2.1. Vizuális toposz

A mentálisan nem tudatosult világ látása lehet képi gondolat, prekoncepció, vagy ösztönös ráérzés, „rálátás”. A korábbi példában szereplő útvonal bejárása ismert terep esetében alakulhat úgy is, hogy az útvonalra való figyelmünk el is kalandozhat és csak bizonyos attribútumszerű komponensek tudatosulnak, pedig látjuk mozgásunk terét. „Látni, ez gyakran hatékony cselekvést jelent, hála meglévő képzeteinknek arról a tárgyról, mely az akció pillanatában vizuálisan nem tudatosul” (Jacob és Jeannerod, 1999.5.o.).

Az akció lehet rendkívül gyors reakció, vagy gesztus.

 A festő számára egy ihletett pillanat által sugallt mozdulat, amely „helyére teszi a képet”, vagyis a konstitúció létrejön: az eredmény korrelációba kerül a képzettel, vagy prekoncepcióval. A látásnak van tehát egy irányítható és egy irányíthatatlan része. Az információfeldolgozás módjában és folyamataiban keresendő a magyarázat. Az utóbbi a rutinok világa, mindennapi túlélésünk záloga. Előbbi kialakuló motívumaink megszerzett ismereteink és a közreműködésükkel kialakítandó készségeink és már működő képességeink minőségének meghatározója: a figyelem által irányított képzetgyűjtés.  „Amit az ember lát, az függ a fogalmi forrásoktól, látni, egyenlő: működtetni a fogalmi képességeket […] ”(Jacob és Jeannerod, 1999.6. o.).

Két fontos elem jelenik meg a fenti megfogalmazásban: az első, hogy a világ megfigyelt tárgyai, jelenségei összefüggéseikben csak mentálisan lehetnek megközelíthetők, a második: – implicite - a vizuális összefüggések feltárásának személyre szabottsága és. Hanson (1958), Kuhn (1962) és Feyerabend, (1962), a logikai empirizmus filozófiai irányzatának követői a „megfigyelés impregnációs teóriája” (Jacob és Jeannerod, 1999. 2. o.) alapján kijelentik, hogy olyan mértékben látjuk a világot konvencionális értelemben helyesen, amennyire a konvencióknak való megfelelés mértékében tudjuk azokat. Egyszerűbben: amit nem tudunk a világból, az fogalmi (vizuális) műveletvégzés szempontjából nem létezik, pusztán tartalmatlan kiegészítők, hangulati elemek lesznek. Amit tudunk és ahogyan tudjuk a dolgokat a világról, az a vizuális megfeleltetésekben és közlésekben rendkívüli diverzitást mutatnak. (Ennek ellenére azonos, vagy egymáshoz nagyon hasonló eredményeket várunk a gyermekektől a vizuális tanulás területén, vagyis az irányított megfigyelések és tapasztalat, illetve képzetgyűjtések vonatkozásában. Pedig nincs az az elemi szintű megfigyelési feladat, melyet két ember egyformán látna. Az eltéréseket azon mód a tehetség, a rajzkészség, esetleg a magatartás, vagy a figyelem számlájára írjuk).

A létrehozott mű nem pusztán egyenes virtuális fordítása a látványnak, hanem valós látványa, képi objektivációja is a fogalmi reprezentációnak, amely teljességgel a személyiség mentális referenciáitól függ. Mivel e mentális referenciák a vizuális befogadás és alkotás területein valamilyen módon mindenképpen tárgyiasulnak, nem tekinthetünk el a belső képek reprezentációkban való megjelenése várható különbözőségeitől. Ez a személyességében különböző mentális kép objektiválódik az alkotásban, ami az új vizuális reprezentáció létrehozásakor a személyiség mentális állapota releváns minőségét adja.

Ha a tapasztalat és a fogalmi gondolkodás egymásba itatottságát tételezzük fel, ami a befogadás–alkotás leegyszerűsített folyamatában szimpatikusnak tűnhet, mert feltételezi egy szükségszerű egymásra épülés rendszerelvűségét, szembe kell néznünk annak a veszélyével, hogy szükséges és nem „csak” elégséges feltételként tekintjük a fogalmi folyamatokat a vizuális észlelés során és a felfedezés enigmatikus elemét, a véletlent töröljük a vizualitás szótárából. Vagyis azt és csakis azt láthatjuk számunkra valamilyen értelemben relevánsnak, ami fogalmi szinten rögzített képekkel látható. Nehéz helyzetbe kerülhetünk, ha meg akarjuk határozni egy képi gesztusban, vagy a média gyorsan villózó snittjeiben a „látnivalót”.

