3.4. Lassú változások a családon belül
Az elutasító (Badinter) vagy éppenséggel ambivalens (DeMause) anyai attitűdök tovább élése ellenére a 18. század második felében mégis kezdetét vette a gyermekkor felértékelődése, emancipálódása. Arthur Imhof demográfiai átmenetnek nevezi azt az újkor során végbemenő folyamatot, amelynek során a csecsemőhalandóság – lassú ütemű, meg-megtorpanó és egyáltalán nem minden társadalmi osztályra egyaránt kiterjedő – csökkenése együtt járt az várható élettartam fokozatos növekedésével. A csecsemő-mortalitás visszaszorulása sajátos módon a szülések ritkulását vonta maga után. (Ennek a jelenségnek egyszerű biológiai magyarázata van: az életben maradó csecsemők szoptatásának időtartama alatt a fogantatás valószínűsége kisebb, így a nők ritkábban esnek teherbe.)
A fejlődő medicinális ismeretek, a védőoltások bevezetése és a higiéniai viszonyok általános javulása következtében a 18. század közepétől a halálozás arányszáma csökkent, azaz nőtt a várható élettartam. Ez a tendencia erősebbnek bizonyult, mint a születések számának viszonylagos csökkenése, így a fejlett országok népessége gyors növekedésnek indult (Weick, 2000, 6.). Néhány adat: Európában a populáció létszáma 1750-ben 140 millió, s ettől kezdve jelentős, felgyorsult ütemű növekedés kezdődött: 1880-ben már 190 millió, 1850-ben 265 millió, 1900-ban pedig 400 millió fő a népesség (Sommerville, 1982, 150).
Sajátos ellentmondás, hogy az egyre jobban felgyorsuló, látványos népességnövekedés mellett fokozatosan a kisebb létszámú családok váltak uralkodóvá, amelyekben viszont nagyobb figyelmet tudtak szentelni a gyermekek egyéni fejlődésének, nevelésének.
Imhof kutatásainak eredménye szerint a protestáns vallásfelekezethez tartozó (elsősorban a kálvinista) családok nagysága átlagban jóval alatta maradt a katolikus családokénak. Ez összefüggésbe hozható azzal a vallási paranccsal, amely a kálvinista szülőket kötelezte arra, hogy felelősséget vállaljanak gyermekeik sorsáért, jövőjéért. Így Imhof tézise szerint az átlagosan kisebb kálvinista családokban a gyereket szülei jobban táplálták, több gondot fordítottak nevelésére, taníttatására.
Ezek szerint léteznie kellett valamiféle családtervezésnek és születésszabályozásnak, amely a protestáns hit talaján terjedt el. A katolikus családok ezzel szemben a sok gyermekek születésében az Úr akaratának beteljesülését látták, s nem törekedtek a gyermekek számának korlátozására.
Imhof németalföldi festők képeit hívja segítségül az eltérő családnagyság szemléltetésére (Imhof, 1992, 92-95.). (Érdekes, hogy a kálvinista kétgyermekes meghitt családmodell illusztrálásához éppen egy Jan Steen-képet választ. Steen ugyanis tősgyökeres katolikus csalás sarja, és egész festői oeuvre-je sokkal inkább a nagy létszámú családok életét bemutató zsánerjelenetek a jellemzők.) Imhof azt kívánja szemléltetni, hogy az egy-két gyermekes kálvinista családokban sokkal nagyobb figyelemben részesültek a gyermekek, mint az öt-hat gyermeket felnevelő katolikus családokban. Ez utóbbit egy Gonzales Coques-képpel példázza, melyen egy hatgyermekes család látható a szabadban. Imhof azzal érvel, hogy a Steen-festmény szereplői egymás felé fordulnak, míg a Coquez-kép sokkal inkább egy beállított portréra emlékeztet, amelyen úgy tűnik, a szereplőknek nem sok közük van egymáshoz.
Figyelemre méltó a gondolatmenet, amely a zsánerfestészet egyes alkotásai alapján kísérel meg párhuzamot vonni vallásfelekezet, családnagyság és nevelési stílus között. A magunk részéről mégis túláltalánosítónak tartjuk a feltételezést, miszerint a korabeli nagy létszámú katolikus famíliákban kevésbé szoros érzelmi kötelékek alakultak volna ki, mint a kálvinista kiscsaládokban. Példaként akár Jan Steen előző fejezetben már bemutatott képét is említhetjük, amelyen a festő látható kétségtelenül víg kedélyű családja körében. Ezen a képen négy gyermeket (két fiút és két lányt) látunk, és semmi jele annak, hogy e (katolikus) család tagjai rideg távolságban élnének egymástól. Éppen ellenkezőleg: a közös éneklés, muzsikálás jó alkalmat teremt arra, hogy a két idősebb generáció (nagyszülők és szülők) közvetlen, élményszerű keretek között hasson a legifjabbakra, a zenélés révén megossza velük tradícióit, értékeit.