10.1.1 A személyiség, mint komponensrendszer

A személyiség komponensrendszere alap- és speciális funkciókra való alkalmasság-csoportok egymással és egymásért működése. Ennek az összehangoltságnak a dinamikája jelenti a személyiség világhoz való viszonyulásában a minőséget, harmóniát és az értékteremtő sokszínűséget.

Az embert aktív viszonyulásra alkalmassá tevő kompetenciái egymásba oldódóan és egymás kibontakozását erősítve együttesen működnek, jóllehet az egyes tevékenységekre lebontva indikálható a kognitív komponensek jól körülhatárolható irányító szerepe. Esetenként domináns, de nem egyeduralkodó szerepről van itt szó. A kognitív képességek egyeduralmára építő pedagógiai folyamatban a verbalitás, a fogalmi műveletvégzés a speciális (itt: vizuális) képességstruktúra rovására történik, hiszen elmondandóvá válik mindaz, amit képekben kellene és lehetne (akár képi vélemény formájában is) megfogalmazni. Ez pedig blokkolhatja a „pszichikus komponensrendszeren” (Nagy József, 2005.15.o.) belül a személyes és szociális motívumok működését, sőt, annak megnyilvánulásait esetenként destruktívnak értelmezi és kiegyensúlyozatlan fejlődést eredményez. A kiegyensúlyozott fejlesztés egyetlen összetevőre nézve sem lehet statikus, mert nézetem szerint a személyiség komponensrendszere erős belső dinamikával, a hangsúlyok szinte mérhetetlenül gyors áthelyezési képességével kell, hogy rendelkezzék. Ebből az is következik természetesen, hogy ennek a gyors áthelyeződési képességnek a „kiszolgálásához” érvényes feladattartalmakat kell rendelni.

Az alábbiakban röviden tekintsük át azokat a jellegzetes területeket, amelyeket az egyes kompetenciák működései lefednek (értelemszerűen a rendszerükbe tartoznak rutin, készség, képesség, valamint fogalom és képzet struktúráik, továbbá a működésük feltételeit és egyben színtereit is jelentő kontextusok és motívumok is). A személyiségen belül három kompetencia területet különít el és határozza meg a hozzá tartozó pedagógiai feladatokat:

Személyes (perszonális) kompetencia: lényegében az öröklődés bázisán képződő és formálódó identitás finomszerkezete kialakításában játszik döntő szerepet. Pedagógiai fontossága a szocializálódó egyed (gyermek) tudatos énné, értelmező és önértelmezésre képes emberré formálásban van. „A személyes kompetencia a perszonális érdekek érvényesülését teszi lehetővé. Ilyen egyéni érdek a létezés, a túlélés, a testi-lelki egészség, a személyiség stabilizálása, védelme, vágyainak kielégítése, aktuális céljainak elérése […]” (Gergely, 2002.4.o.) Funkciói: az önfejlesztés, önvédelem, önellátás, önszabályozás, önfejlesztés, tehát az önállóság személyes motívumai és képességei kifejlesztése. Tartalmilag személyes motívumok (biológiai szükségletek, komfortszükséglet, mozgásszükséglet, élményszükséglet), önvédelmi motívumok (egészségvédő, identitásvédő), a szuverenitás motívumai (szabadságvágy, önállósulási vágy), önértékelési motívumok (önbecsülés, önbizalom), személyes képességek: az önkiszolgálási képességei, önvédelmi képességek, a szuverenitás képessége, önreflexív képességek (önértékelő, önfejlesztő képesség), valamint szokások, minták, készségek, ismeretek alkotják a személyes kompetencia komponenseit. A

perszonális kompetencia fejlesztése tehát önfejlesztés, az önállóságra nevelés, a személyes motívumok, indíttatások és képességek kifejlesztését jelenti, hiszen minden emberi viselkedés motivált személyes megnyilvánulás, de egyúttal indíttatott szociális viselkedés is, vagyis a személyes kompetencia emberi kapcsolatokban szerveződik szociális kompetenciává.

Szociális kompetencia: az emberi lét kontextusai mindig szociális tartalmúak. Az emberi identitás sajátossága és egyben paradoxona is, hogy csak valamilyen más emberi indi­viduumokkal alkotott koegzisztenciájában képes realizálódni. Valójában az ember minden még emberinek nevezhető szinten képes szocializálódni; napi gyakorlatunkban a család, a közlekedés, a munkahely, a hivatalok, a média stb. hatásai alatt állunk és igyekszünk ezen hatásoknak megfelelni azzal, hogy adekvát módon alkalmazkodunk. „A csoport tagjai között igen széles körben alakulhatnak ki változatos kölcsönös kapcsolatok; a csoport tagjainak ezt a képességét nevezte Piaget a gondolkodás „reciprocitásának” (Aebli, 1951.163.o., idézi: Radnóti, 2005,6.o.). Létünket a csoportok különféle méretű, akaratú és felkészültségű típusaiban éljük: alkalmazkodásunk dinamikája és az azzal párosuló komfortérzetünk nagymértékben függ a szociális közeg értékítéleteitől, és az egyénnel szemben megfogalmazott elvárásoktól, minőségétől. „Szegál Borisz (2002) szerint a szociális kompetencia (social skills) társas viselkedés, az emberek, közösségek közötti viszonyok, kapcsolatok, a szociális viselkedésben megnyilvánuló szociális kölcsönhatások. A szociális kölcsönhatást az aktuális szociális helyzet, a szociális értékrend és a szociális képességek határozzák meg” (Radnóti, 2005.1.o.). A szociális kompetencia tartalmai: szociális motívumok (hajlamok, attitűdök, meggyőződések, előítéletek, szokások, magatartási minták) és szociális képességek (kommunikáció, segítés, együttműködés, vezetés, versengés képessége) és ismeretek. A szociális kompetencia fejlesztése tehát a szociális képességek, készségek, szokások, meggyőződések, a kommunikáció, a proszociális attitűd kialakítását jelenti.

