1.1. A kultúra és kommunikáció fogalomköre

Kultúra

- „ A világ ember nélkül kezdődött el és nélküle fejeződik be. Az intézmények, erkölcsök és szokások, amivel életem eltöltöm, hogy leltározzam és megértsem őket, egy alkotás múló virágzása, és ehhez az alkotáshoz viszonyítva semmi értelmük nincs, legföljebb talán annyi, hogy lehetővé teszik az emberiségnek, hogy eljátssza szerepét” (Lévi-Strauss, 1979.542.o.)

Ahhoz, hogy feltárjuk és megkíséreljük  megérteni a vizsgálatunk tárgyát képező vizualitás és vizuális nevelés kortárs helyzetét, szükségszerű feltárnunk és megértenünk azt a viszonyrendszert, amelyben az működik és amelynek a látáshoz és a képhez való viszonyát  pedagógiai hatásrendszerén keresztül közvetítenie illene. A világról alkotott képzetek szükségszerűen időről időre új, adekvát formát kapnak. Amennyiben Claude Lévi-Strauss nézetét a kultúra sorsát illetően - talán nála kissé kevésbé pesszimisztikusan értelmezve - a legszélesebb értelemben kívánjuk vizsgálni, arra a következtetésre kell, hogy jussunk, hogy az az emberi megműveltség (kultiváció) minőségeinek folyamatos kommunikációja, vagyis térbeni és időbeni közlekedése, lebomlása és újra épülése. 

Kultúrán érthetjük az emberi közösségek együttműködésen alapuló közösségi, vagy egyéni, intézményes, vagy egyedi, kezdetben integrációs, majd a kultúrtörténet sajátos paradoxonjaként egyre inkább dezintegrációs törekvéseit a természetes világgal kapcsolatosan (szemben). Tekinthetjük normarendszernek, vagy a tárgyi világban rögzült emlékműnek a múltból. „ A tér, amelyet a közösség lakhatóvá alakított, […] összekötötte egymással a tagjait. Az együttes tevékenységek föltételezték és ki is alakították a közös célokat, előbb rövidebb, később hosszabb távon is. Céljaik fokozatosan állandókká váltak, és értékrenddé (normává) alakultak át, amelyben a közösség valamennyi tagja osztozott” (Kozma, in Ped. Lex. Online). A kultúra értelmezésében a dinamikus elemet hangsúlyozza Csányi Vilmos. Megfogalmazása még visszaköszön a későbbiekben,  az oktatási folyamatok értelmezésénél is, itt sajátosan kultúrafüggő elemként pregnáns példája a kultúra konveciórendszerei működésének: „A változatosság  szükségessége a kultúra és a társadalom minden szférájában fennáll. Vegyük például az iskolarendszert. Centralizált, teljesen egységes elven működő monokultúrás közoktatás kitűnő eredményeket produkált kialakítása kezdetén… Idővel azonban a korszerű eszmék elavulnak és a hatékony rendszer továbbra is a régieket kultiválja eredményesen… létrehozta azokat a kulturális mechanizmusokat, amelyek hatékonyan védik a kiválasztott csoportot más eszmék behatolásától és elterjedésétől” (Csányi, 1994.202.o). Csak az embernek van történelme, mert nembeli léte történetét egyfelől természeti, másfelől kulturális (Hall,1995) komponensei folytonosságán keresztül volt képes dokumentálni; medializálta és kommunikálta önnön genezisét. Sajátossága a tapasztalatok absztrakt, fogalmi szintű, valamilyen médium belső logikája szerint rendszerezett átadásában van, mely a földrajzilag kialakuló és differenciálódó entitások sajátos, egymástól sok esetben csak a kód alakváltozataiban különböző közvetítő eljárásaiban, vagy módszereiben fogalmazódnak és képeződnek le az emberiség történetének ősi időszakától kezdve […], az ideák elvont szójelentések, az elvont szavakat pedig az alfabetikus írásbeliség szintaxisa teremti. Az ideákat csakis értelmünkkel, úgymond lelki szemeinkkel ismerhetjük meg, megragadásukban az érzékszervek nem játszhatnak szerepet” (Nyíri, 2000.1.o.; http://www.hunfi.hu/nyiri/ELTE_2000_conf.htm). 

