4.5. A gyermekmunka
Egyoldalú képet alkotnánk a 19. századi gyermek helyzetéről, ha a vitathatatlan fejlődés mellett nem szólnánk a visszásságokról, a szegény sorsú gyerekek helyzetével való visszaélésekről. Ezek közül a legkirívóbb jelenség a gyermekmunka gátlástalan alkalmazása volt, ami hozzájárult a kapitalista fejlődés gazdasági alapjainak a megteremtéséhez. (Egyes szerzők szerint kifejezetten a női és gyermekmunka hozta létre ezeket az alapokat.) Főleg az iparilag fejlett országokban dolgoztatták gyermekek tömegeit éhbérért a gyárakban és bányákban.
Angliában az 1800-as évek elején 5 éves gyerekeket (fiúkat és lányokat egyaránt) küldtek le a vas- és szénbányák embertelen körülményei közé dolgozni. Sokan közülük ott leleték halálukat, vagy megrokkantak. A legtöbb 10 év alatti gyermeket a textiliparban dolgoztatták.
Az 1830-as években egy angol parlamenti bizottság tényfeltárása alapján kiderült, hogy nyolc év alatti gyerekeket reggel hat órától este nyolc óráig dolgoztattak egy órás ebédszünettel. Bizonyos esetekben az is előfordult, hogy a munkanap hossza elérte a 16 órát: reggel öttől este kilencig tartott. Gyakran előfordult, hogy a fáradt gyerekeket hideg vízbe merítéssel vagy korbácsolással kényszerítették gyorsabb munkatempóra.
1832 júniusában egy Joseph Hebergram nevű munkás így válaszolt a gyermekmunkával foglalkozó parlamenti bizottság kérdéseire:
„Kérdés: Hány órát dolgozott naponta?
Válasz: Reggel öt órától este nyolcig.
Kérdés: Tizennégy és fél órát dolgozott hét éves korában?
Válsz: Igen.
Kérdés: Elfáradt-e a munkaidő végére?
Válasz: Igen, a fáradtság és álmosság három óra körül kezdődött, egyre nehezebben viseltem el, de a legrosszabb hat és hét óra között volt.
Kérdés: Mennyi idő tel el a megbetegedés előtt?
Válasz: Fél év.
Kérdés: Mit érzett ekkor a végtagjaiban?
Válasz: Fél éve dolgoztam már, amikor betegség támadta meg a térdemet és a bokámat, ami egyre rosszabbá vált.
Kérdés: Milyen messze laktak az üzemtől?
Válasz: Egy jó mérföldnyire.
Kérdés: Érzett fájdalmat járás közben?
Válasz: Igen, reggelente csak nagy fájdalmak árán tudtam megmozdulni, ezért fivérem és nővérem megragadtak a hónom alatt és úgy vonszoltak el az üzemig.
Kérdés: Előfordult-e hogy elkéstek?
Válasz: Igen, és ha öt percet késtünk, a munkafelügyelő fogott egy szíjat és kékre-zöldre vert bennünket.” (Punishment in factories, é. n. és Sommerville, 1982, 161-165.)
Több sikertelen kezdeményezés után 1833-ban született egy gyáripari törvény, de ez csak a textilüzemekre vonatkozott. Előírta, hogy a 11-18 éves korú munkásokat legföljebb 12 órát dolgoztathatják naponta, a 9-11 éves gyerekek munkaideje nem haladhatja meg a 8 órát, és 9 év alatti gyerek egyáltalán nem dolgozhat. Arra kötelezte továbbá az üzemek tulajdonosait, hogy a gyerekmunkásoknak hetente 6 óra iskolai oktatást biztosítsanak. Az 1844. évi törvény, melynek hatálya már valamennyi üzemre kiterjedt, a 8-13 éves korú gyerekek munkaidejét 6 és fél órában korlátozta.
A szülőket többnyire a nyomor kényszerítette arra, hogy gyerekeiket dolgozni küldjék. Néha azonban annyira felháborodtak a munkafelügyelők kegyetlenkedései miatt, hogy rájuk támadtak. Ez azonban semmit sem javított a gyermekmunkások helyzetén. Sőt az is előfordult, hogy a szülők kényszerültek felügyelő-szerepbe, és saját gyerekeiket kellett embertelen eszközökkel munkára kényszeríteniük (Sommerville, 1982, 167.).
