2.3. Nevelési útmutatók, illemtankönyvek gyermekképe

A protestáns és puritánus moralitás, családeszmény és nevelési elvek terjesztését nagymértékben elősegítették a sorozatosan kiadott káték (katekizmusok), de hasonló mentalitás érvényesült a 16. századtól kezdve egyre gyakrabban megjelenő nevelési útmutatók és iskolások számára kinyomtatott olvasókönyvek (az ún. „katekizmus-ábécék”) lapjain is.  A „Kisgyermekek könyvecskéje” (The Little Children‘s Little Book, 1480) és Erasmus „Jól nevelt gyermek” (Civilitas morum puerilium, 1531) című írása a gyermekek számára írott illemtankönyvek hosszú sorának első darabjai közé tartoztak. Egymás után jelentek meg a helyes viselkedés szabályait taglaló könyvek („Civilité”, „Babees Book”, „Zuchtbüchlein” stb.).

Generációk egész sora használta tankönyvként és gyermekkönyvként Johannes Amos Comenius (1592-1670) Orbis sensualium pictus (A látható világ) című művét (1658, 1669 stb.) Az első kiadás százhuszadik leckéjének témája a „házasságbéli társaság”. Ennek szövegében szó esik a gyermekek szüleik iránti kötelességéről is: „Idő jártával (midőn nevelkednyi kezd) [a gyermek] a kegyességre és munkára szoktattatik, meg is büntettetik (dorgáltatik, sanyargattatik) hogyha nem szófogadó (engedelmes). A magzatok tartoznak a szüléknek böcsülettel és szolgálattal.” (Comenius, 1959, 229) Tipikus puritánus felfogás fogalmazódik itt meg: a gyereknevelés célja a kegyességre (áhítatos, bensőséges hitéletre) való szoktatás és az életben reá váró munkavégzésre való felkészítés. A gyereknek engedelmeskednie kell szüleinek, mert ha nem büntetés vár rá, akár testi fenyítés (sanyargattatás) is.  

1. Comenius: Orbis pictus: A szüléknek állapotjok (1669)

Comenius tehát megengedhető nevelési módszernek tartja a verést, de csak kisebb gyermekek esetében. A vesszőzésről ezt írja „Anyaiskola” című könyvében: „Miért neveled gyermeked természetadta balgaságban ahelyett, hogy a kedves, szent, korán alkalmazott s egészséges fűzfavesszővel kiirtanád belőle? Csak azt ne hidd, hogy a gyermek úgysem érti meg a vessző rendeltetését...” (Comenius 1929, 16) Az iskolák magasabb fokain már elutasítja a testi fenyíték minden módozatát.

* * *

A gyermekről, nevelésről elmélkedő filozófusok közül John Locke (1632-1704) az, akinek gondolatvilágában a puritánus embereszmény és az ember evilági boldogulását kereső angolszász filozófiai gondolkodásmód szintézise átfogó pedagógiai rendszert eredményez. „Gondolatok a nevelésről” címen 1693-ban adja ki nevelési kérdéseket taglaló művét.

Mint említettük, Locke nevelésről alkotott gondolatainak számos eleme származik a puritanizmus eszmevilágából. Az embernevelés céljának megfogalmazásakor a klasszikus görög kalokagathia (szép és jó harmonikus egysége) eszményét eleveníti fel: „Egészséges lélek egészséges testben: az a rövid, de teljes foglalatja az ember földi boldogságának” (Locke, 1914, 42). Milyen emberi értékeket tart nélkülözhetetlennek az úri körökből származó gyermek számára az emberi boldogság el­éréséhez? Az egészséget, a jó kedvet, a tudást, a jócselekedetet, valamint a „túlvilági örök, megfoghatatlan boldogság” reményét. Vegyük sorra ezeket az értékeket!