Ez a fogalmi gondolkodás értelmetlen luxus lett volna az emberiség részéről az alkalmazásokban való jártasságok nélkül, amelyek sűrített, lényegre redukált, mégis konvertálható szociális és perszonális működései képesek voltak generációról generációra örökíteni ezt a megműveltséget úgy, hogy a tapasztalatokban bekövetkezett változásokat és azok létrehozásának módszertanát is beépítették a már meglévő alkalmasságokba. A kultúra tehát fogalmilag és objektivációiban is, mediálisan közvetített valós (jelen) és virtuális (múlt) világ, mely közvetítettség minőségei az érzékszervek szerinti kódolás módszereinek kifinomulásaival differenciálódtak.

Eduard Spranger (1914) a történelmileg felhalmozott értékeket tekinti objektív kultúrának, vagyis norma és konvenciórendszernek. A kultúrát egyfelől éljük és közben tanuljuk, másfelől úgy tanuljuk, hogy közben éljük is. Az tehát mindig a múlt és a jelen világértelmezésének és működtetésének valamilyen, a korra jellemző szintézise. A valós világ viszonyaiban a civilizáció normarendszere és konvencionalitása igazítja el az embert. A kultúra és civilizáció fogalmai tulajdonképpen ugyanannak a társadalmi létnek az előzmény és következmény viszonyrendszerét képezi le, azok egymásba oltottságában; közvetítettséget, amely a történelem során olyan konvencionális formákban rögzült, melyek lerövidítették és megkönnyítették az információk közlését és befogadását, közlekedését, ugyanakkor tradíciók mentén specializálttá, identifikálttá tették az üzeneteket a jelen számára (transzfer). E.T. Hall a saját kommunikációs alapállása indoklásaként így ír: „Franz Boas ötvenhárom évvel ezelőtt [1930] fogalmazta meg azt a nézetet, amely szerint a kultúrának, sőt, magának az életnek is a kommunikáció a lényege” (évszám beszúrás: Strohner: Hall, 1995.9.o.). A természet belső kommunikációja a Világegyetem kezdetei óta jelen van. Véleményem szerint a természettudományok (is) minden esetben ezt a kommunikációt vizsgálják különféle tudományos megközelítésből. Az emberlét is elsősorban kommunikációs rendszer: a kommunikációs transzfer által determinált szociális létforma. A kulturális transzfer hordozói a kódolás nyelvi sokféleségének adottságai következményeként létrejött különféleképpen kódolt virtuális valóságok, titkosírások, metaforák, allegóriák, amelyek differenciált formátumú, de lényegében azonos, vagy hasonló tartalmú közlések entitásait választják le, különítik el, vagy éppen integrálják a metaközlésben.

„A virtuális világ újabb dimenziójú belső és külső utakat teremt, ennyiben a szabadság ígérete: olyan ’helyekre’ és könyvtárakba jutunk el, ahova másképpen nemcsak módunk nincsen, hanem időnk sem lenne” (Pléh,  http://www.staff.u-szeged.hu/~pleh/magyar/cikkek/ujkommunikacio.htm ; 2001.a,10.o.). Minden emberi kommunikáció lényegében a kódolásban elrejtett szándékok felől értelmezhető legközvetlenebbül, a dekódolás a tartalom megfejtésével együtt magát a kódolás módszerét is közvetíti.

