2.2. „Evilági aszkéták” nevelése

Ez a mentalitás szervesen összefüggött a polgári értékrend kialakulásával. A középkori városok talaján megerősödő polgárság gondolkodásmódját ugyanis ekkor már (felekezeti hovatartozástól függetlenül is) sajátos új vonások jellemezték. Egyre inkább megerősödött az evilági boldogulás iránti igény. Fontos értékké vált az anyagi javak megbecsülése, s ezzel szoros összefüggésben a munka, a fáradhatatlan hivatásvégzés. Józan mértéktartás, becsületesség, kiszámíthatóság – ezek váltak a városi polgárság fontos értékeivé. Ez a korábbi korszakokban gyökerező érték-átrendeződés a reformáció terjedésével sajátos vallásos megerősítésre talált.

A klasszikus polgári értékek számára vallási hátteret, ideológiai foglalatot teremtett a lutheri és kálvini tanokból kikristályosodó protestáns életideál, illetve az Angliából kiindulva egyre jobban terjedő puritanizmus.

Kálvin János (1509-1564) szigorúbb elveket vall Luthernél. Szerinte a munka Istennel szembeni adósság, melyet életünk végéig törlesztenünk kell. A dologtalan kezekre a bűn leselkedik. (E gondolat bibliai háttere János evangéliumában olvasható: „Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom” Ján. 5,17.) Ebből következik, hogy – ahogyan azt Max Weber (1864-1920) német szociológus szemléletesen bemutatja – a kálvinizmus kifejezetten kedvezett a vagyont gyűjtögető, tőkét fölhalmozó „kapitalizmus szellemé”-nek. A kálvinizmus abban a formájában, ahogyan a 16-17. században elterjedt, az egyén életét addig ismeretlen szigorral szabályozta, mintegy „evilági aszkézist” követelve híveitől. A meggyőződéses kálvinista Isten dicsőségét gyarapítja azzal is, ha fáradhatatlanul munkálkodik, nem vár égi segítségre, maga irányítja sorsát. Lemond minden fölösleges világi hívságról, helyette rendszeres önvizsgálattal igyekszik meggyőződni saját értékeiről, kiválasztottságáról, avagy kitagadottságáról. Életét egyfajta „aktív önuralom” jellemzi, mely sok tekintetben rokon a középkor szerzetesi erényeivel (Weber 1982, 174).

A kálvinista szerint Isten annak segít, aki segít önmagán. Weber szavait idézve: „üdvözülését, pontosabban üdvözülésről való bizonyosságát maga csinálja” (Weber, 1982, 157) A kálvinista számára mindemellett ott áll a „kiválasztott vagy kitagadott” lét örökös, szorongató dilemmája. Számára nem adatott meg (ami például a középkori keresztény ember számára magától értetődő volt), hogy a „gyengeség és könnyelműség óráit” fokozott jóakarattal egyenlítse ki.

A középkori keresztény egyház számára természetes volt híveinek emberi esendősége, realista módon elnézte, hogy azok elkövetett és meggyónt bűneiket konkrét jó cselekedetek sorozatával „egyenlítsék ki”. (Bűn-megbánás-gyónás-kiengesztelés.) A kálvinista számára ez nem járható út. Az üdvözüléshez a rendszerré emelt tettek sorozatán át vezet az út. (Találó német kifejezéssel élve: „Werkheiligkeit” azaz: „mű-által-való-üdvözülés”.) Innen már csak egy lépés a puritánus ember aktív önuralma, aki racionális, szenvedélymentes életvezetésre törekszik, evilági aszkétaként él (innerweltliche Askese).

Az ilyen ember kiegyensúlyozottságra, rendre törekszik magában és maga körül. Fontos számára testének egészsége, mert ennek hiánya akadályozná hivatása teljesítésében. Éppen ezért helyénvalónak tartja az egészségügyi célból folytatott sportokat és a „rekreációt”. Aktív önuralmának kontrolljaként vallásos naplót vezet, melyben számot ad magának kísértésekről, bűnökről és az azok elhárítására tett erőfeszítéseiről.