Az egészség megőrzésé (recreaction) a hívő puritán igen fontos, hiszen anélkül evilági dolgaiban eredményesen el nem járhat. A jó kedv az önmagában bízó, kiválasztottságában megbizo­nyosodott kálvinista ember optimizmusa. A tudás mint érték Locke-nál természetesen összhangban van a természetet vizsgáló em­pirizmus filozófiájának térhódításával. (Egyfajta vallásos-hitéleti in­díttatás ebben is tetten érhető. A 17. századra puritánusok figyelme, (de a bap­tista és pietista hívők figyelme is) egyre inkább a matematikai-termé­szettudományos módszerekkel dolgozó tudományágak felé fordult. A természet empirikus megfigyelésétől akartak felemelkedni a világ „lelkének” megértéséhez.) A jó cselekedet, amennyiben nem silányul üdv-ügyletté, hanem Istennek tetsző életelvvé avatódik (Werkheiligkeit), akkor az üdvözülés felé vezető út egyik fontos állomása. Ezekből a – végső soron puritánus – értékekből ötvözi össze Locke az úriember nevelésekor követendő legfontosabb célt: 1. erős, egészséges test kifejlesztése, 2. erényes, vallásos lélek alakítása, 3. a hétköznapi élethez szükséges praktikus ismeretek nyújtása.

Locke tehát nevelhetőnek, sőt nevelendőnek tartja a gyermeket. Erre vonatkozó tézise mintegy foglalatát adja az elkövetkező évszázadokban kibontakozó felvilágosult neveléstanok túláradó pedagógiai optimizmusának: „Azt hiszem nyugodtan mondhatom, hogy az utunkba akadó emberek kilenctized része nevelése útján lett azzá, ami – jóvá, vagy gonosszá, hasznossá vagy haszontalanná. A nevelés okozza a nagy különbséget az emberek között” (Locke, 1914, 42) A gyermek formálhatóságába vetett hit, amelynek korábbi példáját Erasmusnál már láttuk („szántóföld-hasonlat”), itt már sokoldalúan kifejtett nevelési programban teljesedik ki. A gyereket szükségszerűen nevelni kell, az emberek többsége nevelés nélkül nem tudja tehetségét kifejleszteni. Ez a tézis azonban egyben a szülők mérhetetlenül nagy felelősségét is felveti, akiknek legszentebb kötelessége a gyermeknevelés. (Luther tanítása elevenedik itt fel.) A nevelés mindenhatóságába vetett hit – mint látjuk majd – a későbbi századokban oly mértékben felerősödik, hogy – egyfajta „egyetemes panacea”-ként – a társadalmi berendezkedés megjobbítását is  ettől várják majd a felvilágosult gondolkodók.

Messzemenő következményei lesznek majd a híres viaszlap-hasonlatban kifejeződő formálhatóság-kultusznak is. „Olyannak tekintem a fiatal úriembert – írja – mint a fehér lapot, vagy a viaszt, melyet tetszés szerint lehet alakítani és képezni” (idézi: Fináczy 1927, 90). Amikor Locke a megszületett gyermek lelkét tiszta laphoz hasonlítja, amelyet a környezet és a nevelő ír tele, akkor egyben utat enged annak a törekvésnek, amelyet Lloyd DeMause – a geológiából kölcsönzött kategóriával – intrúziónak, a gyermek lelkébe való tolakodó behatolásnak nevez.   

Locke új utakon, amikor a szülők és nevelők számára követendő nevelési módszerekről beszél. Fontosnak tarja, hogy a szülők „eszes lényekként” kezeljék gyermekeiket. Már kicsiny kortól kezdve lehet a gyermeket buzdítani az erényekre, és figyelmeztetni az elkövetett hibákra. Lényeges azonban, hogy „hosszadalmas fejtegetések, bölcselkedő megokolások” helyett a gyermek képességéhez, felfogásához alkalmazza magyarázatát a szülő. Van azonban ennél fontosabb módszer is. A „legegyszerűbb, legkönnyebb” s egyszersmind „leghathatósabb” módszer a személyes példaadás. „Mi sem hat olyan szépen, lassan, oly bensőségesen az ember szívére, mint a példa” – írja, s ezzel egyúttal a nevelő személyes felelősségét is kiemeli: „Miként az apa példája tiszteletet ojtson a gyermekbe nevelője iránt, úgy a nevelő példája bírja rá a gyermeket mindarra, amit vele csak tétetni akar. Cselekedeteinek nem szabad ellentmondásban lenniök tanításával, hogy a gyerek rossz irányt ne vegyen.” (Locke 1914. 96, 100) Mit sem érnek a szép szavak, ha a nevelő csak intelmeivel, s nem cselekedeteivel próbál a gyermekre hatni.

