5.4. Az önérvényesítő gyermek

Az új, gyermekközpontú szemlélet térhódítása az 1940-es évek második felében kezdődött. Az a gyermekkép, amely a reformpedagógiai elvek szerint működő iskolák falai között már a századforduló előtti évtizedekben kialakult (az első „Új Iskola” 1889-ben létesült Angliában, a Rochester melletti Abbotsholme-ban), a hétköznapi, családi élet színterén belül csak a 20. század második felében kezdett szélesebb körben elfogadottá válni. (A gyermek iránti attitűd nagyobb tömegek esetében tapasztalható változásának ez az üteme egybevág azzal a modellel, amelyet DeMause munkáiból már ismerünk.)

Az angolszász gyermekfelfogás alakulásában sajátos cezúraként értelmezhető Benjamin Spock (1903-1998), amerikai gyermekgyógyász-pszichológus „Csecsemőgondozás és gyermeknevelés” (Common Sense Book of Baby and Child Care, 1946) című könyvének megjelenése. A kötet rendkívül népszerű lett a rákövetkező évek során: 42 nyelvre fordították le, 50 millió példány kelt el belőle. Ráadásul Spock műve számos kiadásával együtt hamar követőkre talált a csecsemőgondozás és gyermeknevelés témájával foglalkozó szerzők körében.

Jól tetten érhető a két korszak és a bennük felerősödő két gyermekfelfogás közötti különbség: A behaviorista gyerekkép jól megfelelt a két világháború közti nyugtalan időszak mentalitásának, amely könnyen beilleszkedő, hatékony embereket akart nevelni. Olyanokat, akik – ha kell – katonaként állnak helyt egy újabb háborúban. A második nagy világégést követő periódus szabadabb légköre, kiegyensúlyozottabb viszonyai, gazdasági fellendülése már új gyermekfelfogást igényeltek. Az amerikai gyermekgyógyász-pszichológus tömegekhez szóló, népszerű könyve szerencsés időpontban született, és így nagymértékben elősegítette azt a változást, amely a negyvenes évek végétől kezdődően lezajlott a gyermekkor megítélésében. A liberálisabb szellemű felfogás, mely szerint a gyermek szeretetre vágyó, törődést igénylő lény, akitől elsősorban nem követelni kell, hanem segíteni önkibontakozásában – egyre szélesebb körben vált általánossá.

Spock, noha kínos gonddal ügyelt arra, hogy az elvont pszichológiai szakkifejezéseket ne használja könyvében, mégis nagymértékben támaszkodott két olyan meghatározó pszichológus egyéniségre, mint Jean Piaget és Sigmund Freud. Nagy érdeme, hogy kettejük elvont tanait népszerű, közérthető nyelvezettel tudta közvetíteni a szülők tömegei felé.

Érdekes ellentmondás figyelhető meg itt a családi és az intézményes nevelés fejlődésének irányvonala között. A negyvenes évekbeli Egyesült Államok iskoláiban ugyanis visszaszorulnak a korábban olyannyira népszerű reformpedagógiai törekvések, és átadják helyüket egyfajta neopozitivista, „tudomány- és tantervközpontú” felfogásnak (Németh, 1996, 141-142). A családi nevelésben viszont helyet kaptak a reformok.

Spock könyve közvetlen hangon szólítja meg a szülőket, és arra biztatja őket, hogy „természetes” módon gondozzák-neveljék gyermekeiket. Lejárt a behaviorista elvek ideje, már nem a magán uralkodó, érzelmeit elfojtó, de „higiénikus” csecsemő volt az anyák vágya, hanem a „gyengéden szeretetteljes, impulzív, ellátásra szoruló és (lehetőleg) sziporkázóan intelligens” baba lett az ideál (Hardyment, 1998b, 311).

Spock teljesen új alapokról indít. Gondolatai forradalmiaknak hatnak, egy olyan korban, amelyben az emberek még zsigereikben érzi a „jól neveltté válás” útjának gyermekkori kínjait: „Nem kell félni attól, hogy szeresse, hogy örömét lelje a szülő a vele való együttlétben. Minden újszülött igényli, hogy mosolyogjanak rá, beszéljenek hozzá, játsszanak vele, dédelgessék – gyengéden, szeretettel – éppen úgy, ahogy igényli a vitamint és a kalóriát. Így válik olyan emberré, aki szeret másokat és élvezni tudja az életet. Az a gyermek, aki nem kap szeretet, érzéketlen felnőtté válik.” (Spock, 1977, 13) E sorok valóban felszabadító erejűek: a szülő végre nyíltan kifejezheti gyermeke iránti érzelmeit, nem kell lelkifurdalást éreznie, ha babusgatja, dédelgeti a kicsit. Sőt az is kitűnik belőlük, hogy a legfontosabb nevelő-gondozó eszköz ez a szülői szeretet, amelynek serkentő hatása elősegíti a gyermek testi-lelki fejlődését.

Egyfajta sajátos „gyermekszoba-hedonizmus” volt kialakulófélben: ami jó a babának, az jó a mamának is. A cél az, hogy a kisbabával eltöltött idő kényszerű kötelesség legyen számukra, hanem az élvezetek forrása.

