Skip navigation

3.1. Nevelés minden áron

DeMause fogalmi rendszerét követve, az előző fejezetekben leírtak alapján a következőket állapíthatjuk meg: A középkor „alkonyától” kezdődően felgyorsuló fejlődés során a gyerekek iránti kötődés és távolítás kettős érzelme (ambivalencia), valamint a gyerek lelkének formálására-alakítására törő szülői igyekezet (intrúzió) voltaképpen egy olyan nagy ívű emancipációs folyamat állomásai, amelynek során a gyerek egyre több figyelemben részesül, egyre fontosabb szerepet játszik szülei és az egész a társadalom életében. E modell szerint a gyerekek iránt táplált ambivalens szülői érzelmek dominanciája nagyjából a 17. századdal (DeMause újabb szakaszolása szerint a 16. század második felével) lezárul, és átadja helyét a gyerek lelkébe behatoló törekvő (intruzív) szülői attitűdnek, amely egyfajta „minden-áron- nevelő” igyekezetben ölt testet.

A nevelési ambíciók felerősödéséről szóló DeMause-féle elmélet összecseng azzal, amit a nevelés történetével foglalkozó kutatók már régóta hangoztatnak. Fináczy Ernő a nevelés történetével foglalkozó nagyszabású monográfia-folyamának újkorral foglalkozó kötetében „pedagógiai század”-nak nevezi a 18. századot (Fináczy, 1927, 96). A nevelés ügye közügyé válik, egyre több pedagógiai tárgyú értekezés, könyv jelenik meg. (Jellemző adat, hogy 1769-tól 1770-ig német földön hetven olyan mű jelent meg, amely a neveléssel-oktatással foglalkozik.)

Mi az oka annak, hogy a gyereknevelés annyira népszerűvé vált abban az évszázadban? A választ DeMause – aki a gazdasági, társadalmi körülményekkel vajmi keveset törődik – az egyéni psziché változásában keresi és találja meg. A szülők viselkedésében – úgymond – ekkor válik dominánssá egy új elem, amelyet az amerikai pszihohistorikus „projektív gondoskodás”-nak nevez. Ez a gesztus a törődés egy korai stádiumban levő, még felemás formája, amely nem fejlett annyira, mint a gyerek lelkébe feltétel nélkül belehelyezkedő, azok szükségleteit figyelemmel kísérő empatikus gondoskodás. A szülői törődésnek ez a kezdetleges változata nem elsősorban a gyermekre figyel, hanem a felnőtt saját gondoskodás-szükségletét elégíti ki.

DeMause példája szerint: „Az olyan édesanya, aki a csecsemő nyűgösködésére rögtön dédelgetéssel reagál, az édesanya, aki gondosan öltözteti gyermekét, mielőtt szoptatós dajkához vinné, akinek egy teljes órába telik, mire bepólyázza gyermekét – ezeknek az édesanyák mind a »projektív gondoskodást« példázzák”, azaz saját törődés-igényüket vetítik ki a gyermekre (DeMause, 1989, 32). Nekik van szükségük arra, hogy valakit babusgassanak, hogy valakit féltő gondoskodással öltöztessenek. S e túlvédő igyekezet mögött mindig az édesanya saját szeretet-hiánya húzódik: voltaképpen ő az, aki azt a szeretetet, törődést és figyelmet nem kapta meg, amelyre szüksége lett volna. Éppen annyira nem a gyerek valódi szükségleteinek kielégítése motiválta az ilyen anyákat, mint amennyire nem valódi gyermekszeretetről vezérelve cserélték le ölebeiket kisgyermekre a párizsi szalonok hölgyei az 1700-as évek végén.

DeMause a nevelési ambíciók fölerősödésének hátterében az emberi pszichikum változásait keresi. Pszichogenikus fejlődésmodellje szerint a patologikus (projiciáló, megfordító) szülői attitűdök mellett fokozatosan megjelennek és uralkodóvá válnak a kevéssé kóros indítékok, míg – a 20. század közepétől – kifejlődik a gyermek egyéni igényeit figyelembe venni képes támogató szülői attitűd. Ennek a processzusnak vajmi kevés köze van a konkrét társadalmi környezet materiális viszonyaihoz. Az egyoldalúság elkerülésére érdemes ezt az időszakot a demográfiai átalakulás és az életkörülményekben bekövetkező változások figyelembe vételével is megvizsgálnunk.