5.5. Nevelési tanácsadó irodalom Magyarországon a második világháború után

Magyarországon, ahol különösen erős hagyományai vannak a „puritánus” gyerekszemléletnek, nem véletlen, hogy több olyan gondozási kézikönyv jelent meg, amely a – behaviorista pszichológia elveihez hasonlóan – a „rendszeres életmód” feltételeinek megteremtését javasolja a szülőknek. Pikler Emmi gyermekorvos anyáknak szánt egyik tanácsadó műve („Mit tud már a baba?”) még a háború előtt, 1940-ben jelent meg első ízben, és számos átdolgozást ért meg. A szerző a szöveges részhez kisgyermekeket ábrázoló fényképeket is csatol, melyek az „ideális” csecsemőket ábrázolják. E képek magyarázataként írja a következőket:

„...a képek vidám, megelégedett csecsemőket ábrázolnak. Azt hiszem, ez látszik rajtuk. Jól ismerem valamennyit. Napjaik körülbelül egyformán telnek el: reggel felébrednek és vagy csendesen mozgolódnak csupán, vagy gügyögnek, beszélnek, énekelnek, játszanak magukban. Általában nagyon ritkán sírnak – néha napokig nem –, és csak olyankor, ha fáj valamijük, ha valami bajuk van. Ha jön a reggel, nevetve üdvözlik azt, aki belép hozzájuk. Jó étvággyal elfogyasztják a reggelit és ugyanolyan vidámak és békések, ha azután megint magukra maradnak. Beszélgetnek, nézelődnek, rugdalóznak, játszanak tovább. Ilyenformán telik el az egész napjuk. Ha elálmosodnak, elalszanak anélkül, hogy bárki is «altatná», hordozgatná vagy ringatná őket.” (Pikler, 1976, 11)

Ebben a leírásban a behaviorizmus klasszikus csecsemőideálját (önmagán uralkodni tudó, „problémamentes”, „higiénikus” gyermek) felfedezhetjük fel. A Pikler Emmi által bemutatott kisdedek ugyanis kísértetiesen hasonlítanak Frederick Truby King baba-ideáljához.

Egy későbbi művében Pikler arra intik a szülőket, hogy „vegyék emberszámba” újszülött gyermeküket, ne beszéljenek hozzá gügyögve, hanem „kezdettől fogva úgy, mint embertársukhoz”. (Pikler, 1978, 9)

„A gyerek abból tanul szót érteni és beszélni, ahogy kezdettől fogva beszélnek vele és körülötte (és nem abból, hogy megtanítják egy-egy szó utánzására), de még fontosabb ennél, hogy így válik számukra természetessé a gyermeket komolyan vevő beszéd, és az, hogy beszélgessünk gyerekünkkel, sőt azt is, hogy őszintén beszéljünk vele.” (Pikler, 1978, 9)

A második világháború utáni magyar gyermekgondozási szakirodalomban tehát jelentős vonulatot képez a (főleg orvosok által képviselt) behaviorista szemléletmódot tükröző gyermekfelfogás. Ez az attitűd tovább élt az évtizedek során, és ma is vannak jeles képviselői.

Az 1945 utáni néhány esztendő szellemi felfrissülése azonban másfajta gyermekkép meghonosodásának is esélyt adott. Meglepően kiegyensúlyozott felfogást és humánus gyermekképet jelenít meg Roboz Pál gyermekorvos tanácsadója, amely „A kisgyermek nevelése” címmel jelent meg 1948-ban. A szerző megismerteti az édesanyákat a kisgyermekkor legfontosabb lélektani sajátosságaival, felhívja a figyelmet a veszélyekre, ír olyan jelenségekről, mint például a gyermeki félelem. Érzékletesen ecseteli az anya-gyermek kapcsolat érzelmi dinamikáját, a kötődés fontosságát, de a túlzott „anyára tapadástól” óv. A nevelési módszerek terén is mértéktartó. A jutalmazás és büntetés alkalmazásakor az arányosságot javasolja, de elutasítja a verést: „A verés a gyerekre fájdalmas, megalázó és félelmet okoz, a felnőttre szegénységi bizonyítvány”. Belátja azonban, hogy ezt az elvet nehéz a gyakorlatban megvalósítani. Ha mégis elragadja a szülőt az indulat, és megüti gyermekét, legalább tudatosítsa magában, hogy helytelenül cselekedet (Roboz, 1948, 43).

Roboz kiegyensúlyozott szemléletű, pragmatikus hangvételű könyve elsősorban a szerző gyakorlati tapasztalataira épül elméleti fejtegetései pedig a pszichoanalitikus iskola hatását sejtetik. Ezt a feltevést erősíti a tény, hogy a felhasznált szakirodalom körében több Freud-művet említ és hivatkozik Bálint Alice klasszikus könyvére, „A gyermekszoba pszichológiája ” című kötetre is.