Spock hatása e kérdés tekintetében messze sugárzott térben és időben egyaránt. Egyik követője, Penelope Leach írja „Picik és kicsik” (Baby and Child, 1977) című könyvében: „Ez az egész könyv úgy tekint Önre és gyermekére, mint olyanokra, akik egymásnak kölcsönösen élvezetet nyújtanak. Ami szórakozás neki, az szórakozás Önnek is. Az Ön szórakozása őt még jobban szórakoztatja, és minél jobban szórakoznak mindannyian, annál kevesebb problémájuk lesz.” (idézi: Hardyment, 1998b, 313)        

Penelope Leach egyébként dr. Spocknál is következetesebben vezeti végig az engedékeny, gyermekközpontú attitűdöt gyermekgondozási tanácsaiban. Spock ugyanis bizonyos esetekben – mintegy védve a szülők nyugalomhoz való jogát – már kevésbe engedékeny. A könyv későbbi kiadásaiban már a „konzervatív” gyermeknevelési tanácsadókhoz hasonló álláspontot foglalt el például az újszülött és a néhány hetes csecsemő éjszakai sírása tekintetében.

Itt már szó esik elkényeztetett csecsemőről, aki éjjel nem engedi aludni szüleit.  A tennivaló: ha nincs a sírásnak más oka, csak a csecsemő akaratossága, akkor erről néhány napon keresztül a szülő ne vegyen tudomást: „A gyereknek meg kell tanulnia, hogy semmit nem ér el azzal, ha felébred és sír.” (Spock, 1977, 232.)  Napi húsz-harminc percnyi sírás után a csecsemő elhagyja ezt a rossz szokását. Azt azonban fontos hangsúlyozni, hogy Spock ezt a módszert csak akkor engedi, amikor a sírás minden egyéb oka kizárható. Egyébként is Spock figyel a sírás különböző fajtáira, olyan jelzésnek tekinti, amelyet elemezni kell, hogy megtaláljuk a kiváltó okát. E téren sem úgy jár el, mint a behavioristák, akik egyszerűen le akarja szoktatni róla a gyereket.  

A sírás és a kényeztetés kérdéseiben elfoglalt álláspont egyébként jó indikátor, amelyből a szerző gyerek-attitűdjére vonatkozóan is következtetéseket vonhatunk le.  Spock ezek szerint az engedékenység-korlátozás tengely végpontjáról indul, majd fokozatosan a „mérsékelt középutas” megoldások felé halad. Leach viszont következetesen engedékeny. De az ellenpóluson is találunk szerzőket, (elsősorban gyermekorvosokat), ami azt jelenti, hogy a kezdeti eufória után a század második felében ismét elő-előbukkan a jól nevelt, szófogadó gyermek imázsa.

A második világháború utáni Amerikában a Spock-könyv sikere egy nagyszabású demográfiai fellendülés kezdetével kapcsolódott össze. Ez volt az ún. „baby-boom” időszaka.

Az ötvenes évek Amerikájának közvéleményében a magánélet szférája ismét fontos szerephez jutott. A tömegkommunikációs eszközök által közvetített ideológia szerint a házasságkötés alapja a romantikus szerelem, a tipikus kiscsalád az egyenrangú felek érzelmekkel és észérvekkel megalapozott kapcsolatára épül, a család életén belül – a munka mellett – fontos szerephez jut a közösen eltöltött szabadidő, a szexualitás, és a gyermek. Az amerikaiakat befolyásolta ez az ideál: az 1945-1964-ig terjedő „baby-boom” időszaka alatt 76 millió gyermek született az Egyesült Államokban. Ez az időszak kedvezett a Spock által hangoztatott ideák terjedésének.

A gyermek a legfontosabb értékek közé került. Egy 1953-ban végzett felmérés szerint a megkérdezett 18-24 éves amerikai nők kifejezetten a gyermekszülést és -nevelést tartották a családi élet legfőbb céljának. Ez a felfogás érvényesült a hatvanas évek elejéig. A gyermek olyannyira fontossá vált az emberek életében, hogy a gyermekteleneket kezdték szánalomra méltónak és deviánsnak tartani (Tyler May, 1999, 584).

A háború utáni időszak nemcsak a családanyák „reneszánszát” hozta magával, hanem a családapákét is. A férfiak fokozatosan elvesztették a századfordulón még gyakorolt patriarchális jogaikat a családon belül. Amíg a század első felében – főleg az otthontól egyre jobban eltávolodó munkahely miatt – háttérben maradtak a család belső életében, addig az ötvenes évektől kezdve megváltozott az apa szerepéről kialakított kép. „Apukának” lenni – ez egyre inkább a férfiasság kritériumának számított. 

25. Anyák gyermekeikkel a „Baby-boom” idején (1950-es évek)

Sajátos paradoxon, hogy a gyermeknevelés hétköznapi teendői az ötvenes években még mindig elsősorban a családanyákra hárultak, az apák inkább a szabályokkal teli „férfias külvilág” képviselői maradtak a gyermekek számára.

Ez a viktoriánus korra emlékeztető szereposztás csak a hatvanas években változik meg, amikor a nők tömegesen állnak munkába. (Figyelemre méltó adat, hogy az Egyesült Államokban 1950-ben a családanyáknak még csak  25%-a volt dolgozó nő, de ez az arány 1988-ra 60%-ra emelkedett.) Ettől fogva egyre gyakrabban fogalmazódik meg a dolgozó nőkben a nehezen feloldható dilemma, hogy a gyermeknevelést részesítsék-e előnyben vagy karrierjük építésével valósítsák meg önmagukat.