Locke alaposan foglalkozik a gyerekek jellemének fejlődésével, így kitér a tipikus hibákra is. Egyebek között behatóan elemez olyan viselkedésbeli hiányosságokat, mint a csiszolatlanság, megvetés, gáncsoskodás, ellentmondás vagy éppen a túlságos udvariasság.  Minden bizonnyal ő az első a nevelésről elmélkedő szerzők között, aki mélyrehatóan foglalkozik egy sajátos jellembéli hibával, a gyermek között is tapasztalható kegyetlenségével: „Egy különös dolgot figyeltem meg gyakran a gyermekeknél” – írja Locke.  „Valahányszor valamilyen szegény teremtés a kezük közé kerül, megvan bennük a hajlandóság azzal rosszul bánni. Gyakran kínozzák, durván bántalmazzák a madárfiókákat, pillangókat vagy más szegény állatokat, amelyek kezük ügyébe esnek, teszik pedig szemmel látható gyönyörűséggel.” Locke szerint idejekorán le kell szoktatni a gyerekeket az ilyesfajta, állatokkal szembeni kegyetlen magatartásról, mert ha hozzá szoknak, akkor előbb-utóbb „megkeményedik szívük az emberekkel szemben is.” (Locke, 1914, 134) Jellemző, örök probléma lehetett ez a gyereknevelés történetében. Ezt illusztrálja William Hogarth (1697-1764) rajza is, melyen jól öltözött gyerekek állatokat kínoznak. A négy képből álló sorozat első képnek címe: „A kegyetlenség első állomása”.

2. William Hogarth: A kegyetlenség első stációja (1751)

Meglehetősen ellentmondásos sorokat találunk Locke könyvében a testi fenyítékről. Egyik helyen azt írja, hogy a testi fenyíték lealacsonyítja, megalázza a gyermeket, rabszolgákhoz méltó büntetés, amely rabszolgalelket hoz létre. Elfojtja életkedvüket, meghunyászkodó, kishitű embereket formál belőlük: „... a lealázott, félénk, hunyászkodó, kishitű embereket bajos felemelni, fölbátorítani s ritkán lesz belőlük valami” (Locke, 1914, 67) Másutt megengedi e verést, de csak legvégső esetben: „... a verés a legrosszabb s épp azért utoljára kell alkalmazni a gyermek büntetésénél, a legvégső esetekben, mikor eredménytelenül kisérlettünk már meg minden szelid eszközt...” (Locke, 1914, 97) Egy harmadik helyen pedig kifejezetten jótékonynak tartja a verést a nyílt ellenszegülés, megátalkodott hazudozás büntetésére: „... a csökönyösséget és a makacs engedetlenséget erőszakkal, veréssel kell letörni; erre nincs más orvosság [ ... ] ha te parancsolsz, és ő nem engedelmeskedik, neked okvetlenül felül kell kerekedned, akármilyen verés árán is, ha intésed, szavad nem volt elegendő, ha nem akarsz ezentúl mindvégig engedelmes szolgája lenni fiadnak” (Locke, 1914, 92.). Locke dicséri az édesanyát, aki dajkaságból hazatért kisleányát dacossága miatt egy alkalommal hétszer egymásután verte meg, míg végül a nyolcadik verés megtörte a gyerek konokságát.

Locke veréssel kapcsolatos ambivalens álláspontja végül is beleillik a korszak – a 17-18. század fordulója – általános képébe. Lloyd DeMause az ambivalencia és az intrúzió kategóriájával írta le ezt a szülői attitűdöt, amelyet egyfelől az jellemez, hogy a szülők igyekeznek minél közelebb kerülni gyermekük lelkéhez, másfelől viszont többségük határozott késztetést érez a gyermek minél korábbi engedelmességre szoktatására.