A kognitív folyamatok felől közelítő Bruner (1957) és Gregory (1970) nézete szerint, a kognitív folyamatok vitathatatlan elsőbbsége tételezhető fel a látásban. Olyan értelmezésbe kerül általuk a látás, amely lehetőséget ad egyfajta folyamatos, de szubordinális kontrollra a mentális teljesítményben. Ahogyan Pierre Jacob és Marc Jeannerod fogalmazza: „Látni: alacsonyabb szinten összehasonlítást végezni a probléma kognitív megoldásához […]” (Jacob és Jeannerod, 1999.8.o.). A fenti megállapítás alapján a látás a fogalmi gondolkodás operációs rendszereinek egyike kell tehát, hogy legyen, mely a tárgyszerű információk differenciálatlan halmazában segít eligazodni a gondolkodásnak. Egy vizuális probléma megoldása természetesen mentális teljesítmény; az aktív látás, mint kontroll, a művészi alkotás tekintetében folyamatosan módosítja a műveletvégzés kognitív taktikai elemeit. A készülő látvány esetében mindenképpen a megoldásra sarkalló üzeneteket tartalmaz, vagyis, ha nem is közvetlen kognitív folyamat, de a kognitív motívumok szintjén legalábbis mellérendelt szerepű.  Különösen igaz lehet ez az analógiák tanulással kapcsolatos szerepére tekintettel, ahogyan Sternberg és Gardner (1982) kutatásaira hivatkozva Nagy Lászlóné megállapítja: „[…] a fiatalabb gyerekek egy sematikus-képi analógia feladat mindegyik ismertetőjegyét elkülönítve kódolják, majd mindegyik tulajdonság tekintetében egyedi összehasonlítást végeznek”.  Más szavakkal: a kogníció a látáson keresztül keresi a megoldás lehetséges módozatait és motívumait. Ez esetben induktív irányú folyamatról van szó. „[…] az idősebbek inkább összekapcsolják egymással a tulajdonságokat és a sematikus képeket, mint konfigurációkat, összképeket kezelik” (Nagy Lászlóné, 2000.295.o.). Tehát utóbbi esetben a látott kép (képlet) látásának a módja (meglátás) válik egy magasabb szintű gondolkodási folyamat előhívójává, előbbi nélkül valójában sohasem lesz képes utóbbit realizálni. Ez a folyamat tehát deduktív megközelítés. Egy vizuális probléma az alkotó számára mentálisan mindig tömbszerűen, globálisan jelentkezik tárgyára nézve, jóllehet mindig csak műve egyes elemeit képes fizikai adottságainál fogva korrigálni, vagy tovább építeni. Az egész mű azonban elkészülése minden fázisában vizuális totalitás. (Természetesen ez a totalitás nem jelenti ez esetben a kész művet, mint befejezett entitást). Másképp nem lehetne elképzelhető, hogy az alkotó építkezzék, korrigáljon, vagy konceptuális változtatásokat hajtson végre, hiszen ez utóbbiak mindig valamely vizuális viszonyosságban vannak magával a mentális képpel, de annak reprezentációjával is, a kép aktuális állapotával. E globalitás a látásban az információ teljességének megtartása a mentális tevékenység koncentráltságának záloga. Erős dinamika tételezhető fel a kogníció képigénye és a látás minősége között. Különösen akkor, ha a vizuális illúziók és a tudatos képépítés viszonyát nézzük az alkotás folyamatában. Hiszen, amit látunk az valójában az, amit látni tudunk, amit képesek vagyunk látni, még a tárgyról való tudásunk birtokában is. Ez a látott az esetek túlnyomó többségében messze túlmegy mindazon, amit verbálisan képesek vagyunk kódolni, és beszéddel, vagy más módon kifejezni. „Tudjuk, […] hogy egy kép használata egy pillanat alatt megvilágítja azt, amit leírni csak percek alatt lehetne. Egy megfelelően elhelyezett kép egy villanás alatt közölheti azt, amire több oldalnyi írás sem volna képes” (Novitz, 1977, 364. o.). Például: egy zöld faág zöld színeinek a látása és (vizuális és verbális) megfogalmazhatósága között mérhetetlen a szakadék. Több ezer zöld színárnyalatot vagyunk képesek vizuálisan megérteni, néhány száz zöld színt kikeverni, de mindössze néhány tucatot tudunk nevén nevezni. A világban való tájékozódáshoz azonban mindnek a látására és vizuális tudására szükség van. E tudás nem más, mint képzet, belső, mentális kép. Ahogyan Wittgenstein (1958). értelmezi: „a kép önmagát mondja el nekem.” (Nyíri, 2002.8.o.). Ez a kép az én belső képe(m) amely a látvány globális szenvtelenségéhez és általa(m) nem ismert bonyolult működéseihez és összefüggéseihez képest szegényes, és amelynek fontosságait konvenciókban és/vagy az azokhoz való viszonyulásban lehet megfogalmazni. Valójában tehát a valóságos világ számunkra konvencionálisan releváns tulajdonságait látjuk és alkalmazzuk mentális kontrollként a vizuális cselekvésben, aktivitásban.

Ennek a látott, valóságos világnak az ingerrepertoár (stimulus) tartalmi összetettsége információgazdagsága és motívumtartalma következtében kíváncsiságot, felfedezésvágyat kielégítő komponenseként jelenik meg. Gibson, (1979) a látás sajátosan eredeti értelmezését adja ebből a szempontból. Vizsgálatai eredményeként jellemzőnek ítélte a stimulusban az információ gazdagságát és minimálisnak tekintette a fogalmi operáció komplexitását a vizuális észlelésben” (Jacob és Jeannerod, 1999.9.o.). A fentiekben értelmezett tudott világról alkotott képzeteinket a tudatosan irányított észlelés biztosította tudás generálja. Ennek gazdagsága a kognitív komponensek differenciáltsága és működésük dinamikája mellett nyilvánvalóan függ a motiváltságtól, valamint a rendszerbe integrált, bevitt információ mennyiségétől (és minőségétől). Az alkotás kreatív elemének sajátos felfogása érdemes figyelemre Gibson koncepciójában. Kiemeli ugyanis, hogy a stimulus (inger), mint adott pillanatban észlelt totalitás, a percepció öngerjesztő folyamatában járja be a vizuálisan föltárható világot, mely látott állapotában így nem kognitív folyamatok vezérelte vizuális tanulás elsősorban, hanem a primer észlelés. Ez a megfogalmazás tartalmazhatja azt a feltételezést is, hogy a tudatos irányítás leszűkítheti a vizuális teret (és le is szűkíti), fentiekben ismertetett módon, vagyis a tudottak értelmében. Ismerősnek tűnhet mindez, hiszen a művészetek történetében számtalanszor megpróbálkoztak az automatikus, vagy éppen a pillanatnyiság stimulálta alkotással. Nem lehet vitás, hogy az alkotó tevékenységben a készülő látvány affektív, tehát elsősorban vizuálisan nem konvencionális kontrollja sok esetben vezethet új, paradigmatikus felismerésekre a tárgyat, vagy valamely a látványban kódolt sajátos belső képi összefüggést illetően, éppen egy tudatosan nem akart vonatkozásban, vagy pillanatban. Természetesen ne feledkezzünk meg arról, hogy Gibson a percepcióban az inger erejét (amely lehet akár stimulálás is!) és vonatkozásait emeli ki, de véleményem szerint beszélhetünk olyan képességcsoportok működéséről, melyek kifejezetten az észleleti kép gazdagságának megteremtéséért felelősek (felismerés, azonosítás, analógiaképzés), ezért fontos elvi kérdéssé válhat a látvány információértékeinek egyéni értelmezhetősége.

