5.1. Mítoszteremtés és demitologizálás

Vajon teljesült-e Ellen Key, svéd pedagógus-író álma, aki 1900-ban megjelent híres könyvében a gyermek évszázadaként aposztrofálta a beköszöntő száz esztendőt? Szakemberek egész sora tette fel ezt a kérdést a 20. század végén világszerte megrendezett konferenciákon, és az ezek eredményét összegző tanulmányokban.[1] A svéd reformpedagógus-publicista patetikus stílusban felvázolt jövőképét ma már nyugodtan a megvalósulatlan vágyálmok körébe sorolhatjuk. A mögöttünk álló viharos évszázad egészében véve sokkal ellentmondásosabb volt annál, hogysem egyértelműen a diadalmaskodó gyermekkultusz időszakának nevezhetnénk.

Pedig szép számmal születtek olyan nagy reményekre jogosító kezdeményezések, amelyek a „gyermekszerű” – tehát a gyermek sajátosságaira figyelő – nevelés és oktatás megvalósítását tűzték ki célul. Ezek közé sorolható például a reformpedagógusok tevékenysége. Éppen az imént említett Ellen Key könyve volt az a nagyhatású mű, amely katalizátorként segítette az új nézeteket valló pedagógusok gyermekfelfogásának széleskörű népszerűsítését. A gyermeket egyéniségként tisztelő, önálló gondolkodásra és alkotó munkára képes lénynek tekintő új szemlélet új pedagógiai módszereket eredményezett. Sajátos paradoxon, hogy a frissen kialakított eljárások azonban viszonylag könnyebben törtek maguknak utat a reformpedagógiai programokat megvalósító magániskolák falain belül, mint a hétköznapi élet porondján és a családi élet keretei között. Ez utóbbi színtéren a gyerek megítélése továbbra is ellentmondásos maradt: a hétköznapi gyermekképben az elfogadó és a távolságtartó attitűd elemei keveredtek.

A társadalmi élet mindennapjaiban kialakuló „Janus-arcú” gyerekkép egyik oldalaként vitathatatlanul a pozitív, elfogadó szülői attitűdök térhódítását figyelhetjük meg. Egyes történész-kutatók a 19-20. század fordulóját megelőző évtizedekben megfigyelhető születésszám-csökkenés hatásaként értelmezik azt a jelenséget, amely szerint a felső- és középosztálybeli családok a korábbinál nagyobb mérvű érzelmi és financiális „tőkét” fektetnek gyermekeikbe, akik így egyre fontosabb szerepet töltenek be a kis közösségek életében (Muller, 1973, Ariès, 1980). A fertilitás csökkenése minden bizonnyal hozzájárult a gyerekkor bizonyos körökben való felértékelődéséhez, ez azonban csak az érem egyik oldala. Valójában sokkal összetettebb folyamatról lehetett szó, amelyben a mentalitásbeli változások is fontos szerepet játszhattak. 

A gyerekkor felértékelődésével párhuzamosan új mítoszok teremtődtek és régiek éledtek újjá. A gyerekekkel a korábbinál többet foglalkozó családokban még nem feltétlenül figyeltek fel a gyerekek sajátos szükségleteire, a kamasz önállóság-igényére. A középpontba kerülő gyereket a szülők érzelmi szálakkal láncolták magukhoz, akinek aztán nem kis nehézséget okozott a „leválás”.

Újjáéledt a rousseau-i ihletettségű mítosz, mely szerint a gyermek erkölcsi értelemben jónak, ártatlannak születik, s csak a társadalom hatására válik romlottá. Ennek hatására túlvédő, „széltől is oltalmazó” szülői nevelési praktikák honosodtak meg, amelyeknek köszönhetően az így nevelt gyerekek könnyen önállótlanná váltak. A szülőkbe kapaszkodó, a kortársak között nehezen boldoguló gyermekek jelenléte azután ismét táplálta a „gyermeki tisztaság” romantikus mítoszát.

A századforduló környékén a képzőművészetben is megfigyelhető a gyermek-tematika térhódítása, festők egész sora ábrázolta szívesen a gyermekeket különböző miliőben. Mary Cassatt következő képén az anya-gyermek kapcsolat egy meghitt, intim pillanatát ragadta meg:

20. Mary Cassatt: A fürdő (1891) 

A századfordulón fogalmazódik meg a „gyermekben szunnyadó tehetség” mítosza is.  Tudományos munkák és esszék egész sora jelenik meg, amelyek a gyermeki alkotóerőt elemzik. (Ezek közé tartozik – többek között Karl Götze könyve, melynek címe „A gyermek mint művész” (Das Kind als Künstler).) Folyóiratok jelennek mega gyermekművészetről, egyre többen vizsgálják a gyermekrajzok esztétikumát (Németh, 1996, 49-52). Megszületik a kifejező mozdulatművészetet magába ötvöző táncpedagógia (Isadora Duncan), új alapokra helyezik a zenepedagógiát is (Karl Orff). Egyre többen vélik úgy, hogy a zeneművészet – a zenehallgatás vagy a hangszerjáték – segíthet embernek maradni az elsivárosodó nagyvárosi élet zajában.

