4.4. Apák új szerepben

A korszakkal foglalkozó szerzők általában egyetértenek abban, hogy a férfiak szerepe egyre dominánsabbá vált a 19. század folyamán. Ennek a jelenségnek elsősorban társadalmi okai voltak: a polgári társadalmakban fokozatosan kikristályosodtak az alá-fölérendeltségi viszonyok. A változások általában károsan befolyásolták az apa családi nevelő szerepének alakulását: a korábbi familiáris kapcsolatok ismét formálissá váltak, a dolgozó apa egyre jobban elszigetelődött gyermekeitől, akikkel jószerivel csak az ünnepnapokon foglalkozhatott. Így azután a gyerekek számára egyre inkább az anya testesítette meg a melegséget, gondoskodást, felszabadult vidámságot és szeretetet, míg az apa alakja a védelem, a szigor és a rend fogalmával forrott össze (Fertig, 1984, 23).

Mégis van arra mutató jel, hogy – az „új anyák” mintájára – a században bizonyos társadalmi körökben megjelentek az „új apák” is. Azt már láttuk, hogy Rousseau hatására a 18-19. század fordulóján egyre több édesapa vett részt gyermekei nevelésben. William Cobbett angol publicista kétségtelenül az „új apa” típusának egyik legelső képviselője volt: „Hány napot, hány órát töltöttem csecsemővel a karomon!” – írja 1830-ban. „Ha otthon voltam és kisgyermekek voltak nálunk, az időmet elsősorban a toll és a csecsemő között osztottam meg. Százszor és százszor etettem és fektettem a gyerekeket, pedig ott voltak szolgálók, hogy elvégezzék munkát.” (Cobbett, 1926, 226)

A gyermekével szívesen foglalkozó, vele korán érzelmi kapcsolatot kiépítő édesapa alakja látható Peter Cornelius (1783-1867) következő képén is: 

16. Peter Cornelius: Karl Ferdinand Keller és fia, Georg Leonhard, 1800 körül

A már fentebb idézett Ludwig Fertig véleménye szerint a kifinomult és gyöngéd apák ideje a 19. század folyamán egyre inkább leáldozott, s átadták helyüket a távolságtartó, tekintélyt-parancsoló atyáknak (Fertig, 1984, 23). E sommás véleménnyel vitatkozva most olyan forrásokat mutatunk be, amelyek azt igazolják, hogy a gyermekének nevelését szívén viselő apa figurája több helyütt megjelenik a 19. század pedagógiai irodalmában.

Jelen esetben egy kis kitérő erejéig egy sajátos új műfajt veszünk szemügyre: a kisgyermeket otthon, a családi ház falai között nevelő, tanító édesapák – többnyire fiktív – naplóját. Telitalálat ez a műfaj, üdítő színfolt a nevelés hétköznapi gondjainak megoldásához receptet osztogató magabiztos szerzők írásainak tömegében. E fiktív naplók szerzőinek köre változatos: találunk közöttük ismert és sikeres színpadi szerzőt éppúgy, mint neveléstudós egyetemi tanárt. Az előbbire példa az előzőekben már citált Ernest Legouvé (1807-1903), francia író, akadémikus, az utóbbira pedig kolozsvári egyetem első pedagógus-professzora, Felméri Lajos (1840-1894). Mindketten saját koruk ismert és elismert szerzői, akik azonban különböző területek felől közelítettek a nevelésről szóló esszé műfaja felé.

Ernest Legouvé korának sikeres színpadi szerzője volt, akinek több darabja magyar színpadokon is jelentős sikert aratott (pl.: Adrienne Lecouvreur, Nők harca, Tündérujjak és az Eugéne Labiche-sal közösen írt Tücsök a hangyáknál). A színház mellett élénken foglalkoztatták kora társadalmának aktuális problémái is. A College de France falai között 1948 tavaszán hetente százak és százak hallgatták előadássorozatát, amelyet a nők történelmi szerepéről, társadalmi helyzetéről és jogairól tartott.