Az inspiráció, mint a stimulus, mint „izgatószer” generálója a motivációs mezőnek, így a vizuális alkotásban nem kell, hogy feltétlenül csak a kognitív képességek összeműködése szabja meg a külső- belső vizuális kommunikáció dinamikájának terét. A vizuális aktivitás működése szempontjából releváns lehet olyan dinamikus modell feltételezése, amelyben a operációk valódi észleleti gazdagságot igényelnek, különféle szintű információkat, melyeknek köszönhetően a kognitív rendszer folyamatosan készíti ezekhez a különféle szintű reprezentációkat amelyek eredményeként lehetővé válik egy-egy jelenség sajátos vizuális reprezentációja.

Az emberi szerveződésben (Nagy József, 2000; Csányi, 1994), mint pszichikus rendszerben információfeldolgozás folyik. Információ, stimulus, szükséglet nélkül a rendszer „lefagy”, de legalábbis tehetetlenné válik. Az észlelés nagymennyiségű, látszólag differenciálatlan információt szállít bemeneti oldalon. Ezek között azért déja vu-ként jelen vannak a már tudott információk és a jamais vu-k is, a sohasem látottak, no meg azok, amiket láttunk már valahol, vagyis a preque vu-k. Ezekkel a magasabb szintű kognitív eljárások az különböző szintjein történik meg az információk feldúsítása (hozzárendelés a tudotthoz, a sémához, vagy mintához) az operációs rendszerek kiszolgálásához. „[…] Marr (1982) a matematikai modellek szerinti operáció komputációs megközelítésében […] úgy véli: „minden közöttük lévő különbség ellenére az ökológikus és a látás-komputációs elméletek egyértelművé tették a magas szintű kognitív eljárás és az észlelés közötti különbséget”[…]” (kiemelés az eredeti szövegben: Jacob és Jeannerod, 1999.9.o.)

Szemben tehát a gibson-i állásponttal, amely szerint minél kevésbé vezéreltek mentálisan az észlelés folyamatai, annál gazdagabb anyagot szolgáltathatnak a későbbi, komplexitásában elmélyülő operációhoz, Marr koncepciójában a magas szintű kognitív eljárások és az észlelés között egyfajta szubordinális viszony jelenik meg, ami itt, referenciáira tekintettel a rendszer hierarchiájába való illeszkedést kell, hogy jelentse. A képi reprezentáció megjelenése komplex fogalmi operáció eredménye, amelyet a vizuális stimulusok sokasága generál (mind vizuális inger, mind motivációs vonatkozásban). Az alkalmazott vizualitás területén, a kognitív eljárások szintjeinek széles skálája kellene, hogy kapcsolódjék a perszonális szféra belső utas képiségéhez, vagy a stimulus mintázatait felfedező látás enigmatikusságához és spontaneitásához. Ennek a képzetgyűjtés vizuális folyamataiban kellene megalapozódnia és motivált kognitív folyamatokban hierarchizálódnia a személyiségfejlődés során.

