelője. Használója részéről eredetileg alázatot, megalázkodást fejezett ki, később már egyenrangúak is használták (vö. NyKk. I. 1983: 158–159). A regényben a köszönésmód latin és magyar változatával egyaránt találkozunk. A latin nyelvű alakot Dékány Sámuel használja Matolcsy Miklós köszöntésekor: „Á, szervusz humillimusz” (220). Alázatosság, a pap iránti tisztelet érződik a tanító és felesége szavaiból: „Alázatos szolgája, tiszteletes úr, igazán nagyon köszönjük, hogy így kitüntetett, s volt szerencsénk, alázatos szolgája” (43). A konvencionális köszönésforma kétszeri megismétlése és a társadalmi tisztségre utaló megszólításforma erősíti az alárendeltségi viszonyt. Hasonló tapasztalható Matolcsy Miklós részéről, amikor Ardayval, a képviselővel találkozik: „Alázatos szolgája, jó estét kívánok, képviselő úr” (243). A halmozott köszönésformát túlzott udvariasságból, a magasabb rangú ember iránti tiszteletből használja. Előfordul egyszer ennek a formának a rövidebb változata is: „Alászolgája” (46). Ezt Matolcsy Miklós az idegen embertől való búcsúzásakor mondja, s ebben már semmiféle megalázkodás nem érezhető, inkább egy felülről jövő elutasításnak fogható fel (vö. NyKk. I. 1983: 159).
Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a vizsgált köszönésformák életkorhoz, nemhez, társadalmi réteghez, valláshoz és napszakhoz kapcsolódnak. Meghatározó szerepe van a beszédhelyzet formális, illetve informális jellegének. A tiszteletadás leginkább a fölfelé irányuló nyelvi udvariasságban nyilvánul meg. A regényben előforduló köszönésformákat az alábbi táblázat szemlélteti. A fő csoportokat a napszaknak megfelelő, a vallásos eredetű, a nők üdvözlésére szolgáló és az alárendeltségi viszonyt kifejező köszönésformák alkotják. Az egyes csoportokon belül további alcsoportok különülnek el aszerint, hogy a köszönésformák önmagukban vagy megszólítással egybekötve vagy halmozottan fordulnak elő. Az alábbi összefoglaló táblázat a regényben előforduló köszönésformákat szemlélteti:

Irodalom

 

Balázs Géza 1987 = A kapcsolatfelvétel nyelvi formái. Magyar Nyelvőr 4: 402–412.
Balázs Géza 1993 = Kapcsolatra utaló (fatikus) elemek a magyar nyelvben. Akadémiai Kiadó, Bp.
Bárczi Géza 1961 = Nyelvjárás és irodalmi stílus. In: Stilisztikai tanulmányok. Gondolat Kiadó, Bp. 62–112.
Deme László–Grétsy László–Wacha Imre (Szerk.) 1999 = Nyelvi illemtan. Szemimpex Kiadó, Bp.
Domonkosi Ágnes 2002 = Megszólítások és beszédpartnerre utaló elemek nyelvhasználatunkban.
A Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Intézetének Kiadványai, Debrecen.
Éder Zoltán 1983 = Köszönésformák. In: NyKk. I: 1249–56.
Ért.Sz. A magyar nyelv értelmező szótára I–VII. 1959–1962 = Főszerkesztő: Bárczi Géza és Országh László. Akadémiai Kiadó, Bp.
Guszkova, Antonyina 1981 = A társadalmi kapcsolatteremtés eszközei a mai magyar nyelvben. NytudÉrt. 106. sz. Bp.
Herczeg Gyula 1961 = Móricz Zsigmond stílusa. In: Stilisztikai tanulmányok. Gondolat Kiadó, Bp. 240–329.
Imre Rubenné 2003 = Megszólításformák Móricz Zsigmond „A fáklya”című regényében. Magyar Nyelvjárások 231–239.
Imre Rubenné 2004 = Szociolingvisztikai jelenségek Móricz Zsigmond műveiben. Bessenyei György Könyvkiadó, Nyíregyháza.
Imre Rubenné 2005 = Köszönés- és megszólításformák Móricz Zsigmond Rokonok című regényében. Magyar Nyelvjárások 49–68.
Juhász József 1983 = Szövegtani vázlatok. I. A megszólítás funkciói a szövegben. In: Rácz Endre és Szathmári István (szerk.): Tanulmányok a mai magyar nyelv szövegtana köréből. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp. 152–157.
Kertész Manó 1996 = Szállok az Úrnak. K.u.K. Könyvkiadó.
Kiss Jenő 1993 = Köszönés- és megszólításformák a Rábaközi Mihályiban. Magyar Nyelvőr 208–228.
Kiss Jenő 1995 = Társadalom és nyelvhasználat. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp.
Ladó János 1958 = Köszönés és megszólítás napjainkban. Magyar Nyelvőr 422–430.
Ladó János 1959 = Köszönés és megszólítás napjainkban. Magyar Nyelvőr 23–36.
Nyelvművelő Kézikönyv I–II. 1983. 1985 = Főszerkesztő: Grétsy László és Kovalovszky Miklós. Akadémiai Kiadó, Bp.
Nyomárkay István 1998 = A nyelvhasználat udvariassági stratégiái. Magyar Nyelvőr 277–283.
Nyomárkay István 1999 = A nyelvhasználat udvariassági stratégiái. Magyar Nyelvőr 145–149.
Sándor Anna 1996 = Koloni köszönés- és megszólításformák. Magyar Nyelvőr 1996: 302–318.
Sebestyén Árpád 1972 = A tájnyelv mint stíluseszköz Móricz Zsigmond műveiben.  Magyar Nyelvjárások 9–38.
Sebestyén Árpád 1990 = A nyelv rétegződéséről, a szociolingvisztikai szemléletmódról. MNyTK. 189. sz. 42–48.
Sebestyén Árpád 1993 = Szövegértés, stílusérzékelés. MNyTK. 196. sz. 85–94.
Simonyi Zsigmond 1911 = Az udvariasság nyelvéről. Magyar Nyelvőr 1–8; 149–155.
Sinor Dénes 1974 = A magyar nyelv udvariassági formái a két világháború közti időben. NytudÉrt. 83. sz. 545–552.
Szathmári István 1961 = A magyar stilisztika útja. Bp.
TESz. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára 1967–1976. Akadémiai Kiadó, Bp.
Thewrewk Emil 1897 = Az udvariasság nyelve. Magyar Nyelvőr 9–15; 101–108.
Tóth Mihály 1983 = Köszönések és megszólítások Bag községben. MCsD. 20. sz. Bp.

A vizsgált Móricz mű

Móricz Zsigmond: A fáklya. In: Móricz Zsigmond: Regények II. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1975.

Imre Rubenné
Nyíregyházi Főiskola, Tanítóképző Intézet

Megjelent a Módszertani Közlemények 2009. 49. évfolyam 2. számában.