Kognitív kompetencia: „[…] a szervezett oktatás során megszerzett tudásunk főleg a jelentés alapján szerveződik; […] a jelentés nem eleve adott, hanem azt a megismerő egyén konstruálja meg” (Csapó, 2003.34.o.). A világhoz viszonyulásunk a kimódoltság, a tervezettség és a következetesség gondolkodási műveleteinek bonyolult láncolataival, társadalmilag moderált közegben, de a személyiség önálló aktivitásával történik. Olyan szellemi erőfeszítésekkel, amelyek a világról szerzett tudás közvetítettségeinek folyamatos tanulásával, újratanulásával és alkotó alkalmazásukkal és transzfereivel (lásd még erről: Csapó, 2003, 100-102.o.) mennek végbe. Tartalmilag a kognitív kompetenciaterület kognitív motívumok (megismerési vágy, felfedezési vágy, játékszeretet, alkotásvágy, sikervágy, kötelességtudat, igényszint, ambíció), kognitív képességek (kognitív műveletek, kognitív kommunikáció, gondolkodás, tanulás) és ismeretek komponensrendszere. A kognitív kompetencia fejlesztése tehát értelmi nevelés, a kognitív motívumok, képességek, készségek kialakítását és az aktív információkezelésre való képessé tételt jelenti. Mint, ahogyan azt az 1. ábrán láthatjuk, „A kognitív kompetencia az információkezelés motívum- és képességrendszere,  […] négy, egymást átfedő […] pszichikus rendszere a kommunikáció, a gondolkodás, a tudásalkotás és a tanulás pszichikus feltétele” (Nagy József, 2005, 25.o.).

1. ábra A kognitív kulcskompetenciák funkcionális rendszere

Forrás: Nagy József, 2000, 111.o.

A kognitív kompetencia területeinek, kulcskompetenciáinak (korábban: kritikus kompetenciák, in: Nagy József, 2005. 25.o.) működése és fejlesztése tehát a tanulás- és tudásalapú szocializáció alapkérdése. Létkérdésnek tartom a pedagógia gyakorlata szempontjából az „egymást átfedő” jelleg fontosságának megértését. A jelenlegi lineáris rendszerek helyett azoknak a pedagógiai koncepcióknak a megfogalmazását, amelyekben a kommunikáció a megismerés közege a legszélesebb gyakorlati értelemben, módszere a gondolkodás, személyes aktivitásban megfogalmazódó manifesztációja a tudásalkotás és mindezek folyamatba szervezője a tanulás. Ezeknek a területeknek a kognitív prioritása vitathatatlan, mindazonáltal működésükbe, széles értelmezésben, koherens módon integrálódnak a személyes és szociális komponensek. „[…] az egyéniséggé fejlődés ( a perszonális kompetencia fejlődésének ) és a proszociális személyiséggé fejlődés (szociális kompetencia fejlődésének) segítése lenne az elsődleges cél.[…] a kor igényeinek megfelelő fejlettségű kognitív kompetencia nélkül ez lehetetlen” (kiemelés az eredeti szövegben: Nagy József,  2005, 25.o.).

Speciális kompetenciák: sajátos szakmai jellegű alkalmasságok, amelyek a személyiség alaprendszerét képviselő három kompetenciaterülettel szoros kapcsolatban állnak. Ezek tehát a hivatáshoz, a szakértelemhez, szakmaszeretethez kapcsolódó, egzisztenciális kompetenciák, motívumok, speciális képességek, készségek, szokások, minták és ismeretek rendszerei. Ebben a sajátos kompetenciakörben tehát megfogalmazható a com peter, együtt keresni konvencionalitása is, vagyis az a közös érdekeltség, amely a praxis gyakorlóját és annak szociális partnerét összekötik. Valamennyi speciális kompetencia közös alapja az alkotóképesség és az adott kompetenciának megfelelő tehetség. „A szakértelem az adott szakterület által meghatározott konkrét ismeretek, készségek és képességek együttese. A konkrétság jelentheti a meghatározott tartalmat, a kontextust, a helyzetet, a környezetet. […] kialakulásához hosszabb időre van szükség, hosszú, bonyolult, specifikus tréningre” (Csapó, 2002.5.o.). Ha a fenti megállapításokat a vizuális kommunikáció világára kivetítve vizsgáljuk, megállapítható, hogy az tartalmilag konkrétan meghatározott képességkörök művelését jelenti, amelyek vonatkozhatnak technikai, stílusbeli, attitűdbeli, kontextusbeli aktivitásra. A korai gyermek- vizualitás egyediséggel és kontextus-függőséggel jellemezhető időszakát a vizuálisan beszélt nyelv érthetőségére való törekvése váltja fel, amely a nyelvi rendszerekéhez sokban hasonló, analitikus-szintetikus tanulási folyamat kezdetét jelenti. A képességkomponensek kialakulása időigényes, azokkal szemben az életkor változásai pedig mindig új és új alkalmazási követelményeket támaszthatnak. Vagyis egy időben is elnyúló fejlődési és érési folyamatot kell feltételeznünk. A szakmaszerűség kritériuma, vagyis a speciális kompetenciák egy sajátos területe, a vizuális nevelés vonatkozásában olyan, a személyiség perszonális és szociális érési folyamatába integrálható képességkörét írja le, amely a vizuális kommunikáció technikai-tartalmi műveltséganyaga motívum és ismeretrendszerének pszichikus befogadását, valamint alkotásokban önmagát kifejezni képes aktív személyiség stabilan alkalmazható speciális vizuális tudását jelenti.