Wittgenstein filozófiai értelmezései (1958), és mások (Nyíri, 2000, Szécsi, 2003; Kjorup, 1974, Rusbul, 1995 1978; Kendall, 1974, stb.) vizuális és verbális szimbolikával foglalkozó munkái a képpel, a képiség genezisével kapcsolatosan rámutattak az alkotás és a forma viszonyrendszerének filozófiai sajátosságaira. A filozófusok közül Fodor (Fodor, 1983, Fodor és Pylyshyn, 1981) és Dretske (1969, 1990) járultak hozzá leginkább a gondolkodás és az észlelés kodifikációjának legújabb verziója továbbépítéséhez. Dretske - inkább a gibson-i, mint a marr-i állásponthoz közelítve - kidolgozta az episztemikus (ismeretelméleti) és nemepisztemikus (szimpla = „nézés”, nézegetés, esetleg rácsodálkozás értelmű) látás közötti különbség értelmezésének rendszerét. Az episztemikus és a nemepisztemikus látás közötti különbség az, hogy a nemepisztemikus (szimpla) látás független a fogalmi forrásoktól és az egyéni elképzeléseket felépítő mechanizmusoktól. Vagyis a dolgokat egyszerűen „csak” látjuk, hozzájuk nem fűzünk gondolatokat, nem értelmezünk. Egy tárgy nemepisztemikus (szimpla) látása „[…] egyszerűen kompatibilis azzal a ténnyel, hogy az alany egyetlen elképzelést (képzetet) sem alkot arról a tárgyról, amelyet lát […]” (beszúrás Strohner: Jacob és Jeannerod, 1999.10.o.). Vagyis, mint Gibsonnál, minimálisnak tekinthető a fogalmi operáció a vizuális észlelésben. Episztemikusnak (ismeretelméletinek) minősül a látás Dretske szerint, ha az ember képes egy tárgyról alkotott elképzelés aktív megalkotásában. Vagyis felismeri, kodifikálja a tárgyban a vele kapcsolatosan rögzült fogalmi reprezentációt, szurrogátumot, tehát képzetet alkot. A vizuális alkotás tartalmazhat „nagyon gyengén episztemikus összetevőket” (Jacob és Jeannerod, 1999.11.o.) is, rutinszerű elemeket, amelyek automatizált működése felett, a tapasztalati és értelmező szinteken az én tudatos cselekvéseket képes realizálni. A képi alkotó folyamatra vetítve: a kogníció elveszne (mint ahogy irányítás nélkül el is veszik) a vizuális észlelet tudatos rendezéséhez rendelkezésre álló információk halmazában, ha nem működne mintegy aláfestésként, déja vu-ként a rutinok vizuo-motoros mechanizmusa (egység- és viszonyfelismerés, stb.) (lásd még erről: Nagy József 2000a, 2000b, 2001, 2003; 2005; Csányi, 1994) annak technikai- technológiai, de kognitív értelmében is. Hogy a problémakör valódi bonyolultságára kitekinthessünk, álljon itt egy rövid eszmefuttatás Max Blacktól: „… leírhatjuk, vagy azonosíthatjuk egy festmény, vagy más vizuális reprezentáció feltételezett szubszantív tartalmát akármilyen pontosan, ez mindig valamilyen feltételezett ismeret-anyagra fog vonatkozni (például a reprezentáció választott szkémájával, a festő, vagy jelalkotó szándékával kapcsolatban). Az a gondolat, hogy a festmény, vagy fénykép olyan közvetlenül „tartalmazza” tartalmát, vagy témáját, mint, ahogyan egy edény tartalmazza a vizet, túlságosan nyers ahhoz, hogy megérdemelné a cáfolatot” (kiemelés az eredeti szövegben: Black, 1972, 131.o). A fogalmi forrásoktól való függetlenség nemepisztemikus módja a látvány totalitásával való szembesülés. Más szavakkal: a szemek ideghártyáin keletkező elektromos feszültségek igen-nem (látszólagos) egyszerűségű kódjának letapogatása nem más, mint speciálisan hangolt receptorok ezrei által végzett organikus „digitalizálás”. Az ismeretelméleti karakterű észlelésben a tehát a látvány elemei fogalmi köntöst kapnak, jelöletlenből jelöltté, külsőből belső képivé, a fogalmi gondolkodás számára „fogyaszthatóvá” válnak azon a módon, hogy összehasonlítások gondolatsorán keresztül azonosságok és különbözőségek szekvenciáivá válnak a mentális térben. A tudatos látás tehát fogalomlátás kell, hogy legyen. A fogalomkészlet viszont látványelőzményű (ha, akár többszörösen közvetítetten is). Ebből következőleg a látvány látásához fogalmi előzmény szükséges az episztemikus látás esetén és nem szükséges az egyszerű, nemepisztemikus nézés, nézegetés, rácsodálkozás esetén. De annak igazolására, hogy a probléma kezelésében korán sincs egyetértés, álljon itt két idézet. Egyik Rudolf Arnheimtől: „… azt kell mondanunk, hogy az észlelés nem más, mint észleleti fogalmak alkotása. A szokásos mércék szerint ez az elnevezés kényelmetlen, mivel az általános feltételezés szerint az érzékszervek a konkrétra korlátozódnak, a fogalmak pedig az elvonttal foglalkoznak. A látás a fenti leírás alapján megfelel a fogalomképzés feltételeinek. A látás a tapasztalat nyersanyagával dolgozik oly módon, hogy megfelelő rendszert hoz létre általános formákból, amelyek nemcsak az éppen szóban forgó egyedi esetre alkalmazhatók, hanem más, hasonló esetekre is.”(Arnheim, 2004.33.o). Visszacsenghet az idézet kapcsán a néhány sorral előbb hivatkozott Max Black-vélekedés: „[…] a gondolat, hogy a festmény, vagy fénykép olyan közvetlenül „tartalmazza” tartalmát, vagy témáját, mint ahogyan egy edény tartalmazza a vizet, túlságosan nyers […] ” (Black, 1972,131.o.). Arnheim nézete alapján nagyon nehéz lenne megértenünk, hogy miért láthatjuk (itt: nézhetjük) vonatablakon kinézve, hogy egy táj szép. Csak úgy, összességében, anélkül, hogy ennek a tájnak egyetlen vizuálisan értelmezhető eleme is tudatosulna a fogalmak szintjén. Ugyanakkor akarhatjuk is a tájat valamilyennek látni, sőt kereshetjük is a szépséget. Nézetem szerint itt egy lineáris gondolkodásmód áll szemben egy nemlineárissal. Előbbi feltételezi a komponensek minőségi változásaihoz elegendő feltételként azok egyszerű összegét, míg a második azt mondja ki, hogy a bonyolult, sokkomponensű rendszerek viselkedése nem írható le a komponensek egyszerű összegeként. „A több részecskéből álló rendszerek viselkedését az jellemzi, hogy a rendszeren végzett kis változtatások későbbi nagyon nagy változásokat kelthetnek. Aránytalanul nagyobbakat, mint amilyenek a kezdeti kis eltérések miatt várhatók lennének. Ezt a fajta viselkedést a fizikában és a matematikában kaotikus viselkedés, káosz néven ismerjük[…]. Ezek eredményeképpen a rendszer olyan mozgásformákat mutat, amelyek az egyes alkotóelemek egyedi viselkedéseinek összegeként nem írhatók le” (Végh, 2002.166.o.). Tárgyunk olyan szempontjaiból, mint a pedagógiai folyamattervezés, vagy a bevitt hatások és azok várható következményei, egy rendszerelvű pedagógiai modell számára továbbgondolásra igen érdemesnek tartom a fentieket.

A szimpla (nézés) és a fogalmi (megismerő) látás is információt hordoz a stimulusban. Csak az első esetben nem szűrjük (vagy csak ingerküszöböt éppen csak átlépő szinten) az információt és így annak ingerületei szabadon asszociálódnak és kapcsolódnak át, például a táj relatív mozgása következtében inkább a limbikus rendszerre ható ingerek miatt, más (pl. affektív) pályákra, míg a második inkább dominánsan kérgi vezérlésről beszélhetünk. Ez esetben szűrőt, a fogalmak felismerési sémákat tartalmazó aktivált maszkját tartjuk a beérkező, fényjellel kódolt kép és a perceptuális rendszer közé. A kép képei, mint fogalmak (belső képek), déja vu-tulajdonságok és attribútumok rezervoárjai. A velük való mentális operációk lényegében képalkotó és feldolgozó rendszerek analóg és digitális módozatainak dinamikus kooperációjaként foghatók fel. Lényegében a vizuális emlékezet egyfajta szótára keletkezik ebben a folyamatban.

Fodor és Marr a matematikai-leíró (komputációs) modellel kapcsolatosan elemzi a modulációs folyamatot, amely a vizuális információ befogadása (ennek prototípusa a percepció) és a központi neurális folyamatokat. A moduláris folyamatban a stimulus automatikusan emelkedik az „ingerküszöb” fölé egyszerűen azzal, hogy megjelenik, jelen van. Nem függ a kognitív rendszer rendelkezésre álló információ- és tudásanyagától, vagyis ilyen értelemben a nemepisztemikus látás (nézés) paradigmatikus eseteként tekinthető. Ez a koncepció is megerősíteni látszik az előbbiekben példaként hozott szépnek „nézett” táj vonatkozásában a nemepisztemikus látás jelentőségét. Pedagógiai értelemben ez a szemlélődés szintén paradigmatikus jelentőségű kell, hogy legyen. A benyomás az egyéni témakeresés, elvarázsolódás, affektív kötődés és végső soron az érdeklődés és kíváncsiság kutató attitűdjének közvetlen motivációs forrása lehet. Művészettörténetivé nemesedett francia megfelelőjével: impresszió.