Kommunikáció

„ […] sokáig hittük, hogy a közvetlen tapasztalás minden ember közös élménye, […] hiedelmünket arra a feltételezésre alapoztuk, hogy, ha két emberi lény ugyanazt a tényt ’tapasztalja’, gyakorlatilag azonos adatok táplálódnak be központi idegrendszerükbe és agyuk ugyanazt a képzetet regisztrálja.” (kiemelés az eredeti szövegben: Hall, 1995.10.o.). A tapasztalat oldaláról közelítve tehát elmondhatjuk: „ahány ház, annyi szokás”. Ez a megismerés-alapú diverzitás explicit formában kommunikációs stratégiákban fogalmazódik meg. Lévi-Strauss szerint ezek a struktúrák változatlanul élnek tovább keletkezésük után, mert az intellektus, amely létre hozta őket, nem változik. Amennyiben az állati gesztuskommunikáció szintjét tekintjük egyben az emberi kommunikáció első szintjének is, a nem verbális kommunikáció rejtett kommunikációs csatornáinak együtteséről beszélhetünk. Ezek függetlenek a nyelvi kommunikációtól. Általában a test különböző részeinek mozgásai közvetítik ezt a kommunikációt és kódjának elemei meghatározott mozgásokból állnak. Atavisztikus eredetüknél fogva hatékonyak az attitűdökről és az érzelmekről szóló üzenetek kifejezésében. Értelmezésükben nem elsősorban a tudatos énünk vesz részt, általában a társas helyzethez való viszony kifejeződései. A nem verbális kommunikációban nincs egyetemes szemiotikai értelemben vehető jelrendszer. Kódolásuk és dekódolásuk természete analógiás, általában vizuális, auditív és kinetikus modalitású. Az üzenetet a test különböző részeinek mozgásai közvetítik és a tudatos szándék teljesen hiányzik. Az emberi kommunikáció folyamatában a mimika, a tekintet, a hangszín és hangerő, a gesztusok, az érintés és szaganyagok, a testtartások analóg információi érzelmi viszonyulást közvetítenek, amely nem mindig a partnerre, hanem gyakran a beszéd szituációjára vagy tartalmára, illetve áttételesen a beszéd befogadójára vonatkozik. A kialakuló nyelvi kommunikáció, mint a kulturális evolúció másodiknak tekinthető szintje a szocializáció viszonyrendszerében a közhatalmi struktúrák kialakulásának alapvető eszköze.  A tudományos közgondolkodás a nyelvi kommunikációt szóbeli és írásbeli faktorokra osztja. Valójában itt a kulturális evolúció kérdését járjuk körbe. Köpeczi Béla a Szomorú trópusok utószavában Piaget-nak Lévi-Strauss etológiai következtetéseire (Lévi-Strauss, 1955/ 1979) utalva megállapítja: „[…] az a kérdés, vajon a megismerési folyamatában nincs-e előrehaladás, s ezzel együtt olyan „építkezés”, amelyet az emberiség a történelme különböző időszakaiban végez el, s vajon ennek folytán a gondolkodási struktúrák nem változnak-e helytől, körülményektől, funkciótól függően?” (kiemelés az eredeti szövegben: Strauss, 1979. 548.o.). Természetesen könnyen adhatnánk igenlő választ a kérdésre, ha nem látnánk világosan ugyanakkor azt is, hogy a múlt-átadás és a megismerő-tapasztalati szükséglet egyszerre, egyidejűleg érvényesül. Tehát ha a kultúra tapasztalati rétegeinek egymáson való elcsúszása jelenségét érzékelhetjük, ennek az elcsúszásnak a felülete éppen a straussi intellektusnak a tudáshoz és annak kommunikációjával kapcsolatos attitűd-változása. „[…] az elemzett kérdéskör gyakorlatilag két, egymással szervesen összefüggő problémában gyökerezik. Az egyik kérdés: milyen különbségek állapíthatók meg az írásbeliség valamely fokára már eljutott kultúrák tagjainak szóbeli és írásbeli megnyilatkozásai között, a másik pedig: milyen eltérések mutathatók ki az írást nem ismerő és az írásbeliségre áttért kultúrák nyelvi rendszerei között?” (Szécsi, 2003.77.o.). Napjaink felerősödő jelenségei, főként a „cyber” generációk viszonylatában  ezt a kérdést kiemelik a történetiség hátteréből. Az „SMS- kultúra” és a nyelv leegyszerűsödése, a közlések sokszor tudatos lebutítása a szóbeliség a lineárisból (történeti) egyre inkább egyidejűségre (online) vált, kulturális közege egyre kevésbé értékeli a konvencionális nyelvhasználat árnyaltságát. Hasonló jelenséget tapasztalunk az írásbeliség szerepébe szocializálódó új képiség esetében is (Nyíri, http://www.hunfi.hu/nyiri/ELTE_2000_conf.htm, http://21.sz.phil-inst.hu/nyiri/nyiri_prj_descr.htm, http://www.phil-inst.hu, http://fil.hu/uniworld/nyiri/ELTE — 2000, 2002,és Mitchell, http://www.magyarepitomuveszet.hu/vizkult.php; 1995). Mi sem példázza ezt jobban, mint napjaink filozófiai, szemantikai és pragmatikai értelmezési kérdései a beszélt nyelvvel, mint tradicionális kommunikációs közeggel kapcsolatosan: […] az utóbbi évtizedben […] az emberi nyelv problémája a kognitív modellálásban nemcsak abból a szempontból jelenik meg, hogy milyen viszony van a tudásbeli tényezők és a nyelv között, hanem abból a szempontból is, hogy evolúciós tekintetben hol is van az emberi nyelv helye.” (Pléh, 2001. a, 31.o.). Saját tapasztalatomból tudom, hogy a francia köznyelv az elmúlt húsz év óta, amióta módom van Franciaországba több-kevesebb időt tölteni, szinte félelmetes átalakuláson ment keresztül. Azok a szóösszevonások, és nyugodtan mondhatjuk: szóképek, vagy képszavak kezdenek eluralkodni, amelyek nagyon hasonlítanak az SMS-ek pragmatikus 

