III.3.B.e. Az inzulin rezisztencia
Az inzulin rezisztencia alatt azt értjük, hogy a hormon nem képes a májra, izomra és a zsírszövetre megfelelően kifejteni a hatását.
Az inzulin rezisztencia úgy definiálható, mint a csökkent inzulin válasz (az inzulin maximális hatása) és / vagy a csökkent inzulin-érzékenység (a maximális válasz feléhez szükséges inzulin koncentráció) egy célszövetben (5. ábra).
Az inzulin rezisztencia hatásfokát biológiai mérésekkel is mérhetjük:
- izomszövet cukor felvétele
- máj cukortermelés gátlása
- zsírok bontásának (lipolízisének) gátlása
5. ábra Inzulin hatása a glükóz felhasználásra
Inzulin érzékenység (EC50), inzulin válasz hatásfoka (Vmax).
Inzulin rezisztencia okozhatja az érzékenység vagy hatásfok csökkenését, de akár kombinált hatású is lehet.
Az inzulin rezisztencia következtében csökken a szövetek glükóz felvétele, nő a máj glükóz termelése. Ennek hatására hiperglikémia, azaz magas vércukorszint alakul ki. A hiperglikémia csökkenti az inzulintermelést, ami tovább erősíti a magas vércukorszintet.
Bár az inzulin rezisztencia fő rizikó faktora a MetS-nek, de csökkent inzulin érzékenység megjelenhet a terhesség vagy a pubertás kór alatt is. A csökkent értéke tájékoztatást adhat az inzulinnal ellentétes hatású (antagonista) hormonok (növekedési hormon, glükokortikoidok, katekolaminok) emelkedett szintjéről is. Egyéb patofiziológia okok is csökkenthetik az inzulinérzékenységet: ozmolalitás növekedése (kiszáradás), inzulin receptor hiba vagy túlzott vízhajtó (diuretikum) szedése.
A fentiek ellenére az inzulin rezisztencia főleg az elhízott és/vagy T2DM betegekre jellemző.
I-s típusú cukorbetegnél általában 0,4-0,85 IU inzulin/kg elegendő a normális cukorháztartás biztosításához. Az 1,0-1,20 IU inzulin/kg dózis már az inzulinrezisztenciát valószínűsíti.