Valójában jól ismert problémával állunk itt szemben: a „rajzolj egy házat, kutyát, stb. típusú feladatokéval, mikor is a megszületett munkák láttán gyakran hangzanak el a „de hát egy ház nem így néz ki; a kutyát nem így kell rajzolni” és hasonló megjegyzések, kritikák, - még jó, ha azonnali séma-segítséget nem ad a „mester” a megfelelő forma létrehozásához. Pedig a leglényegesebb vizuális emlékezetműködéssel állunk itt szemben, azzal, hogy a tárgy, vagy forma attribútumai közül nem mindig , nem minden szituációban egyenlő mértékben, és főként személyre szólóan nem egyformán rögzül és hívódik elő a vizuális tapasztalatszerzési, képzetgyűjtési folyamatban. „[…] a vizuális információ szemantikai analízise az inger perceptuális reprezentációját, míg a pragmatikai analízis az ingerre adott motoros reprezentációkat produkálnak.” (Jacob és Jeannerod, 1999.11.o.)

 De tudjuk, hogy léteznek sajátos ős- formaképzetek (ház, nap, virág, ember, stb.) melyek a világ minden pontján rendkívül hasonlóak. (L. még: Kárpáti, 1995, 2001). 

Így azután, lehetséges lehet például a kutya általános fogalmi képe az észlelés számára annak ellenére, hogy mindannyiunkban más és más kutya egyedi, reális tapasztalati képe idéződik fel a fogalom hallatán. Az ős-formaképzetek olyan mentális képek meghatározott szintű vizuális (digitális) re-reprezentációi, amelyek a vizuális tapasztalat személyességének, és szituációfüggőségének pregnáns példájaként mindenkinél egy kicsit más attribútumokkal való operáció releváns képalkotó attitűdjét eredményezi. Olyan gondolatkísérlet ez, amely nem más, mint a valóság személyes hitelesítése. A fenti dinamizmusban és együttműködésben az észlelés minősége, szintje meghatározza a továbbvitt fogalmi operáció milyenségét. Megfigyeléses feladatok esetében sokszor tapasztalható, hogy, bár a vizuális aktivitás célja a valóság megragadása, a rajzoló mégis a tudottat, tehát a belső képit (a szintetikusat) jeleníti meg, fogalmi és nem (külső) képi (analitikus) összehasonlításokat téve.

Egy tárgy a látás számára rendkívül összetett jelenség, legyen szó akár a legegyszerűbb formáról is. Nemepisztemikus (nézés) vonatkozásban a retinakép egésze van jelen az észleletben, differenciálatlanul. A tudatos látás esetén van „látandó”, amit keresünk, és ami az előbbi tárgy jellemzőnek tudott összetevőiben fogalmazódik meg.

Néhány sorral előbb már találkoztunk a látás, mint vizuális kísérlet megközelítéssel. Úgy kell ezt értenünk, hogy érzékszervi hitelesítéssel erősítjük meg a nézettből a látott tudottságába való átmenetet. Ez pedig nem más, mint a forma hitelesítése az érzéklettel. Másként: a nemepisztemikus módusz bizonyos szintű korrekciós (esetleg kontraszelektív) funkciója az episztemikus folyamatban. Ez az azonosítás tehát mindkét részről a formára irányul, ezért „[…] általánosan: a szenzoros folyamatok azok, amelyeket a filozófusok a fenomén prioritásának neveznek”(Jacob és Jeannerod, 1999.13.o.). A tárgy és az általa befogadott attribútum problémájáról van szó, vagyis arról az „összetartásról”, ami a tárgy tudatos észlelése és annak befogadott attribútumai között áll fenn. Nyilvánvaló módon beszélünk a forma mindenkori prioritásáról, amennyiben a látás, mint érzékelés minden formájában a forma valamilyen szinten reprezentálódó attribútumaihoz kötődik és tudatos vizuális aktivitásunk annak valamely különleges elemére irányul, vagy éppen azt hozza létre.

Ennek értelmében és a megfelelő dinamika megtartása érdekében ”[…] az episztemikus, és nemepisztemikus látás duális megközelítése helyett alkalmasabbnak látszik inkább az episztemikus látást alkotó grádiensről beszélni”. (Jacob és Jeannerod, 1999.13.o.). A látás szintjei számára adott variációk és kombinációk száma végtelen, a tudatosság, episztémia értéke (ha az objektiváció közvetítésével is, közvetett módon) meghatározható, korlátozott. Tehát a vizuális folyamatok önépítő módon aktiválódnak tudatos szinten egy nem-episztemikus kiindulás (nézés) esetében is. Vagy a fentebbi általános kutya példájával élve: a boxer, vagy pincsi láttán, ha az alany tisztában van a kutya fogalmával (képzet) felismeri a pincsiben a kutyát. Ez viszont azt is jelenti egyben, hogy az érzékelés számára nem létezik például a kutya általános vizuális tapasztalata. Vagyis: az érzékelés mindig konkrét.