Nem ritkán táblázatba is foglalja a követendő erkölcsi normákat, mint azt egy későbbi korszakban Benjamin Franklin (1706-1790) tette híres naplójában (1793). Franklin a polgári erkölcs törvényeinek pedáns követője, egyik életrajzírója szerint a „becsület művésze” (Bartos, 1989). Önéletrajzában beszámol arról, hogy milyen módon törekedett az erkölcsi tökély elérésére. Ennek érdekében összeállította a megvalósítandó erények listáját, melyen a következő tételek szerepelnek:

1. Mértékletesség. Ne egyél tunyulásig, ne igyál a részegségig.

2. Csönd. Csak úgy szólj, ha magad vagy a mások javát szolgálod; kerüld a fecsegést.

3. Rend. Legyen meg minden holmid helye; legyen meg minden tevékenységed ideje.

4. Határozottság. Határozz, mit kell tenned; hiánytalanul tedd meg, amit elhatároztál.

5. Takarékosság. Csak úgy költekezz, ha a mások, vagy a magad javát szolgálod; ne pocsékolj.

6. Szorgalom. Ne veszíts időt; hasznos dolgon munkálkodj mindig; mellőzz miden fölösleges tevékenységet.

7. Őszinteség. Bántó módon senkit félre ne vezess; jámboran s méltányosan gondolkodj, s ha szólsz, ekképpen szóljál.

8. Igazság. Senkit igaztalanul meg ne sérts; iránta való kötelességed el ne mulaszd.

9. Mérséklet. Kerüld a végleteket; de légy türelmes a legvégső határig azok iránt, akik megsértenek.

10. Tisztaság. Ne tűrd sem tested, sem ruhád, sem környezeted tisztátalanságát.

11. Nyugalom. Állj ellent az apró bosszúságnak; a hétköznapi és elkerülhetetlen hibák ne zavarjanak.

12. Makulátlanság. Ritkán élj a kéjjel; céljának egészségedet vagy a nemzést tekintsd; csömörig, erőd fogytáig, mások vagy a magad békéjének, jó hírének rovására ne űzd.

13. Alázat. Kövesd Jézust és Szókratészt. (Franklin, 1989, 126-127)

A puritánus ember cselekedetei az evilági boldogulást – s ami ezzel összefügg –, a pénzszerzést   szolgálják, az anyagi javak felhalmozását életcéléként, „hivatásként” élik át, de ezek a földi javakat nem  személyes igényeik kielégítésére fordítja, hanem családja, gyermekei jövőjének megalapozására. Ebben a vonatkozásban az ilyen puritánus aszkéta – mondjuk ki: a kapitalista ember archetípusa – nem individualista. Az emberi társaság, a különböző közösségi körök javára cselekszik, tetteivel a közjót szolgálja. (A közboldogság szolgálata természetesen nemcsak az anyagi javak gyűjtögetése révén érhető el. A puritánus ember ugyanilyen evilági aszkétaként élhet hitéleti szempontból perfekt életet, ha a tudományokban búvárkodik, műveltségre tesz szert, tudását enciklopédikus rendszerbe foglalva tárva a többiek elé tanít másokat, mint például a 17. századi erdélyi pedagógus, Apáczai Csere János.) 

Mindezekből látható, hogy a protestáns életeszmény a középkori városi polgárság értékeivel összefonódva hogyan adott vallási hátteret a kapitalizmus gazdasági fejlődéséhez.

Ennek a vallásos alapokon nyugvó racionális életvezetésnek, „evilági aszkézisnek” az átszármaztatása abban a korban is – mint az emberiség történelme során mindig – a szülői házban, a családban kezdődött. A családi nevelés, a következetesen puritán életmód, a szülők személyes példaadása útján a polgári középosztály gyermekeinek többségébe már korán rögzültek a fentebb bemutatott vallási alapozású polgári értékek, erények.

A tradicionálisan puritánus elvek szerint élő ember kínos gonddal ügyel gyermekei nevelésére. Gyengédségnek, engedékenységnek nem sok jelét mutatja a családban, módszerei szigorúak, következetesek Meg van győződve arról, hogy a gyermek jelleme a szülők „tisztességének és jóhírének” tükrözője. „Bizony, sokszor a gyermekek viselkedése alapján ítéljük meg a szülőt” – figyelmeztették a nevelési tanácsadók szerzői a 17. századi új-angliai szülőket. Mivel ha az Istenre rábízottak közössége „hanyagságotok miatt elvész, akkor Isten nem lesz könyörületes hozzátok” (idézi: Walzer, 1980).

