2.4. A tömeges oktatás kialakulása: egy zárt világ születése

Mielőtt az ambivalencia és az intrúzió fogalmával jellemezhető szülői nevelési attitűdök érvényesülését alaposabban megvizsgáljuk, tegyünk egy kitérőt az intézményes nevelés, közoktatás területe felé. Az egyre általánosabbá váló alapfokú iskoláztatásra ugyanis az adott történelmi korszak gyermekfelfogásának jellemzői is rányomták bélyegüket. Az iskola zárt világa megérdemli a gyermekkortörténeti szempontú vizsgálódást.

A 17. századtól kezdve Európa-szerte megszaporodnak az alapfokú képzést nyújtó kisiskolák, ahol már nemcsak vallási ismereteket, katekizmust tanulnak a gyerekek. Egyre több gyermek számára igénylik szüleik a műveltség alapvető elemeinek (anyanyelvi olvasás, írás, számolás) átadását. Az középfokú latin iskola feladata is tovább bővül: a korábbi papképző-értelmiségképző „szakiskolából” egyre inkább nevelő intézménnyé válik. A bentlakásos iskolák (kollégiumok) élettől elzárt világa kiváló lehetőséget teremtett a tanulók feletti teljes kontroll kialakítására.

A gyerekeket tehát fokozatosan kirekesztették a felnőttek világából. Előbb az iskola – főleg a bentlakásos iskola – zárt világát „ajándékozták” nekik. (A következő ajándék mintegy száz esztendővel később a polgári családi otthon sajátos képződménye: a gyermekszoba lesz.) A középkor szabadosabb, kevesebb kötöttséggel terhes gyermek-életmódját felváltotta a szigorú fegyelem, az internátusok fenyítékkel teli zárt világa. (Ariès 1987, 314)

Az iskolákban a pedagógusok ekkor már nagy gondot fordítanak a gyerek erkölcsi nevelésére, de ezt kizárólag a felnőtt szempontjai alá rendelik, a felnőttségre való felkészítés jegyében végzik. (Itt már jóval kevesebb az aggály a gyermeki eredendő bűn dogmáját illetően.) A rosszat kiűzni szándékozó pedagógus „behatol a gyermek lelkébe” – ahogyan azt Lloyd DeMause írja –, de nemigen érdekli őt e lélek sajátossága, a felnőttétől eltérő mivolta. A gyermek saját szempontjait érvényesítő pedagógiát csak a későbbi korok teremtik meg.

A gyermekkorhoz való viszony változását ekkor sajátos kettősség jelzi: A szülők és pedagógusok egyfelől meg akarják védeni a gyermeket az élet szennyes oldalától, az erkölcsileg káros hatásoktól, tehát szigorú felügyeletet nyújtó iskolákba küldték őket. Ezzel mintegy meghosszabbítják „konzerválják” a gyermekkort. Másfelől pedig a jellem és az értelem felfokozott ütemű, siettetett fejlesztésével mihamarább meg akarják szabadítani őket gyermekies vonásaiktól. Ezzel pedig koraéretté „öregítik” őket. (Ariès 1987, 156-157) 

* * *

A 17. századi ambivalens gyermekfelfogás iskolai keretek között való megnyilvánulását a egy sajátos korabeli „iskolakísérlet”, a párizsi Port Royal kolostor keretei között működő „Kis Iskola” példája jól érzékelteti. 

A katolikus vallás megújhodási mozgalmainak egyike volt janzenizmus, amely nevét Cornelius Jansen (1585-1638) flamand teológus után kapta. A janzenisták elegyítették a középkori augustinusi gyerekkép elemeit a krisztusi ártatlanságáról vallott korai keresztény felfogással. Szent Ágostonhoz hasonlóan úgy vélekedtek, hogy az ember a bűnbeesés óta hordozza magában a bűnre való hajlamot, és Isten megszentelő kegyelme nélkül tehetetlenül áll a világban. Ebben a kegyelemben azonban csak azok részesülnek, akik tudatosan vállalják az Isten által felkínált igaz életet, melynek szerves része a bűnbánat érzése. A keresztség megszentelő kegyelme egy lehetőséget kínál föl. Az üdvözülésre csak akkor lehet esélyünk, ha a keresztség adta ártatlanság állapotát (l’innocence chrétienne) megóvjuk a romlott természet kényszerével szemben. A gyermekség szent: a Szentlélek lakozik benne. Ezért kell tőle aggályos gonddal távol tartani minden káros befolyást: a családi otthon gyakran világias, hívságos légkörét éppúgy, mint a korabeli kollégiumok versengésre és besúgásra késztető tömegnevelését.

