2.5. A fonetika rövid története

Kassai és Gósy a következőképpen ismerteti a fonetika történetét (Kassai, 1998; Gósy, 2004).

Már a görögök, elsősorban a szónokképzés miatt, megfigyeléseket tettek a beszéddel kapcsolatban és rendszerezték is azokat. Ezt a hagyományt folytatták a rómaiak is, sőt a középkorban is motiváltak voltak a beszéddel kapcsolatos tudáselemek fejlesztésére, lejegyzésére. Később a humanizmus illetve a reneszánsz korban az ember iránti általános érdeklődés eredményeként bővülhetett ez a tudás. pl. Leonardo da Vinci boncolásai révén jelentős hozzájárulást adott a hangképző szervek felépítéséről, illetve leírta a rezonancia jelenségét is, s ezzel kb. párhuzamosan írta le Galilei az ingamozgással kapcsolatos ismereteit. A XVI. században elsősorban a nemzeti nyelvek előtérbe kerülése jellemző, melynek eredményeképpen megszületik az újkor első tudományos igényű általános fonetikája. A XVII. században egyrészt a siketek oktatásának kérdése dominált, másrészt pedig létre akartak hozni egy világnyelvet, így kísérletet tettek egy logikus, matematikai formulákból álló mesterséges nyelv kidolgozására is. Ebben az időszakban számos olyan megállapítást tettek, melyek a mai kutatások alapjául szolgálhatnak, pl. biofeedback, különböző ejtésváltozatok szerepe, beszéd megértésének vizsgálata, fonetikai átírás alapelve, stb. A XVIII. században elsősorban természettudósok közreműködésével léphetett előre a tudományterület, pl. fizikusok közreműködésével. Meg kell említeni Kempelen Farkast, aki Az emberi beszéd mechanizmusa című művében a beszéd fiziológiai feltételeit tárgyalja, s ezek hosszú ideig a fonetikai kutatások alapjául szolgáltak. Elsődleges célja volt, hogy a beszédhibásokon segíthessen. A XIX. század munkáira hat, hogy a nyelvvel foglalkozók felfedezik a szanszkrit nyelvet, az indiai nyelvtanírók mai korszerű ismereteket tartalmazó nyelvleírási munkáit. Ebben az időszakban megalapozódik az akusztikai fonetikai alapja is (Helmholtz A hangérzetek tana c. művével), feltalálják a kimográfot, mely a hangképző szervek működésének pontosabb megfigyelésére szolgált. További jelentős mű A beszédhangok rendszere és fiziológiai alapvonásai, mely Brücke írása, s nagyban hozzájárult a fonetika önálló tudománnyá válásához, ahogy ez be is következett Eduard Sievers A hangfiziológia alapvonalai c. művével, amelyben már nyelvi szempontok is tetten érhetők, sőt, további lendületet adott a kutatásoknak, így egyre inkább jellemzők a népnyelvi, valamint nyelvtörténeti kutatások, s sorra írják le az európai nyelvek hangtani szerkezetét. Innentől a hangtani kutatások elsődleges célja a tudományos megismerés. Ekkoriban figyelhető meg az elméleti és eszközfonetikai kutatások szétválása, valamint a fonológiai kutatások térhódítása.  A XX. századtól megfigyelhető a kutatás során használatos eszközök és eljárások bővülése. A számítógépek bevonása újabb elemekkel gazdagította az addigiakat, próbáltak mesterséges beszélőrendszereket létrehozni. A hallgató szempontjainak beemelésével pedig a kutatások iránya elkezdett elsősorban a pszichológiai irányában kitágulni, de ekkoriban jellemző a szociofonetikai kutatások megjelenése is (nyelvjárásai sajátosságok, ejtési variációk, nyelvhasználat társadalmi meghatározottsága, stb.), de a beszédhibák illetve hallássérülések is fókuszba kerülnek. S így tulajdonképpen eljutunk a bevezetésben tárgyalt interdiszciplináris jelleghez, mely a mai kutatásokat alapvetően maghatározza. (Kassai, 1998; Gósy, 2004).