A klasszikus értelemben vett puritánus ember mindenkit bűnösnek tekint: gyermeket, felnőttet egyaránt. Ezért az ilyen szülő nem „tetszeleg” saját fensőrendűségében, bűn-nélkül-való mivoltában. Segíteni akar gyermekeinek az evilági nyomorúság elviselésében és az üdvözüléshez vezető helyes út kiválasztásában.

Ez a segítő, buzdító, figyelmeztető attitűd fejeződik ki névadásában is. Új Angliában például érdekes változáson ment keresztül ez a gyakorlat. Az első puritán telepesek – szakítva az óhaza gyakorlatával – már nem a nagyszülők nevét adták elsőszülött gyermekeiknek, hanem a sajátjukat. Ez a szokás összefüggött a puritán keresztelő rítusával, amely során a gyerek még nem lett a vallási közösség teljes jogú tagja. Szüleik azért keresztelték őket saját nevükre, hogy így a közösség teljes jogú tagjaként ajándékozzák gyermekeiknek az egyházhoz való tartozás szimbólumát, amíg a gyermek a teljes jogú betagolódásra éretté nem válik. Ez a névadási norma a 17. század utolsó negyedére vált általánossá Új Angliában. Később, a 18. század során viszont már újfajta nevek jelennek meg a puritán telepesek gyermekei körében. Egyre gyakrabban adnak nekik bibliai eredetű, vagy intő, figyelmeztető (hortative) jellegű neveket. Olyan „beszélő” fiúneveket találhatunk, mint Rosszat-Gyűlölő (Hate-evil), Áldás (Joy), Bűn-Gyilkosa (Kill-sin),  Tudatra-Ébredő (Experience), Istenfélő (Fear), Jót-Remélő (Hopwell). A lányok névadásában is kifejeződik a szülők szándéka, hogy gyermeküknek egész életre szóló erkölcsi útmutatást nyújtsanak. Ez az igény jól tükröződik a következő korabeli női nevekben is: Jólelkű (Mindwell), Reménykedő (Hope), Istennek-Hála (Thankful), Megfontolt (Prudence), Isteni Kegy (Grace). (Lásd: Main, 2000. és Sommerville, 1982, 109)

A puritán hívők gyermekeiket „Isten tiszteletére és javára” nevelték. „Hogyan lehetne másként szolgálni Istent, mint továbbadni az utókornak a vallás igazságát és tisztaságát?” (idézi: Walzer, 1998, 239.). A puritánus ember szemében a gyermekek jelentették a „Szent Mag”-ot, akik Isten szolgálatát átveszik, amikor szüleik generációja már átadja testét az enyészetnek. A gyermek jelleme ezért az ő szemükben a szülők „tisztességének és jó hírének” tükrözője.  „Bizony, sokszor a gyermekek viselkedése alapján ítéljük meg a szülőt” - figyelmeztették az új-angliai szülőket, s azok mind a mai napig felhívják erre gyermekeik figyelmét. Amire azonban az „áldott mag” utal, több „tisztességnél és jó hírnél”. A szülők számára egyáltalán nem volt közömbös, hogyan ítélik meg gyermekeik viselkedését, hiszen ezáltal róluk is ítéletet mondtak.  Ha az, amit Isten rájuk bízott, „hanyagságotok miatt elvész” - fenyegették a szülőket -, „akkor Isten nem lesz könyörületes”. „Te szerencsétlen nyomorult, te lelkiismeretlen szülő, hogy fogsz gyötrődni, ha hallod, hogy gyermeked téged kárhoztatva üvölt az örökkévaló kín poklában!” (idézi Walzer, 1998, 239-240).

Ezért a puritánus szülő gyermekeit álladóan aggódva figyeli: egyfelől aggódik a bűnök csábítása miatt, másfelől pedig keresi rajtuk a „kiválasztottság”, az eleve elrendeltség jegyeit. Noha meg van győződve arról, hogy, hogy gyermeke csak egyénileg választhatja az Isten által felkínált utat, mégis szilárdan hiszi: a helyes nevelés felkészítheti annak lelkét az „Isten által való megszólítottság” jeleinek felismerésére.  A puritánus szülő ezért – következetes szigorral – olyan szilárd erkölcsi értékeket gyökereztet meg gyermekei lelkében amelyek mintegy „iránytűként” mutatnak neki utat egész életén keresztül (Riesmann, 1983, 106). Így lesz a puritán családok gyermekeiből – David Riesmann szavaival élve – „belülről vezérelt ember”.