A pszichoanalitikus Bálint Alice ezt a művét még 1932-ben jelentette meg. (Nem sokkal utána, 1939-ben Angliába emigrált, és ott halt meg ugyanazon esztendőben.) A kötet közel hatvan év elteltével jelent meg újra.

 E könyvből is kitetszik, hogy Bálint nem olyan lénynek tekinti a kisgyermeket, akivel szemben a nevelés nem lehet más, mint a „vadhajtások lenyesése”, a „szarvak letörése” vagy a „rossz hajlamok kiirtása”.  Szerinte a szülő egyik legfontosabb feladata a „helyes irányítás”, a jó szokások kialakítása ahhoz, hogy a gyermekből „szociális lényt tudjunk faragni” A gyermeket ösztönlénynek tekinti, akit a szülő és a nevelő követelések formájában szembesít a kultúrával. A társadalmivá válás egyben ösztönkorlátozás is (Bálint, 1990, 23, 36, 37.). A szocializációnak, a társadalomba való belenevelődésnek ezt a folyamát pedig nagymértékben befolyásolhatják a családon belüli érzelmek, elsősorban az anyai szeretet (Bálint, 1941, 57-64).

Roboz Pál könyve jó darabig elszigetelt kísérlet maradt arra, hogy a pszichoanalitikus iskola eredményei a társadalom legszélesebb köreiben befolyásolják a gyermekről, nevelésről való gondolkodást. A negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején már más szellemiséget hordozó művek láttak napvilágot.

Ezek közül való E. A. Arkin tanácsadó könyvecskéje, a „Kisgyermek nevelése a családban”. A művet olvasva kitűnik, hogy nélkülözi a jól körülhatárolható, koherens rendszert képviselő pszichológiai vagy gyermekgyógyászati alapokat. Inkább a szülők számára összeállított orvosi, „higiéniai” tanácsok gyűjteményének tekinthető.

Az mindenesetre figyelemre méltó, hogy Arkin professzor – összhangban a szovjet pedagógia klasszikus képviselőinek felfogásával – a büntetés módozatainak taglalásakor következetesen elutasítja a testi fenyítést: „A gyermekkel való bánásmódból a testi fenyítést teljesen ki kell küszöbölni. Ez a rabszolgarendszer csökevénye. Nem a szabad szocialista állameljövendő szabad polgárának nevelő eszköze, hanem olyan módszer, amely csak állatszelídítésre alkalmas.” Ez az alapjaiban humánus alapállás kiegészül azzal, hogy a szerző a rousseau-i gondolatot felelevenítve (s ezzel voltaképpen a behaviorista felfogást is tagadva) hangsúlyozza, hogy „a gyerek nem kicsinyített mása a felnőttnek, hanem attól teljesen különböző teremtés” (Arkin, é. n. 69. 26).

Ugyanakkor a kis könyv teljes terjedelméhez képest rendkívül tág teret szentel a nevelési hibák elemzésének, melynek során különösen aprólékosan ír a családon belüli nevelés fogyatékosságairól. Olyan témákat fejteget, mint például: „A gyermek elhanyagolása, Az agyonnevelt gyermek, A gyermek elkényeztetése, A túlságosan szigorú nevelés, A rendszertelen nevelés”.  Érezhető, hogy a „szabályos és rendezett” keretek között zajló intézményes nevelést hatékonyabbnak tartja a családi nevelésnél, amelyben gyakran „rendetlenség, zűrzavar uralkodik” (Arkin, é. n. 8). 

Alapjában véve helyes gondolatokat tartalmaz, mégis szóhasználatát tekintve meghökkentő azonban az a rész, amely az iskolákor előtti nevelés kérdéskörével foglalkozik: „...az idomíthatóság (sic!), az utánzóhajlam és meggyőzhetőség miatt az iskolaelőtti kornak a többi életkorok mellett különös jelentősége van. Kiváló tudósok és pedagógusok elismerik, hogy ebben a korban alapozódik meg a gyermek egészsége és jelleme.... Az iskolaelőtti korban bizonyos kitartással és képességgel be lehet nevelni a gyermekbe szokásokat, modort, különböző viselkedésformákat, melyek fokozatosan beljebb hatolnak a gyermek életébe és szilárdan megalapozott szokásaivá válnak.” (Arkin, é. n. 17)

Természetesen a nevelés tágabb értelemben vett céljának meghatározása sem maradhat el: „... felbecsülhetetlen segítséget nyújthat a munkára való nevelés, vagyis munkaszeretetre, a dolgozók megbecsülésére, a fáradtság elviselésére s a munkához való hozzászoktatásra irányuló nevelés. Az a család, mely felnőtt tagjaiban példát tud mutatni ilyen képességekre és szokásokra, a munka, és munkafegyelem legjobb iskolája a gyerek számára, s ennek következtében a legjobb iskola a szilárd akarat s az önálló, kemény jellem kifejlődésének szempontjából is.” (Arkin, é. n. 25-26.)