A nők művelődéstörténetével foglalkozó előadásai nyomán több könyvet írt, ezek közül  „Histoire morale des femmes” (1849) magyarul is megjelent Feleki József fordításában (A nők erkölcsi története). Hasonlóan nagy sikert aratott későbbi műve, amely „La femme en France au XIX. siecle” (A nő szerepe a 19. századi Franciaországban) címen jelent meg 1864-ben. Legouvé ekkor már nemcsak híres színpadi szerző, hanem sokak által tisztelt társadalomtudós. Sorra jelennek meg köteti, amelyekben már egyre többet foglalkozik a családi nevelés kérdéseivel. Így például is a „La science de la famille”, valamint a „Messieurs les enfants” című írásaiban kora családi életének hiteles és árnyalt képét nyújtja. Ezután következik „Atya és fiú a tizenkilencedik században” (eredeti címe: Les pères et les enfants au XIXe siècle. Paris, Hetsel, 1867), melynek fordítója szintén Feleki József, és a Franklin Társulat gondozásában jelent meg 1878-ban. Ugyancsak ő ültette át magyarra Legouvé egy nevelési témával foglalkozó esszékötetét, amely „Leányaink és fiaink” címen jelent meg magyarul 1885-ben.

A „Les pères et les enfants” tehát egy fiktív napló, egy apa naplója gyermeke nevelésének hétköznapjairól. Legouvé így fogalmazza meg vizsgálódása tárgyát: „Egy lelket választottam színterül eszmém kifejtésére, egy atya, lelket örömével, zavarával, ijedelmeivel; oldala mellett egy másik lélek, a gyermeké, tudatlanságával, kíváncsiságával.” (Legouvé, 1878, 20) S az általa bemutatott érzékeny lelkű apa fogékony a nevelés kérdései iránt: időt szakít fia nevelésére és tanítására, s mindeközben maga is változik, fejlődik. 

A Legouvé által ábrázolt édesapa maga viszi el fiát az emberek közé is, lehetőséget teremtve számára az emberi jellemvonások megfigyelésére, erkölcsre vonatkozó kérdések megfogalmazására. S az erkölcsöt érintő kérdésekben – ez is új jelenség a nevelés történetében – az apa a gyermek igazságérzetére, romlatlan, érintetlen ösztönére hagyatkozik: „Semmi sem hozza őket zavarba, semmi sem tántorítja meg” – írja a gyermekekről. „Tiszta lelkük, melyet az emberekkel és a tárgyakkal való érintkezése zománcától még meg nem fosztott; mely előtt alkalmazkodás, alku és elővigyázat még ismeretlen, sajátságos érzékkel bir az igazság iránt és abban hajthatatlan...” (Legouvé, 1878, 110)

Meghitt kedélyességet fejeznek ki a gyerek házi oktatását-tanítását ábrázoló fejezetek. Nemcsak a tanítás, az ismeretszerzésben való vezetés Legouvé által alkalmazott módszereit ismerhetjük meg ezeken a lapokon, hanem ennél sokkal többet: az a finom ecsetvonásokkal ábrázolt szenvedélyes érdeklődést, amellyel az apa gyermeke fejlődését nyomon követi, és azokat az alaposan átgondolt erőfeszítéseket, melyekkel ezt a fejlődést segíteni igyekszik.

Legouvé gyermekközpontú felfogása, nevelésről megfogalmazott újszerű gondolatai Magyarországon meglepően erőteljes visszhangra találtak. Pedagógiai folyóiratokban egyre-másra jelentek meg olyan esszék, amelyek ráirányították a figyelmet a gyerek egyéniségére, az „újfajta” nevelés előnyeire, s mindemellett a lehetséges veszélyekre.

Elterjedt egy sajátos műfaj: olyan írások jelentek meg a neveléssel foglalkozó újságokban, amelyben a szerzők nem eredeti gondolatokat fejtenek ki, hanem külföldön divatos szerzők tárcáinak „utánérzéseit”, parafrázisát adták. Több ilyen „Legouvé nyomán” aláírással megjelent cikk látott napvilágot például Hegedűs István tollából.

Az egyik rövid írás a „Család és Iskola” című kolozsvári pedagógiai folyóirat hasábjain jelent meg, az alábbi különös címmel: „Menj, nincs időm”. A rövid tárca voltaképpen a francia szerző „Atya és fiú a tizenkilencedik században” című könyve egyik fejezetének parafrázisa. (Hegedűs, 1875, 33-34) Benne egy olyan apa önmagára eszméléséről olvashattak a korabeli szülők, aki kérdezősködő gyermekét korábban a címben szereplő szavakkal utasította el. A pálfordulás nyomán az apa hirtelen rádöbben, milyen fontos szerepet tölt be fia életében: „Az atya egészen új dolgot érzett. Érezte, hogy ő nevelő. Érezte, hogy neki nem elútasitni, de felelnie kell. Neki le kell ereszkednie a gyermek lelki világához, neki vele foglalkoznia, vele játszania kell. Gyermekké kell válnia, hogy megértse azt a kinzó szót, melyben a gyermeki lény legőszintébben nyilatkozik: Miért?” (Hegedűs, 1875. 34). A nevelő-tanító szerepet hirtelen magára vállaló apa ezek után maga is tanul: készül, hogy fiát taníthassa. Ezek a tanórák voltaképpen játékos utazások: kirándulások a szobában – így ismertetve meg olyan hétköznapi használati tárgyak előállításának és felhasználásának módozatait, mint például a kandalló vagy az ablaküveg.