stílusára. „[…] a kutatók körében manapság mind több szó esik a kiterjedt írásbeliség, a nyomtatás és az elektronikus kommunikáció nyelvre és gondolkodásra gyakorolt hatásáról […]” (Szécsi, 2003.78.o.). A nyelvek, mint médiumok (és nyugodtan mondhatjuk: azok szubkulturális idiómái) viszonya a kommunikáció planetárissá váló folyamataiban a tudásfelhalmozás folyamatainak információs társadalombeli szerepéhez igen érdekes összefüggések feltárására alkalmasak. A Pléh Csaba (2001.a) által hivatkozott chomskyánusok (pl. Chomsky,1980) éppen a globalizáció vonatkozásában tehették fel a kérdést, hiszen a nyelvek, mint entitások és kultúrahordozók saját evolúciós trendjük fenntartása érdekében valóban szembe menni látszanak a planetáris kultúra térnyerésével, és jelenleg úgy tűnik, egy kettős arculatú kultúrafölfogást jeleníthetünk meg a kommunikáció „testre szabottságában”.

A fogalmi gondolkodás megjelenésével életre kelő nyelvi kommunikációban megtörténik a modalitások funkcionális elkülönülése is: az auditív, és a vizuális nyelv szétválása. Úgy tekinthetünk erre a szétválásra, mint az első szint auditív és vizuális nem verbális kommunikációja evolúciójára, melyben a verbális, nyelvi komponens meghatározóan jelöli ki az entitások határait, a vizuális pedig lassú, de kitartó tudatosulás képét mutatja fogalmi, és egyre inkább általános tartalmú üzeneteivel. Ezek a nyelvek végül a reprezentáció hordozójában, médiumában, illetve metaforikusságuk transzferhatásában válnak különbözővé. „Ha a metafora nyelvi kép, vagy szókép, akkor elvileg nincsenek nem nyelvi metaforák. A gesztusok és az egyéb beszédkísérő nem verbális jelek lehetnek metaforikusak, de nem tekinthetők metaforáknak, mert a reprezentáció fokáról nem lépnek tovább a metareprezentáció fokára. Képek metaforikájáról viszont szokás beszélni ám mindenekelőtt a művészetek kapcsán […] a két csatorna (verbális és nem verbális) integrálható is, ahogyan azt René Magritte tette az Ez nem egy pipa című, zavarba ejtően egyszerű alkotásában” (Fehér, 2005.1.o.). Paivio (1969, 1971, 1986) kettős kódolás elmélete szerint ugyanarra az eseményre egy nyelvi és egy nem nyelvi feldolgozó rendszer irányul. Ezek az alrendszerek integrált egészeket alkotnak, többé-kevésbé függetlenek, de át is írhatók egymásba. A verbális reprezentációs egységek alkotják a logogén rendszert, amely a szó akusztikus, artikulációs és szemantikus jellemzőinek mentális egysége. A nem verbális reprezentáció egységei, a mentális képek alkotják az imagén rendszert. A fogalmi gondolkodás genezise egy időben váltja ki az emberből a különféle reprezentációk kényszerét és szükségletét. Valószínűsíthető módon nem kizárólag a preventív tudatosság, hanem a külső – szociális- és a belső – mentális feltételek szorító szigorodása - mely az egyént szociális énné teszi - váltja ki a hasonló szituációk hasonló, vagy azonos szignálokkal való ellátásának szükségességét. A kódolások az emberi sajátszerűségek partikularitásának a szenvtelen és érdektelen külvilág globalitásával való szembesülése okán és logikáján épülnek - ezért lesznek megtanulhatók. A kódok megalkotása és megfejtése olyan technikák, melyek teljes körűen ugyanolyan képességek alkalmazásaival valósulnak meg - tehát így lesznek megtanulhatók.

