3.2. Az életben maradás esélyei

A 18. század során Európában az életkörülmények lassanként biztonságosabbá váltak. Már egyre ritkábban sújtotta az emberiséget a „pestis, éhínség és háború” kivédhetetlen hármas sorscsapása. Az Arthur Imhof német történész által eredendően „bizonytalannak” nevezett középkori emberi létfeltételek lassanként kezdtek kiszámíthatóbbá válni. Ennek következtében javultak az újszülött gyermekek életkilátásai is. Noha még mindig magas a gyermekhalandóság – ezen a téren majd csak a 19. század hoz jelentős javulást – mégis, a növekvő élelmiszertermelés, a fejlődő higiéniai viszonyok következtében és a gyermekkori himlő elleni sikeres harc következtében egyre kevesebb kisgyermek és csecsemő halt meg. (A század elején vezették be a betegség kórokozóival való oltást, az inokulációt.) Hozzájárult a csecsemők életkilátásainak javulásához a lányok iskolázásának, oktatásának egyre nagyobb mérvű elterjedése, az anyák körében végzett felvilágosító tevékenység.

Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a gyermek-mortalitás átlaga ekkor még mindig igen magas. Jacques Gélis adatai szerint Franciaországban 1740 és 1789 között a különböző életkorokat elérő gyermekek átlagos száma a következő: 1000 élve született csecsemőből az egyéves kor 720, az ötéves kort 547, a tízesztendős életkort pedig 525 gyermek érte meg. (Gélis, 1980, 195.) A gyermekhalandóság tízéves korig tehát közel 50 százalékos volt.

Arthur Imhof érzékletes módon veti össze a 17. századi német viszonyokat a 20. század végének helyzetével: 1680-ban 19 élve született csecsemőből csak 9 érte meg a 25 éves kort, míg 1980-ban 18 (Imhof, 1988, 261). Háromszáz év alatt rengeteget változott a várható emberi élettartam. Mint ahogyan arra a negyedik fejezetben már utaltunk, Imhof interpretációja szerint a „bizonytalan lét” is hozzájárult ahhoz, hogy az anyák – mai kor embere számára legalábbis olyannyira meghökkentő – egykedvűséggel vették tudomásul kisgyermekük elvesztését. Hozzájárul ehhez az attitűdhöz az a korabeli felfogásmód is, amely az emberi lét evilági szakaszát csak egy röpke előjátéknak tekintette, s amely szerint a halál csak egy hágó a túlvilág, az öröklét felé vezető úton. 

Az, hogy egy csecsemő megérte a pubertáskort, akkoriban több tényezőtől függött. Még mindig fontos tényező maradt a csecsemő neme: az elhanyagolásból adódó „burkolt csecsemőgyilkosság” (Shorter, 1986) áldozatai között több volt a lány. Hasonló szerepet játszott az is, hányadikként jött világra a gyerek: az elsőszülöttek mindenképpen kiváltságot élveztek. Ha törvénytelen gyereknek született általában megpecsételődött a sorsa: a „kitevést” ugyan felváltotta a lelencházban való elhelyezés, de ott a gyerekek élete egyáltalán nem volt biztonságban.

A gyermek életben maradásának esélyeit ingen nagymértékben meghatározta az a társadalmi helyzet, amelybe beleszületett: a biztonságosabb lét kiváltsága a polgári és nemesi köröket illette meg, az alsóbb néposztályok gyermekei továbbra is veszélyeztetettek maradtak. Augsburgi textilmunkások családjában például még az 1870-es évek elején is kiugróan magas, mintegy 65 százalék volt az egy éven aluli csecsemők halálozásának aránya, míg a népesség más rétegeiben ez az arány „csak” 43 százalék (Peikert, 1982, 128).

Bizonytalan volt annak az újszülöttnek a sorsa is, akit szoptatós dajkához adtak. (Ezek tömegével kerültek ki még a magasabb társadalmi osztályok gyermekei közül is.) Párizs rendőrfőnöke, Lenoir 1780-ban viszonylag pontos tájékoztatást nyújtott az ottani dajka-helyzetről. Párizs lakossága ekkor 800 ezer-900 ezer fő. Az évente születő mintegy 21 000 csecsemő közül alig 1000 újszülöttet szoptat saját édesanyja, mintegy 1000 csecsemőt házidajka táplált a szülői házban.  Ez a két csoport volt a legszerencsésebb. A fennmaradó 19 000 csecsemő került vidékre szoptatós dajkához, de az ő helyzetük sem volt egyforma. Ha szüleik tehetősebbek voltak, a Párizs körüli települések dajkáihoz adták gyermeküket, ezek száma 2000-3000. A többséget messzi falvakba vitték. (Shahar, 2000, 103; DeMause, 1989, 60 és Badinter, 1999. 51). Ehhez jöttek még a „kitett”, elhagyott, lelencházban elhelyezett újszülöttek, akiknek számáról nincs pontos adat. (Ekkor már egyre több nagyvárosban működnek árvaházak, gyermekmenhelyek. Londonban például 1741-ben alapítanak lelencházat „London Foundling Hospital” néven.) 