Az egész könyvre jellemző, hogy első olvasatra humánusnak, hovatovább „gyermekközpontúnak” tűnnek a gyerekre vonatkozó megállapításai, mégis, a szöveggel alaposabban megismerkedve az az érzése támad az olvasónak, hogy ez csak a felszín.  Az egyes témák feldolgozása túlságosan elnagyolt, megállapításai, tanácsai inkább szentencia-szerűek, mélyebb elemzéseket nem kap az olvasó. A korszak szellemiségét ismerve viszont meglepő, hogy nem – vagy csak igen elvétve – találunk a későbbi évek szocialista nevelési szakirodalmára olyannyira jellemző frázisszerű ideológiai közhelyeket, marxista-leninista szerzőktől való „kötelező” idézeteket. A gyermekfelfogására egyfajta visszafogott pragmatizmus jellemző; a sorok közül kitűnik, hogy a végső cél egyfajta fegyelmezett, puritánus, dolgos kezű munkásember nevelése.

Jó néhány évtizednek kellett eltelnie, amíg a széles olvasóközönségnek szánt gondozási és nevelési tanácsadó könyvek lapjain nálunk is nagyobb térhez juthatott a „liberális”, engedékeny csecsemőgondozási és kisgyermek-nevelési attitűd. Ez a periódus nagyjából a hetvenes évek elején kezdődik. 1970-ben jelent meg első ízben magyar nyelven Benjamin Spock „Csecsemőgondozás és gyermeknevelés” című könyve. Ezt a művet számos hasonló szellemben írt – elsősorban angolszász szerzőtől való – kötet magyar kiadása követte. 

26. Magyar anyák gyermekeikkel 1953-ban („Ratkó-korszak)

A gyermekkép formálásban fontos szerepet töltöttek be nálunk is a nagy tömegekhez szóló népszerű folyóiratok. Az ilyen lapok nevelési tanácsadó rovatát figyelemmel kísérve a korabeli gyermekfelfogás lényeges összetevője rekonstruálható. Egy jelenleg folyó kutatás tanúsága szerint például a Nők Lapja ilyen tematikájú rovatai már az 1960-as években arra intették a szülőket, hogy ne „kis felnőttként” kezeljék gyermeküket. A tanácsadó pszichológusok és pedagógusok hangsúlyozták a gyermek jogát a „boldog gyermekkorhoz”, ami legalább olyan fontos, mint a későbbi „jó felnőtt” kinevelése (Kis-Molnár és Erdei, 2001). 

Ez a néhány kiragadott példa is illusztrálja azt a sajátos folyamatot, amely a második világháború után zajlott le a gyermekkép alakulásában. A Spock-féle gyermek-attitűdhöz kapcsolódó kezdeti eufória lelohadása után a huszadik század második felében már ismét többféle gyermekszemlélet él egymás mellett. Ezek határai sokszor elmosódnak, tartalmukat az éppen uralkodó ideológia – vagy divat – színezi át. Talán a „posztmodern kornak” tudható be, hogy úgy tűnik: vége a gyerekséggel kapcsolatos kizárólagos magyarázatoknak, a jól elhatárolható és egymást tagadó paradigmáknak.

* * *

Mi jellemzi korunk gyermekről alkotott felfogásmódjait? Létezik-e gyermekkor manapság? Mint arra az első fejezetben már utaltunk, több szerző ír a „gyermek-királyok” csillagának leáldozásáról. Egyesek szerint a hatvanas évek óta a gyerek általában már kisebb szerepet játszik a szülők életében, mint a megelőző korokban (Ariès, 1980, 649-650.). „Valami történt, ami eltorzította a gyermekkorról alkotott képet” – írja Marie Winn a „gyermekkor nélküli” gyerekekről szóló könyvében (Winn, 1990, 18.). A kötet végén egyenesen egy új középkor eljövetelét jósolja, ijesztő próféciája szerint megszűnik a különbség a gyermekség és a felnőttkor között: „Nem sok kétség férhet ahhoz, hogy a hatvanas évek óta a gyerekek – minden korábbinál sokkal jobban – hasonlatossá váltak a felnőttekhez. A mai gyerekek nemigen látszanak gyerekeknek: a ruhájuk, a beszédstílusuk, az ismereteik és a mindennapi viselkedésük mind ezt bizonyítja.” (Winn, 1990, 272)

Neil Postman ezzel szemben megfordítja a képletet, amikor „gyermekszinten megrekedt felnőttek” korszakáról beszél (Postman, 1999, 115-136). Olyan emberekről, akik a vizuális forradalom, a sok TV-show és reklám hatására gyermeki szintre esnek vissza, vagy nem is fejlesztik ki magasabb értelmi és emocionális képességeiket.

A szomorú végeredmény a két látlelet esetében ugyanaz: elmosódik a határ gyermekkor és felnőttség között. Mindkét szerző az amerikai kultúra totális kudarcaként értelmezi a gyermekkor eltűnését, „felolvadását”. Félő azonban, hogy a globalizáció hatására az öreg kontinens sem menekülhet ettől a félelmetes fátumtól.