A gyermekmunka ellen angol publicisták és írók is felléptek műveikben a 19. század elején: így többek között az előbbiekben már idézett William Cobbet, újságíró, valamint az író Charles Dickens, aki tizenkét éves korában – apja eladósodása miatt – maga is dolgozott egy festőüzemben.
A gyermek a romantika művészetében gyakran szerepel úgy, mint a romlatlanság, a természetesség, az egyszerű érzelemvilág szimbóluma, amelyet az alkotók általában szembeállítanak az ésszerűség felnőtti világának sivárságával, az ipari-társadalmi fejlődés visszásságaival. William Blake művei közül Az ártatlanság dala című versciklusban jelenik meg a gyermek-szimbolika. A csecsemő ezekben a költeményekben úgy jelenik meg, mint az öröm, a gyönyörűség forrása (Csecsemő öröm), a kisgyereket mint „ártatlan kiscsirkéket”, „barikákat” ábrázolja a költő (Áldozócsütörtök), akiket óvni, gyámolítani kell (Az elveszett fiúcska).
A Kéményseprő című vers kivétel. Ez a rideg valóságról szól, amelyben a szegény sorsú gyermek sorsa a kimerítő kétkezi munka. A korommal-szennyel teli hétköznapokat csak a fiúcska álma ellenpontozza:
A KÉMÉNYSEPRŐ
Süvölvény koromban sírba szállt anyám,
És apám egy-kettő túladott fián,
Bár semmit se tudtam, jajgatni alig –
Hát a kéményt kotrom, koromban nyakig.
Tom Dacre, a kölyök, sírt a borotva láttán,
Göndör volt a gyapja, mint a birka hátán.
„Hallgass! - szóltam én rá. - Jobb lesz kopaszon,
Mert szőke bozontod nem lepi korom.”
Végül elcsitúlt; s még aznap éjszaka
Álmot lát, csudásat, Tom Dacre, haj-haja!
Ím ezer koporsó, koromfekete,
Ezer kéményseprőt fektettek bele.
Angyal repül arra, fényes kulcsa volt,
Nyit vele koporsót, fölkél mind a holt;
Egy zöld réten ugrál végig a sereg,
Egy folyóba, zsupsz, be! s jól megfürdenek.
Gönceiket hagyják, s meztelen-fehéren
Szállnak fellegek közt, cicáznak a szélben;
Szól az Angyal: „Tom! csak jól viseld magad,
És meglásd, az Isten fiának fogad.”
Mikor Tom fölébredt, sötét volt körűl;
Hej, munkára! seprő, zsák előkerűl;
Hajnal dere csíphet, Tom füttyel felel;
Dolgon nyüzsgölődő! félni sose kell.
(Kormos István fordítása)
Az ipari fejlődés velejárójaként a gyermekmunka az Egyesült Államokban is elterjedt az 1850-es évektől kezdve. A szegény szülők 6-7 éves koruktól dolgozni küldték gyerekeiket, akik néhány centért utcát sepertek, hulladékot guberáltak, s ami hasznosíthatók találtak, azzal házaltak. A szülői felügyelet nélkül csellengő gyerekek gyakran keveredtek bandákba, ők tolvajlásból tettek szert némi pénzre, a lányok közül sokan váltak prostituáltakká. Tíz év alatti gyerekek gyakran dolgoztak üveggyárak forró hutái mellett, szénbányákban és textilüzemekben. 1870-ből származó adatok szerint 750 ezer 15 év alatti gyerek dolgozott a családon kívül.
19. Kőtörő gyerekek Pennsylvaniában
New York állam törvényei a 19-20. század fordulóján már megtiltották 14 év alatti gyermekek alkalmazását a gyárakban. Ezért elterjedt az otthoni munka, kialakult a gyerekek által végeztetett bedolgozóipar. Egy 1908-ból származó jelentés szerint New York utcáin gyakran lehetett látni az utcákon kis gyerekeket, akik félig kész ruhaneműket vagy művirágok készítéséhez szükséges alapanyagokat tartalmazó dobozokat cipeltek. A munkadarabokat a manufaktúrák tulajdonosai vagy közvetítők adták ki a gyerekeknek, akik szüleik bérlakásában dolgoztak – megkerülve így a törvény előírásait (Kleeck, 1908).