A szoptatós dajkához adott csecsemők közül sokan az egyhónapos kort sem érték meg. Imhof beszámol egy bretagne-i nemesember esetéről, aki négy gyermekét adta a keresztelő után dajkához – egyik sem élt tovább egy-két napnál (Imhof, 1984, 159.). Az is előfordult, hogy egy csecsemő elpusztult a dajkánál, de a következő újszülöttet is ugyannak az asszonynak a gondjaira bízták szülei, így ő sem élt sokáig. Úgy tűnik, a szülők jelentős része nem tanult saját hibájából.

A dajkához küldés 18. századi francia gyakorlatáról Elisabeth Badinter számol be az anyai szeretet történetével foglalkozó könyvében (Badinter, 1999. 48-59.). Elemzéseiből kitűnik, hogy elsősorban a tehetős polgárok adták dajkához gyermekeiket, a nemesi és nagypolgári családok a házidajkaság intézményét részesítették előnyben. Polgári körökben, ahol az asszony is kivette részét férje mesterségéből (pl. kereskedők, kézművesek) jobban megérte a gyereket egy egyszerű asszony gondjaira bízni, mint képzett szakmunkást felfogadni segédnek a szoptatás időtartamára. A szegényebb családok esetében a gyerek majdhogynem a „szülők életét fenyegette” akkor, ha az anyát elvonta a munkától.  Ezért ők rákényszerültek arra, hogy a csecsemőt néhány sou ellenében adják ki a lakhelyüktől messze élő legolcsóbb dajkának.  

Nyomasztó történetek maradtak fenn a keserves  útról, amelyet a újszülöttek tettek meg a messzi vidéken lakó dajka házáig: „Közülük a legszegényebbeknek először az utazás borzalmas megpróbáltatásait kell elszenvedniük, amíg vidékre érkeznek. Egy orvos, Buchan szerint alig fedett kocsikba zsúfolják össze őket, ahol olyan sokan vannak, hogy a szerencsétlen dajkák kénytelenek gyalog követni őket. [ ... ] Egyik helyen egy kerítőnő hat gyermeket szállít kicsiny kocsiban, egyszer csak elalszik, és nem veszi észre, hogy egy újszülött leesik és a kerekek közt leli halálát. Másszor egy szállító, aki hét kisgyermeket visz magával, elveszít egyet közülük; soha többé nem tudják meg, mi történt vele. Megint másszor egy idős asszony, három újszülöttel megrakodva azt mondja, hogy még nem tudja, hová viszi őket (Badinter, 1999, 98). 

Elisabeth Badinter egyenesen az anyai szeretet hiányára vezeti vissza a dajkaság gyakorlatának még a 18. században is tapasztalható széleskörű elterjedtségét. A dajkaságot ennek megfelelően egyfajta „rejtett gyermekgyilkosság”-ként tünteti föl. Lebrun okfejtését követve megkockáztatja a kijelentést, hogy félig-meddig tudatos stratégiáról lehetett szó, amikor a szülők a legalapvetőbb óvintézkedések nélkül tették ki újszülött gyermekeiket életveszélyes megpróbáltatásoknak. A magas csecsemőhalandóság legfőbb kiváltó okának így ő is  – akárcsak Shorter – az elutasító anyai magatartást tartja: „Nem azért nem érdeklődnek az anyák gyermekeik iránt, mert azok hullanak, mint a legyek; hanem jórészt azért halnak meg ilyen nagy számban a gyerekek, mert az anyák nem érdeklődnek irántuk.” (Badinter, 1999, 113, 57, 68)

Elvétve az asszonyok úgy döntöttek, hogy maguk táplálják csecsemőjüket, azonban sokszor környezetük heves ellenállásába ütköztek, amely többnyire megvető gyúnnyal is párosult. Émiline d’Épinay férjéhez írott leveléből az elutasítástól való félelem érződik: „Azt hiszem, egyetlen módszert sem sajnálhatunk, amelyek őt [a gyermeket] kedvesebbé tehetik számomra, és erősebben hozzám köthetik. [ ... ] Van is ilyen módszer. [ ... ] Talán furcsának találod? Mégis oly kellemes! Abban állna, hogy én magam szoptatom a gyermekemet. [ ... ] Esetleg jót tenne az egészségemnek. Mindenesetre biztos módja annak, hogy elkerülhessük azokat a következményeket, amelyekre nemrég oly szomorú példákat láthattunk; s ha csak ez az egyetlen érv lenne is, akkor is megérné, hogy túltegyük magunkat a jelentéktelen, rövid életű gúnyolódáson, amellyel az olyannyira természetes viselkedést fogadják majd.” Madame d’Épinay nem tévedett: férje bántóan gunyoros levélyen utasítja el az ötletet: „Íme egy újabb őrült ötlet azok közül, amelyek időnként az én szegény kis feleségemnek eszébe jutnak! Ön akarja a gyermekét szoptatni? Majdnem halálra nevettem magam. Még ha elég erős lenne is hozzá, azt hiszi, hogy hozzájárulok ilyen nevetséges dologhoz? [ ... ] Kedves barátném, nem számít, mit gondolnak erről a szülész és orvos urak, verje ki ezt a dolgot teljesen a fejéből. Ez ellentmond a józan emberi értelemnek. Miféle átkozott kielégülést találhat valaki abban, hogy szoptatja a gyermekét? Melyik pletykás némbertől hallotta ezt az ötletet?” (idézi: Marcard, 1999, 17-18.) A grófné tehát nem élvezhette teljesen anyai szerepének minden velejáróját. Ennek ellenére Rousseau pedagógiájának lelkes követője lett.