Mindezekkel együtt megjelenik a mentális háttértárak különválása is. A szóbeliség egyértelműen a belső, az agy kapacitásait kihasználó STM és LTM, vagyis a műveleti (rövid távú) és a tároló (hosszú távú) memória működések dinamikájának a függvénye. Az írásbeliség megjelenésével a nyelvi hordozó megkettőződik: a szóbeli, beszélt nyelvi, szomatikus memórián alapuló ( Pléh Csaba http://www.staff.u-szeged.hu/~pleh/magyar/ cikkek/ujkommunikacio.htm  2000.) koherens a történésekkel, míg az egyre karakteresebb funkciókkal működő írásbeliség kezdeti koherenciájából egyre inkább a külső memóriának köszönhetően függetlenné és inherenssé válik, mint azt a platóni írásbeliséggel kapcsolatosan korábban is láttuk, „[…] az i.e.720-700 táján felfedezett görög alfabetikus írás használata immár ténylegesen interiorizált írásbeliséggé vált. Az ismeret elraktározásának közegét ekkorra már az írott szövegek jelentették.” (Szécsi, 2003,104.o.). Az inherens jelleg, a külső memória, a leírt szövegek tartalmainak változatlansága, a szó szoros értelmében kőbe-vésettsége irányadó társadalomszervezővé válik (oszlop-hagyományok; lásd még erről: Várkonyi 1972; Zolnay, 2001.). (A vizuális nevelés paradigmája szempontjából igen értékes következményei vannak e két modalitás elkülönülésének, hiszen pedagógiai értelemben a vizuális nevelés mindkettőt különleges szerepben használja. Bővebben a következő fejezetekben).

1. táblázat. A kétféle tárolási rendszer

                    (A táblázatot ismerteti a Kempelen Farkas Digitális Tankönyvtár

                    Forrás: Pléh Cs. (2001. március 10–11). Előadás az MTA Filozófiai Intézete és a

                    Westel Kommunikációs Rt. szervezte Mobil információs társadalom című

                    konferencián, Dunabogdány)

Az 1. táblázat azt mutatja, hogy a belső és külső memóriaműködések különböző karakterű intézményesülési folyamatokat indítanak el. Pléh Csaba (2001.c) Donaldra (1991,1997) hivatkozva a „teoretikus” kultúra fogalmát használja a modern ember mintegy 10 ezer évvel ezelőtt bekövetkezett paradigmaváltására, vagyis az írás-olvasás rögzített tárak használatával létrehozott belső és külsőmemória megosztására. A kommunikáció nem csak az információ áramoltatása, de aktív tanulás is. A korai görög filozófusok agóra-módszere ennek a kommunikációnak pregnáns példája. A szomatikus emlékezetre épülő bonyolult és lassan elsajátítható – és gyorsan halványuló - kódrendszer lineárisan strukturált megoldásokat kínál és tanít szituációfüggő viszonyrendszerben, de határozott előnye a közösségi jelleg; ismét a görögök: a pais again, a pedagógia ősképe éppen ezen a módon születik meg. A külső emlékezet nem halványul, alkalmas a kultúrák közötti transzfer megvalósítására is, mindazonáltal egyre individualizáltabbá teszi a tanulást.  Megjelenik, mint a mérhetőség, a dominanciaviszonyok megállapításához hozzáadott értékként funkcionáló erény-komponens összehasonlíthatósága (esetleg: versenye). 

És, amíg az előbbi, a szóbeliségen alapuló kommunikáció társadalmi értelemben koherens és az abszolútnak tekintett (történelmileg természetesen relatív) pillanatnyiság alapján áll, a külső memóriahasználat virtualizálja a történelmet, a szituációkat egyidejűvé teszi (hiszen, amit olvasunk valamely történelmi eseményről, bármilyen időtávolságba is került valójában, megismétlődik és lejátszódik újra és újra jelen időben). Már ez a mozzanat is relativizálja a történetiséget; az üzenet fogalmazója is szelektál, a befogadó is: „[…] a Platón által leírt szókratészi módszer a dolog lényege szerint nem más, mint dekonstrukció.”(Tulcsinszkij,  http://www.c3.hu/~prophil/profi021/tulcsiszkij.html Twining, J. E. (1981): Implixcations of schema 1999. 1.o.).