E megállapítás a vizuális aktivitás általam feltételezett vezérelhetősége vonatkozásában három fontos összefüggésre mutat rá. Először: a vizuális képzetgyűjtés folyamatának felépíthetősége a programalkotó szempontjából egy, a nemepisztemikustól (egyszerű) az episztemikusig terjedő pályán, amely magában foglalja a mentális operációknak a nemepisztemikus észlelés totalitására épülő, a képzetgyűjtés és az adatfeldolgozás számára teljes szabadságot nyújtó, széles skáláját. Másodszor: az alkalmazásban a vizuális memória különféle időtávú (rövid-, közép, - hosszú-) háttértárainak, mint rögzült attribútumok bázisainak folyamatos szélesítése és felhasználása a folyamat racionalizálása vonatkozásában, az analógiás gondolkodás képi összefüggései alapján. „[…] a mód, ahogy mi befogadunk egy vizuális információt, analóg azzal, ahogyan megnézzük, illetve látjuk azt, amit ábrázol – és mindezt intencióval és alternatív cselekvések lehetőségével látja el.”  (Pinker, 2002.332.o.). Más szavakkal: a vizuális folyamat vezérelhetősége a látás-láttatás aktív folyamatában az irányított képességműködtetés vonatkozásában nem más, mint e fenomenológiás állapotok folyamatos belső kontroll alatti mentális rendezése, operacionalizálása; gazdálkodás a meglévővel és szelektív koncentráció a még nem ismertre. Harmadszor: összerendezés a személyiség kompetencia készletének adott szintű maximumán. A vizuális tapasztalat beépíthetetlen fenomenológiával rendelkezik a többi érzékletes modalitásra (pl. beszéd) nézve, (tehát ezekben a modalitásokban csak fogalmi reprezentáció lehetséges) különbözik a fogalmi gondolkodástól is. És még egy lehetőségre mutat rá Einsteint idézve Simone Ely: „ […] a pszichés alakzatok, melyek a gondolatok erjesztőiként hatnak, jelenségek és többé-kevésbé tiszta képek, melyeket akaratunk szerint kombinálhatunk és reprodukálhatunk; ez a kombinatív játék a kreatív gondolkodás alapvető karakterisztikájának tűnik; ezek az erjesztők természetes képiségek és, néha, számomra rendkívül erőteljesek” (Ely, 2005, 2. o.). (Implicite megjelenik a fenti idézetben véleményem szerint az ismeretek és a képességek viszonyrendszerére, ezek tudásalkotó minőségére és dinamikájára vonatkozó utalás is). Az einsteini „pszichés alakzatok”, „képiségek tehát információban rendkívül gazdag érzékletes tapasztalatok, Ez a gazdagság a szabad modalitások , vagyis verbális, vizuális, auditív, kinesztetikus  „kombinatív játék” bemeneti oldalát adják, kimenetként pedig a „kreatív gondolkodás” objektivációiként hozzák létre a formát.

Létezhet egy még magasabb szintű konstrukció is, amelyben csak az attribútumok tartami jegyeinek fogalmi készlete rögzül, maga a tárgy, mint nemepisztemikus totalitás nem idéződik fel. Ilyen forma lehet a korábban már példaként említett útvonal bejárás, tervezés. Amennyiben fogalomlátásnak nevezzük ezt a „hiperepisztemikus” (Jacob és Jeannerod, 1999.13.o.) formát, megállapíthatjuk, hogy az eredeti, nemepisztemikus információmennyiséghez képest a fenomén tartalmi jegyei erősen korlátozódnak, hiszen ”…több információ van az érzékelésben, mint a fogalomban: képzetet alkotni, vagy fogalmi reprezentációt tudatos érzékelés alapján: ez az érzékelés kategorizálása. A kategorizáció az érzékelés által szállított információ egy részét szelektálja, így a vizuális tapasztalat fenomenológiájának viszonylagos csökkenését eredményezi.” (Jacob és Jeannerod, 1999.13.o.). Vagyis a belső látás (képzelet) az észlelet képzetekbe összeválogatott tartalmait hordozza. Ez a válogatás lehet lényegileg az a pszichés folyamat, amit Einstein fentebb idézett nézete szerint „a kreatív gondolkodás alapvető karakterisztikájának tűnik”. Ebben az összefüggésben érthető talán, hogy bármennyire igyekszünk egyre több attribútum jellegű tulajdonságjelző ismeretanyag bevitelével foglalkoztatni tanulóink kognitív kompetenciaterületét, az alkotás személyes gazdagsága vonatkozásban mégis leépülés és érdektelenség tapasztalható. Ebben a vonatkozásban ugyanis a rendelkezésre álló információk nem a formára, hanem annak attribútumai egy részére vonatkoznak. A reprezentációban azonban a formának, mint optimális információmennyiség hordozójának kellene megjelennie, az életkorral egyenes arányban növekvő mértékben. Az azonban csak a különleges adottságok (tehetség) esetében van így. Ha elfogadjuk, hogy a vizuális tapasztalatnak nincsen az érzékletes modalitásokra nézve beépíthető fenomenológiája, tehát sajátosan vizuális beépíthetősége van, el kell, hogy fogadjuk kiindulásként a folyamatos vizuális információpótlás és információgyűjtés szükségszerűségét, ami természetesen nem jelenti azt, hogy ezt csak a külvilág rajzi tanulmányozása adhatja. Ahogy láttuk, a szemlélődéstől a kutatásig megmérhetetlen mennyiségű információt gyűjthetünk. Ezek szűrésének és szelektálásának tudatosságát kell vezérelni. Nézetem szerint nem a vizualitás sajátos kognitív rendszere használja a számára adekvát információkat, mert ilyen speciális készlete nézetem szerint a vizualitásnak nincsen, hanem az személyiség kognitív szerveződéseinek egésze: valamennyi aktiválódott komponense, vagyis rutinjai, készségei és képességei. Ha feltesszük, hogy a látvány totalitása fogalmilag nem ragadható meg, csak attribútumainak rendszerén keresztül, világossá válik a tapasztalat és képzetgyűjtés lehetséges iránya is. Ez maga a vizuális élmény, a nemepisztemikus és episztemikus látás folyamatos variálódásai és újabb attribútumainak osztályozása.

