A köszönés és a megszólítás a társadalmi kapcsolatteremtés nyelvi formái. A magyar nyelvészeti szakirodalomban meglévő, ezzel a témával foglalkozó cikkek egyik része egyes korszakoknak a teljesség igénye nélküli leírására korlátozódik (vö. Thewrewk 1897, Simonyi 1911, Sinor 1974). A mai nyelvre vonatkozóan néhány összefoglaló tanulmány is megjelent (vö. Ladó 1958, 1959, Guszkova 1981, Deme–Grétsy–Wacha 1987/1999, Domonkosi 2002). A nyelvhasználat és társadalom összefüggését kutató szociolingvisztika egyik kedvelt vizsgálati témaköre a nyelvi tiszteletadási formák leírása (vö. Tóth 1983, Kiss 1993, Balázs 1993, Kiss 1995, Sándor 1996). >>>

Jelen dolgozatommal hozzá kívánok járulni egyrészt a tanítói és a tanári felkészüléshez, vagyis a tanítási, másrészt az igekötőkkel összefüggő kompetenciák, közelebbről a helyesírási, valamint a kifejezésbéli felkészültség izmosításához, azaz a tanulási folyamatokhoz. Ha szemügyre vesszük az igekötők meghatározásával kapcsolatos szakirodalmat, jelentékeny ismereteket birtokolhatunk. „A magyar nyelv értelmező szótára” így adja meg az igekötőt: „Az igéhez járuló, határozószóból lett, néha képző értékű elem, amely az igével kifejezett cselekvés, történésirányát vagy állapotát jelöli meg, s az ige eredeti jelentését kisebb-nagyobb mértékben módosítja (pl. be-; ki-; meg-); általában az ige előtt, meghatározott mondattani helyzetben pedig az ige után áll.” >>>

A Németországban élő Kibédi Varga Áron költő és egyetemi kutató „Lépések” című naplójában ezt írja 2005. május 15-ei keltezéssel: „Pünkösd a legszebb keresztény ünnep, mert a legabsztraktabb. Nincs semmi romantika – se megható, se tragikus –, ami eltéríthetne a lényegtől, nincs betlehemi istálló, nincs keresztre feszítés. Csak a nyelvek sokasága. Először volt Bábel, a nyelvek szétesése, a büntetés, most pedig pünkösd, a nyelvek felvirágzása, a hitről való soknyelvű beszéd öröme” – eddig az idézet… >>>