A Port Royal, 13. századi alapítású cisztercita kolostor 1625-ben kivált a rendből, és hamarosan a janzenizmus fellegvára lett. A kolostor mellett élő tudós szerzetesek (nevük: „solitaire”, azaz: „magányosok”) segítségével iskolát működtettek, ahol magas színvonalú képzésben részesítették a gyerekeket. A „kis iskola” (Petites Écoles) elnevezés onnan ered, hogy osztályaikba csak 5-6 növendéket vettek fel. Tanítványaik lelkét minden áron meg akarták óvni a társadalom romboló hatásaival szemben. Felfogásuk szerint a gyermek, aki Isten kegyelméből, a keresztség felvételével ártatlanná válik, továbbra is esendő, fogékony a rá leselkedő bűnre. Ezt példázza az az ima is, melyet a Port Royal iskolájának bentlakó növendékei mondtak nap mint nap: „Legyetek olyanok, mint a ma született gyermekek!” [...] „Add Urunk, hogy egyszerűségünkben és ártatlanságunkban örökké gyermekek maradjunk, mint ahogy a világ lakói örökké gyermekek tudatlanságukban és gyöngeségükben!” (idézi: Ariès 1987, 160-161)

Jacqueline Pascal (1625-1661) (a filozófus és moralista Blaise Pascal húga) a Port Royal bentlakó iskolásai számára írt szabályzatában külön hangsúlyozza a gyermekek állandó felügyeletének fontosságát. „Tökéletesen őrizni kell a gyermekeket, soha nem hagyván őket egyedül, semminő helyen, legyenek bár egészségesek vagy betegek.” (idézi: Ariès 1987, 150) Ezt az őrizetet „szelídséggel és egyfajta bizalommal” kell gyakorolni. Ha a gyerekkel elhitetjük, hogy a folytonos ellenőrzés forrása a szeretet, akkor nem lesz számukra visszatetsző a felnőtt állandó jelenléte.

A Port Royal kisiskoláiban a „fojtogató szeretet” pedagógiája érvényesült. A tanítók nem a segíteni kívánták tanítványaikat saját rosszra hajló természetük ellen vívott harcukban, de ez a segítség a lelkek fölötti teljes ellenőrzés kiszolgáltatottságába torkollott (Lásd: Pukánszky és Németh, 1999. 196-199). E tanító rend újításai nem bizonyultak hosszú életűnek. A jezsuitákkal folytatott balsikerű teológiai konfrontációik következményeképpen kisiskoláikat 1660-ban be kellett zárniuk.

* * *

Az átlagos iskolákban – a fent bemutatott kérészéletű kísérlettel szemben – a tanárok többnyire minden aggályoskodás nélkül nyúltak a vesszőköteghez fegyelmezés céljából. Ariès hívja fel a figyelmet arra, hogy a 16. századtól kezdve az iskolai verés már nem korlátozódik a kisgyermekekre, hanem kiterjed az egész diákságra. A kollégiumokban (bentlakásos latin iskola) egyre gyakrabban fenyítenek meg húsz évesnél idősebb diákokat is. A módszerek kifinomultságát jelzi, hogy ekkorra már a tanár többnyire nem saját maga hajtja végre a testi büntetést, hanem egy kiválasztott diákkal végezteti el a verést. (Ez a gyakorlat egészen a 20. századig fennmarad.) Változik a büntetés kiváltó oka is: a középkori iskolában általában valamilyen tanulmányi szerepelt az okok között (pl. a memorizált anyag hibás felidézése feleléskor). A 17-18. századra viszont már elsősorban az engedetlenség és a morális vétségek adnak okot arra, hogy a tanár megverje (vagy megveresse) a tanulót. (Ilyen vétség volt például anyanyelven való beszéd a latin iskolában.)

A tanulók állandó ellenőrzésének igénye kialakított egy sajátságos fegyelmezési rendszert. A tanárok legtöbb iskolában távollétük idejére felelősöket bíztak meg a rend fenntartásával. Ilyen „prefektusokkal”, „monitorokkal”, „excitátorokkal”, „felvigyázókkal” találkozunk a protestáns kollégiumokban éppúgy, mint a jezsuita gimnáziumokban. A felvigyázóknak minden vétséget jelenteniük kellett, s a kihágásokért vesszőzés (tenyeres, körmös) járt. Ez a módszer alkalmas volt arra, hogy a tanulók közt gyanakvást szítva hátráltassa a diákok között a szolidaritás érzésének kifejlődését. A tanulók fölötti totális ellenőrzést lehetővé tevő kifinomult módszerek még tovább differenciálódtak az elkövetkező évszázadokban, de alapjaikat az újkori tömeges oktatás kialakulásának kezdetekor fektették le.