A vizuális pedagógia filozófiájának vonatkozásban rendkívüli jelentőségű kérdéseket látok itt megjelenni. Vajon a belső képi látványok (fogalmi reprezentációk) a folyamatos tudatos észlelés, megfigyelés) „csak” a látvány valóságos vizuális totalitásáig ismerhetők meg, vagy a belső kép tartalmilag túlléphet eredetijén? Vagyis ha a hiperepisztemikus kép mint az alkotás tisztán gondolati forrása és mint képzetek együttese már nem maga a vizsgált tárgy, mint fenomén, vagy jelenség, egy speciális virtuális valósággá, allegóriává emelkedhet.( Ld 1. kép)

 A „tökéletes tudás és képességek” birtokában készült művek a szabály, a konvenció messzemenő tudásáról és alkalmazásáról tesznek-e inkább tanúbizonyságot, vagy az észleleti tapasztalatok végtelenül széles skálájának gazdagságáról? Tudjuk, hogy két egyenrangú mester nem készíthet tökéletesen egyforma szabadkézi portrét ugyanarról a modellről, ugyanabban az időben és ugyanazon alkotó képes erre semmilyen idő intervallumon belül. Tehát célszerű lenne megkülönböztetnünk az alkotó szándéka szerint legalább két alapvető trendet. „ A fenomenológiai ellentét a vizuális tapasztalat és a fogalmi gondolkodás között úgy is értelmezhető, mint két nézőpont, vagyis egy szubjektív, és egy objektív nézőpont között” (Jacob és Jeannerod, 1999.14.o.). Vagyis az „érzékelés kategorizálása, a tudatos érzékelés alapján történő fogalmi reprezentáció vizuális újraalkotása sajátságosan személyes válaszokat fog eredményezni. Értelmezésemben tehát a valóság érzékletes úton való szemlélete, mint pedagógiai feladat elsősorban azt a célt kell, hogy szolgálja, hogy a nemepisztemikus látás információgazdagságához hozzászokjunk egy vizuális foglalkozás keretei között is. Ennek irányított vizsgálatai útján a későbbiekben minél többféle attribútumot, mint a fogalmi gondolkodás használatára is alkalmas tulajdonságot legyünk képesek elkülöníteni, ugyanakkor folyamatosan összevetni az eredeti szemléleti képpel. Ezekkel azután akár egy személyes képi-fogalmi mentális szerveződésben is elmélyülten és képei gazdagságban tudunk operálni. Tehát nem egyszerűen a tapasztalás, mint cél érdekében gyűjtünk képzeteket, nem is azok kényszeres rögzítéséért, hanem a meglévő belső fogalmi képek gazdagításáért, vagyis önmagunkat a világról alkotott egyre pontosabb képzeteink tükrében megmutató személyes differenciáltságunkért. A létrejött alkotást mindig e gazdagodás mércéjének kell tekinteni. A vizuális tanulás mai gyakorlata a szimpla látást (nemepisztemikus) nem tekinti vizuálisan aktív cselekvésnek, pedig itt jelenik meg a fenomén a maga totalitásában, bár igaz, hogy az alany nem (vagy csak nagyon korlátozottan) alkot ebben az esetben fogalmakat. Csak a fogalmi episztémia tudatosságával szűrt látást fogadja el. Tehát, amit keresünk, az a szimpla látás által detektálható, mert a nemepisztemikus látás ráérzés a fenomén teljességére.

Ez a totalitás az episztemikus látással koordinálható, szelektálható, bár létrejött belső kép fenomenológiáját tekintve eredőjénél szegényesebb mégis jól transzferálható akár a szükségletek szintjére is. Ezek, mint motívumok, a szó arousal értelmében, a hiperepisztemikus látással tehetők a személyes alkotás számos kortárs formájának forrásává. A fogalmilag megragadhatatlan összetettség nemepisztemikus minősége az attribútumaiban rögzült információnál mérhetetlenül gazdagabb, következésképpen a vizuális reprezentáció zsinórmértéke nem a vizuálisan észlelhető abszolútum, hanem a speciálisan személyre szabott, ám szocio-kulturális konvenciók által megzabolázott relatívum. Nem azt kívánom ezzel állítani, hogy egy tanulmány mércéje nem lehet maga a tanulmányozott, csak azt, hogy a vizuális tanulmány, mint alkotás csak belső képi medializáción keresztül képes értelmezni a látványt, vagyis mércéje a személyiség pillanatnyi harmónia- állapota és nem elsősorban a hasonlóság fenomenológiája, bár annak kiindulópontja éppen az. Talán éppen ebből ered a tanulmányrajzot készítő tanuló sokszor tapasztalt elégedetlensége munkája eredményével kapcsolatosan, bár a kívülálló, a korrektor számára a formai hasonlóság mértéke megfelelő. Az alkotó közlő szándéka ugyan objektív volt, de üzenete személyesen átszűrtté vált. Ha ez nem tesszük lehetővé, akkor inkább egyformaságot generáló sémagenerálást művelünk, mint a világ vizuális tudásának átadását.

A kognitív idegtudományi vizsgálatok (Fodor, 1983, Fodor és Pylyshyn, 1981; Pléh, Kampis és Csányi, 2004; Ungerleider és Mishkin, 1982, stb.).  eredményei felfedték a vizuo-motoros transzformáció jelenségét, mint a manipuláció és a tárgy tényleges látása közötti összefüggések rendszerét. Aktuális szituációban a probléma egyedüli megoldása a cselekvés lehet, mintegy projektálva a leküzdendő akadály tárgyszerű teljességét és jelenlétét a cselekvés megindításához anélkül, hogy a tényleges cselekvés számára annak vizuális mibenléte tudatosulna (pl. automatikusan átlépünk, vagy átugrunk egy váratlan akadályt). Lényegében a vizuo-motoros cselekvés megelőzi a tényleges, vizuális észlelést és tudatosulást, abból kiindulva, hogy bizonyos tárgyi potenciálok adottak, elraktározottak a tudat alsóbb szintjein, azok előhívása rutinszerűen, vagyis a pillanat tört része alatt történik. A rutinok (vizuális) tapasztalatokkal kapcsolatos eljárások aktiválódott (esetleg latens) öröklött és tanult komponensei, cselekvéseink valószínűleg legősibb, tudattalan, a túlélést a pillanatba sűrítetten biztosítani képes komponensei. Valószínűsíthetjük, hogy a rajzolási folyamat bizonyos formái (például a firkálgatás) is ilyen tárgy nélküli tárgyiasságok. A rajzlapon keletkező forma pillanatról pillanatra rajzolja önmagát „nagyon gyengén episztemikus”(Jacob és Jeannerod, 1999.13.o.) értelemben, vagyis a modell inspirációjára előhívódott (stimulus) attribútumok (tulajdonságjegyek) alapján az egész operációs rendszerre ható vizuo-motoros impulzusokként. A vonal vezetése: automatizmus, rutin. Ha viszont célvezérelt a rajzolás folyamata, a pillanat tört részei alatt teszünk szemiotikai összehasonlításokat (episztémia), az eredeti rajzi viszonylatokkal, felülírjuk azokat, a fontos változásokat rögzítjük. A vizuális alkotás tehát tartalmaz nagyon gyengén episztemikus összetevőket, rutinszerű elemeket, azok ösztönszerű működése felett a tudatos én tudatos cselekvéseket képes realizálni. Más szóval: az alkotás elveszne a vizuális észlelet tudatos rendezésének információ halmazában, ha nem működne, mintegy aláfestésként a rutinok vizuo-motoros mechanizmusa, annak technikai- technológiai, de kognitív értelmében is. Mivel a fogalmi gondolkodás nem rendelkezik beépített fenomenológiával, csak attribútumok halmazaival, a fenomén kontrollja kényszerűen a nem-, vagy a nagyon gyengén episztemikus látás feladata lesz, amely olyan topológia, mely sajátos értelemben szolgálja a magasrendű kognitív folyamatokat.