 Ezen a relativizálódáson azonban magát a társadalmi gyakorlatot, az alkalmazott bölcseletet kell értenünk: „[…] a bölcsészettudományok keletkezése és fejlődése előbb az írás elterjedéséhez, a továbbiakban pedig a könyvnyomtatás kialakulásához kötődött; a bölcsészettudományok föladata eredetileg teljességgel gyakorlati volt: a láthatóvá tett és rögzített szónyelv mint új kommunikációs közeg sajátosságainak megismerése azzal a célzattal, hogy az új ismeret a mindennapi életben - az üzletben, az oktatásban,  a politikában – hasznosuljon ( kiemelés az eredeti szövegben: Nyíri, 2000,2.o.).

2. táblázat. Lehetséges új mintázatok a mai kommunikációs tudáshordozókban

                    ( A táblázatot ismerteti a Kempelen Farkas Digitális Tankönyvtár

Forrás: Pléh, (2001. március 10–11). Előadás az MTA Filozófiai Intézete és a

Westel Kommunikációs Rt. szervezte Mobil információs társadalom című konferencián, Dunabogdány)

A 2. táblázatból a háttértár-karakterek jellegzetességeit vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a gyakorlatban a külső emlékezet hálózati rendszereket alkot (könyv- és irattárak, gyűjtemények és elektronikus adathordozók, NET, stb.). A valós időben való mozgásokhoz képest a virtuális világban való kommunikáció felgyorsul, személyre szabott lesz, megosztott tudást eredményez, vagyis ez a tudás közösségi és alkalmazott jellegű (ember-gép problematika) és, - éppen relativisztikus jellegéből következőleg - nem annyira a válaszok orientáló bizonyosságát, mint inkább az újabb kérdések megfogalmazhatóságát keresi. Korlátlan mennyiségi lehetőségei és változatlan tartalmúsága mindazonáltal egy olyan civilizáció számára, amely virtuális egyedeiben (nyilvántartások) a számszerűségek és vonalkódok kommunikációjában szervezi planetárissá alakuló világát, létfontosságú. Sajátosan módosítja azonban mára a képet a hálózati kultúra szerveződő új architektúrája (Pléh,    (2001c): A kognitív architektúra módosulásai és a mai információtechnológia, Előadás a MTA Filozófiai Intézete és a Westel Kommunikációs Rt „Mobil információs társadalom”-című konferenciáján, Dunabogdány, http://www.socialscience.t-mobile.hu/2001_marc/brosura_htm/pleh.htm ;  2000.c) azzal, hogy a tudás egyidejű hozzáférését és integrációját lehetővé teszi.

„A diszciplináris elkülönülés ellen hat az írott szöveg linearitásának oldódása, a hálózati környezet hipertextualitása; méginkább pedig multimedialitása, elsősorban is képies volta (kiemelés az eredeti szövegben: Nyíri, 2000.2.o.). A tudományközi tudományok intermediális területeinek napjainkra meghatározóvá váló formái mind a természettudományok, mind a társadalomtudományok területén a képi megjelenítés és kommunikáció összekötő és értelmező formáival képesek szerves egységgé kapcsolódni. A XXI. század tudománya modellező jellegű: az informatika szervesülésével olyan, elsősorban vizualizált folyamatértelmezéseket vagyunk képesek előállítani, amelyek szinte az egyes ember számára feldolgozhatatlan mennyiségű adat egybefűzésével jöhetnek csak létre. Ezek nagysebességű feldolgozása teheti lehetővé a több száz, olykor több ezer éves tapasztalatok feldolgozását, ezek alapján a jövő reális elképzelését; alkotó alkalmazásuk jelenkori folyamatainkra, egyben reményt adhat például az oly sokszor emlegetett fenntartható fejlődés gondolatának megvalósulására is. Az információáramlás felgyorsítása iránti egyre követelőbb igény tehát törvényszerűen hozza felszínre a vizuálisan, planetárisan egynyelvűen kommunikálni képes emberi közösség formálásának igényét is.