 A zongora már a 19. században „kitüntetett” hangszerré válik: a polgári szalonok kedvelt zeneszerszáma és berendezési tárgya lett. Nők számára ez volt az egyetlen instrumentum, amely illendőnek számított. Hatalmas karriert futott be: leányok esetében az ügyes zongorázást az „esztétikai tehetség” jeleként értékelték. Ez hozzátartozott a kor nőideáljához, így jelentősen javított férjhez menési esélyeiken. E hangszer nagy népszerűségét az is jelzi, hogy a romantikus regényirodalomban igen gyakran szerepel. (Danièle Pistone kétezer olyan jelenetet talált a 19. századi francia lektűrökben, amelyben valamelyik szereplő zongorán játszik (Corbin, 1999, 497).

A következő Renoire-kép egy nyugodt, kiegyensúlyozott polgári életformára utal. A harmonikus enteriőrben zenélő leány alakja az idealizált gyermek művészi érzékenységét, tehetségét éppúgy kifejezi, mint a tipikusan polgári feleség-szerepre készülő lány igyekezetét, hogy megfeleljen az elvárásoknak. 

21. Renoir: Lányok a zongoránál (1892)

Ugyanakkor az is látható, hogy a gyermeket „piedesztálra emelő” mítoszok gyakran szöges ellentétben álltak a hétköznapi élet valós történéseivel. Az idealizált gyermek – Dieter Lenzen szavaival élve – „hiperreális világa” a felnőttek számára egyfajta képzeletbeli kiutat, menekülési lehetőséget kínált a reális világ kötelékei közül. A valóság ugyanis már elviselhetetlenül romlottá vált bűnek által, így nem maradt más lehetőség, mint a vágyak szintjén ártatlan gyermekké válni ismét (Lenzen, 1985, 211.).

A regresszió útján megálmodott világ és a tényleges valóság közötti ellenpont drámai példája lehet az az 1935-ből származó náci propagandafotó, amelyen a „német gyermek” mint az „élet”, a „gazdagság” glorifikált szimbóluma jelenik meg. Az uralomra törő keresztény-szocializmus ideológiáját népszerűsítő gyermek és anya alakjának idealizált harmóniája éles kontrasztot alkot azoknak a gyermekeknek a sorsával, akik nem sokkal később pusztultak el a holokauszt, a háború poklában – ugyancsak a nácizmus következtében. 

 22. A „Német gyermek” című náci propagandafüzetből (1935)

Sajátos kettősség figyelhető meg a századfordulón: szorosan egymás mellett, mintegy szimbiózisban él egyrészt a romantikából eredő, és a századvég művészeti és életreform-mozgalmaiban felerősödő „elvágyódás”, a mítoszok világába menekülés; másrészt a racionalizmus, a pozitivizmus, a dolgok és jelenségek mérhető mivoltába vetett hit.

 A huszadik század első évtizedeiben, a gyermek-mítoszok megszületésével párhuzamosan azonban elkezdődött e folyamat ellentettje is: a demitologizálás.  E jelenség hátterében – paradox módon – a reformpedagógiai mozgalmak kibontakozásához is hátteret adó gyermektanulmányozó törekvések álltak. A gyermek pszichikuma az empirikus és kísérleti lélektani kutatások tárgyává lett, s ezzel a mítoszok egy része is köddé vált.

 A természettudományos alapokon álló egzakt vizsgálódások rideg fényében ugyanis hamar szertefoszlottak a gyermeknek tulajdonított romantikusan „isteni” sajátosságok. Nem maradt más, mint a vizsgálatok kijózanító eredménye: a gyermek sajátosságai biológiai, fiziológiai és pszichológiai szempontok szerint kutathatók, osztályozhatók, mérhetők.

 1905-ben Alfred Binet és Theophile Simon a francia oktatási minisztérium megbízásából kidolgozták az intelligenciatesztet. Céljuk az volt, hogy kiszűrjék az értelmi fogyatékos gyermekeket, meghatározzák a „mentális deficit” mértékét, és speciális osztályokba telepítsék át őket. A vitathatatlan gyakorlati eredmények, a jó hasznosíthatóság és az új módszerek bevezetésével együtt járó eufória mámorában kevesen vették észre, hogy az egzakt mérések tárgya nem a gyermeki lélek lényeges sajátossága, hanem csak a felszín. Ahogyan egy magyar pedagógus írta a tízes évek végén: „Jöjjünk tisztába azzal, hogy a gyermektanulmányi laboratórium nem a gyermek lelkével, hanem csak is a lélek és a külvilág szolgálatába álló idegekkel foglalkozik, azok gyors vagy lassú reactioit constatálja”. (Schneller, 1918, 102) Hosszú időnek kellet még eltelni ahhoz, hogy kísérletek történjenek az a gyermekre vonatkozó experimentális ismeretek szintetizálására, a gyermeki lélek egészleges sajátosságainak megragadására.