A gyermek iránti attitűd változásának nyilvánvaló jeleit viseli magán Hegedűs István egy másik tárcája is, amely 1877-ben jelentetett meg a ugyancsak a Család és Iskola hasábjain. Ez az újabb Legouvé-parafrázis a szülői gyöngédség és a tekintély kapcsolatát vizsgálja, s benne a szerző megfogalmazza az új nevelői stílus egyik lényeges vonását: „Bizonyára könnyebb volt hajdan atyának lenni, mint manapság [...] Ma alkotmányos apák vagyunk, még pedig azon súlyosbító körülménnyel, hogy nincsenek felelős minisztereink. Minden tettünket, minden szavunkat meglatolják, mint valami budget-tételeket...” (Hegedűs, 1877. 46.). Szemléletes szembeállítása ez a „régi” és az „új”, a mélyen gyökerező „autokratikus” és a kialakulóban levő „demokratikus” apai nevelési stílusnak.

Ernest Legouvé tehát egyáltalán nem légüres térben fejtegette az új családi nevelési stílus erényeit a 19. század közepétől kezdve. Érdekes, hogy a magyar pedagógiai sajtó milyen nagy empátiával fogadta a gyermek-centrikus nevelés térhódítását.

További példa erre az új iránti nyitottságra Felméri Lajos (1840-1894), a kolozsvári egyetem első pedagógia professzora. Felméri kiválóan tájékozódott a korabeli angol és francia pedagógiai szakirodalomban, és nincs okunk feltételezni. hogy nem ismerte Legouvé nevelési esszéit.  Felméri igen termékeny pedagógiai író volt, szívesen írt a nevelésről nemcsak pedagógusoknak, hanem szülőknek és házi nevelőknek is.

Negyedik esztendeje tanított a kolozsvári egyetem pedagógiai tanszékén, amikor – a kor szokásaihoz híven több részletben – megjelent egy írása a Néptanítók lapjában „Utazás a szobában” címmel. (Felméri, 1875) Ebben kedélyes „pedagógiai zsánerképet” fest a gyermekét beszélgetve-tanító édesapáról. Felméri elbeszélésben az édesapa az emberi test működésével ismerteti meg fiát: előbb a vérkeringés, a szív és az érrendszer bemutatása kerül sorra, majd az idegrendszer működésével ismerkednek meg, később pedig különféle fizikai jelenségek kerülnek terítékre. Jellemző a kolozsvári pedagógus gyermek iránti attitűdje: a gyermeket kíváncsi, új ismeretekre fogékony, problémákat szívesen megoldó lénynek tekinti, nem pedig az előre kiporciózott ismeretfalatokat engedelmesen elfogyasztó minta-tanulónak.

Érdemes felfigyelni Legouvé és Felméri apa-figurájának különbségeire: A francia szerző által bemutatott édesapa tiszteletre méltó amatőr a természettudományok világában: maga is állandó tanulásra szorul, hogy fiát taníthassa. A magyar pedagógus írásának főhőse viszont (bécsi politechnikumi oklevéllel a tarsolyában) kiváló szakértője a tudományoknak, nemcsak az élettant ismeri és tudja szemléletesen tanítani, hanem – ahogyan az a cikk folytatásaiból kitűnik – érdekesen tudja szemléltetni a fizika (fénytan, mechanika, stb.) különféle jelenségeit is. (Felméri, 1877.) A különbségek ellenére az attitűd közös, s a gyermeke sorsáért aggódó, nevelésével foglalkozó apa mentalitása kétségtelenül kimutatható a 19. század gondolkodásmódjában.

A századforduló táján az apa alakja mind többször megjelenik a társasági lapok meghitt családi kört ábrázoló képein is. Magyarországon e témakörben jól kimutatható a korabeli német illusztrált folyóiratok hatása:  

17. Straka: Az újszülött. Über Land und Meer, 1892. 9. sz.

18. Az Én Ujságom, 1903. 8. szám