Ungerleider és Mishkin, (1982) neuropszichológiai és funkcionális szempontból megkülönbözteti a „[…] „szubcortikális” pályákat, melyek az ingerre adott válasz reflex- aspektusaiért (pl. szemkoordináció, pupillareflex stb.), valamint a „cortikális” pályákat, melyek a tudatos észlelés kezeléséért felelősek […]”(kiemelések az eredeti szövegben: Jacob és Jeannerod, 1999.19.o.).

A ventrális (hasi) pálya alapvetően felelős az észlelésért, a felismerésért, a formaazonosításért, kezelve a tárgy vizuális belső lényegi sajátosságait (kiterjedés, forma, szín, stb.), lényegében tehát a tárgyi világ azonosítása, jellegzetességeinek meghatározása történik ezen idegpályák működéseként. A nem-, vagy a nagyon gyenge episztemikus látás sajátosságait foglalja magában, vagyis az információk összességét. A dorsális (háti) pálya a vizuo-motoros megoldások alapvető rendszere, kezeli a tárgy külső lényegi sajátosságait, azokat, amelyek értelmezik a tárgy felfogását, térbeli helyzetét, részleteit, orientációját, tehát az episztemikus látás attribútumaival, fogalmi szinten vezérli a vizuális operációt, a konkrét szituációra vonatkozóan. (Pléh, 2004; Jacob és Jeannerod, 1999)

Sajátos lehetőségek adódnak a vizuális pedagógia tudatos fejlesztő munkája számára a fenti tényezők meggondolásában: a rutinok, készségek és képességek működtetése vonatkozásában pontosan meghatározható a működés idegrendszeri sajátossága, valamint annak az alkotás tárgyához való viszonya. Nyilvánvaló, hogy az egészséges fejlődés az idegkapcsolatok teljeségére és dinamikájára kell, hogy irányuljanak. Így tervezhetők olyan vizuális pedagógiai szituációk, melyek kifejezetten a ventrális pálya aktivizálására késztetnek, vagyis az érzékelés-észlelés területeit érintik. És viszonosan: tervezhetők olyan szituációk, melyek a dorsális pálya vizuo-motoros működési –struktúráját aktiválják, melyek az értelmező kompetencia-területeket érintik. Annál is nagyobb ennek a jelentősége, mivel „[…] a mérési eredmények azt sugallják egyfelől, hogy sok információnak kell áramolnia a ventrális és a dorsális pályák között, másfelől, hogy a vizuo-motoros működés képes megváltoztatni az észlelési rendszert”. (Jacob és Jeannerod, 1999.20.o.) Ezek alapján feltételezhetjük, hogy a tapasztalásban, egy tárgyról legalább két vizuális attribútum jelenléte kell ahhoz, hogy az alany tudatos mozdulatokat tegyen irányába. Egy észleleti és egy motoros. Ebből következőleg a fejlesztés differenciáltságának eredménye egyben egy szervezettebb mentális működés, amely adott esetben korrekciós, vagy terápiás célokra is alkalmassá tehető. 

Természetesen csak olyan koncepció esetében lehet ez releváns kívánalom, amely valóban a vizuális aktivitás folyamatát kívánja értelmezni. De ez csak a személyiség, mint szerveződés működéseinek feltárásával, messzemenő figyelembe vételével történhet és a kaotikus feltételek kérdéskörének komolyabb vizsgálatai eredményeként lehetséges. Ezek lehetnek az új (vizuális) nevelés paradigmájának alapjai. Annak a ténynek a felismerésén kell, hogy alapuljon mindez, hogy a vizuális szakmai tudás műveltséganyag mennyiségileg tovább nem növelhető a személyiség egészének rovására. Hiszen akkor is kárt okozunk, ha valami elengedhetetlenül fontosat tudatosan nem teszünk meg. Például nem szelektálunk, nem gyomláljuk ki a közhelyes elemeket a vizualitás műveltséganyagából, és nem tiltakozunk a vizuális kultúra művelésének óraszámokban tetten érhető elsorvadása ellen.

A világról alkotott képzeteknek új (régi - új) formát kell adnunk. A kisgyermekkorban még oly elevenen ható – de a reáliák világában rohamosan háttérbe szoruló - belső képi világnak, a fantáziának (általánosságban: az érzékelés-észlelés és a gondolkodás ismeretek által még meg nem kötött szabad vegyértékei dinamikus kapcsolódásainak), és a valóságnak, mint rejtelmes, és a (vizuálisan is) feltárandó világnak tudatos pedagógiai munkával való megtartva továbbépítését. Mint ahogyan Wittgenstein (1958) rámutat: „Ha magától értetődőnek tartjuk , hogy az ember örömét leli fantáziájában, akkor gondoljuk meg, hogy ez a fantázia nem olyan, mint a festett kép, vagy plasztikus modell, hanem bonyolult képlet heterogén alkotórészekből: szavakból és képekből. Akkor az írás-és hangjelekkel való műveleteket immár nem állítjuk szembe az események képzeteivel való műveletekkel” (Nyíri,  2002. 7.o.)