Magyarországon a gyári gyermekmunkát az 1884. évi 17. tc. szabályozta. Ennek értelmében 10 év alatti gyerekek egyáltalán nem dolgozhatnak, 10-12 év között pedig csak akkor, ha a munka mellett az iskolát is tudja látogatni. A 12-14 éves munkásgyerekek munkaidejét napi 8 órára korlátozta a törvény, a 14-16 évesek esetében a felső határ 10 óra. Éjjeli munkára a 16 éven aluli munkásokat általában nem kötelezhették. A törvényt Magyarországon is igyekeztek kijátszani az üzemtulajdonosok. Az 1900. évi népszámlálás adatai szerint 493 898 7-14 év közötti gyermek dolgozott, 70%-uk a mezőgazdaságban, 12,7%-uk az iparban, 12%-uk házicselédként, a többi gyerek pedig a bányászatban, kereskedelemben vagy a közlekedésben kapott munkát (Burucs, 1997, 31).
A századforduló táján gyakran előfordult, hogy az iparfelügyelők 7-9 éves dolgozó gyermekeket találtak az üzemekben, akiket a tulajdonosok „játszó gyermekeknek” neveztek, és akik úgymond „csak véletlenül jöttek be a munkahelyiségbe”. Ezek a kis munkások a felnőttek bérének töredékéért végeztek nehéz és gyakran igen veszélyes munkát – például a foszfortartalmú gyufa előállításakor (Chyzer, 1909, 42).
Az iparostanulók mostoha munka- és életkörülményeiről a századfordulótól kezdve egyre több híradás jelent meg a lapok hasábjain. A Gyermekvédelem című folyóirat 1904. októberi számában található Sz. N. cikke, Az iparostanulók védelme címmel. Ebből való az alábbi részlet: „A szennyes, töredezett, rozoga ágy, korhadó szalmával megtöltött szalmazsák, gyűrött ágynemű, meghatározatlan színű takaró [...] füsttől, portól fekete fal, egy-egy törött ablak: többnyire [...] ez a hű képe annak a helyiségnek, amelyben a dolgos [tanonc] csapat napjának legtöbb óráját fárasztó munkában tölti. [...] Ha a szegény inas az egész napi lótásban-futásban elfárad, és az éppen nem mesterségéhez tartozó cselédmunkában, házi teendők végzésében kimerül, még nincs joga a nyugalomhoz: előbb egy sor kannát kell telehordania vízzel, fát kell vágnia, azt is be kell hordania, tüzet raknia, a majsztrom rakoncátlan gyermekei körül való teendőket elvégeznie. [...] Akárhány gazda még a szükséges táplálékot sem adja meg az inasnak, gyakran csak a hulladék jut nekik...” (közli: Glatz, 1997, 37)
Néprajzi kutatások tanúsága szerint a különböző falusi kultúrákban a munkavégzés már nagyon korán a gyerekek életének részévé vált. A szülők már 4-5 éves koruktól számítottak gyerekeik segítségére. A szegényebbek idegen családokhoz adták bérért cselédeskedni gyerekeiket, de ha otthon maradtak, akkor is dolgozniuk kellett. A lányok libapásztorkodtak, a házimunkában segítettek anyjuknak, a fiúk apjukkal dolgoztak a földeken. A falusi munkára való felkészülés így már kora gyermekkorban elkezdődött a „belenevelődés” (enkulturáció) révén. A kicsik az életben (tehát nem „iskolai keretek között”), szüleiknek segítve lesték el és tanulták meg a munkavégzés egyes fogásait, módszereit (Tátrai, 1997, 43).
A gyermekmunka széleskörű ipari és mezőgazdaságbeli alkalmazásából is látható, hogy egy adott történelmi korban a többféle – a fejlődés különböző szintjét képviselő – gyermekfelfogás, gyermekkép létezett egymással párhuzamosan. Ezek általában a társadalmi rétegződés mentén különültek el egymástól.