7.1. A kompetencia

A kompetens szó latin eredetije: com petere, annyit tesz: együtt keresni, competo változata alkalmas, illetékes jelentésű. Tartalmilag tehát mindenképpen közös irányulású, a modus vivendire alkalmas megoldás keresését érthetjük alatta. Ebből következőleg a kompetens személy az, aki mások által is elfogadott és elfogadható megoldások birtokában van. Köznapi értelemben: a valamilyen feladat ellátására alkalmas személy.

Csapó Benő a társadalmi gyakorlat, az alkalmazható tudás minőségi ismérveinek megfogalmazásához szükségesnek tartja a szakértelem, a műveltség és a kompetencia differenciált értelmezését. Olyan tudásszervező elvek manifesztációi ezek, amelyek a társadalmi lét három fontos pillérét jelentik: a szakterület, a kultúra és a pszichikum együttműködését (lásd még: Csapó, 2003, 92.o.). „ A szakértelem az adott szakterület által meghatározott konkrét ismeretek, készségek és képességek együttese, […] a műveltség olyan tudás, amely hatékonyan segíti az egyéni fejlődést, a személyes boldogulást, a másokkal való kapcsolattartást, a társadalmi munkamegosztásban való részvételt.” (Csapó, 2002, 4.- 5. o.). A (fejlődő) személyiség társadalomba való integrálódásának és aktív részvételének alapfeltételeit jelentik ezek a fogalmak. Jelenlegi pedagógiai közegünkben - jórészt még hagyományos értelemben- társadalmi teleoszként is működnek, vagyis a társadalmilag relevánsnak tekintett tudás fokmérői. A harmadik fogalomkör, a kompetencia, főként a praktikumban specializálódott kulcskompetencia pedagógiailag hasznosítható tudományos értelmezése az utóbbi évtized kutatásainak meghatározó területévé vált.

„A kompetencia esetében […] pszichológiailag meghatározott rendszerről beszélünk, amikor a tanulás módjai, a fejlődés és a fejlesztés lehetőségei nagyrészt öröklött sémákon alapulnak. A képességek, készségek sajátos rendszerbe szervezéséről van szó, amikor viszonylag kevés elemből az elemeknek nagyon változatos, sokféle kombinációja jöhet létre (Csapó, 2002.8.o.). A kompetenciafogalom mögött tehát azokat a veleszületett alapokon kiépülő és a tudatos nevelőmunkával kiépített pszichés rendszereket kell értenünk, amelyek lényege a változatosság mögött álló és az azt biztosító stabilitás. A kompetenciákat egyéni sajátosságokként kell kezelnünk és formálnunk, jóllehet értéküket a társadalmi szerveződés preferenciái adják és határozzák meg. Ezek mindeddig hagyományosan kognitív preferenciát mutattak. A fentiekből következőleg azonban széles értelemben kell integrálnunk a nevelés folyamataiba a nem jellemzően kognitív kompetenciaterületeket is: „[…] a jövőben még többet kellene tudnunk arról, hogy a mostani oktatás miként befolyásolja az élethez szükséges készségek megtanulását a különféle oktatási szinteken és intézménytípusokban, és hogy mit lehet tenni azért, hogy a személyes és személyek közötti készségek egyértelműen bekerüljenek a kötelező és a kötelező utáni oktatás eredményei közé.” (Mihály, 2006.7.o.)

 Változékony és a változások aktív követését igénylő korunkban ezen tulajdonságok tervezése és szervezése a korábbiaktól gyökeresen különböző feladatot ró a nevelésre. Az egyéni és kollektív identitás érintkezési és határfelületein olyan alkalmasságoknak kell megjelenniük, amelyek a szakértelem egyéni műveltségbe ágyazott szerveződését a személyiség perspektivikus létstratégiájává képesek tenni. Annál is jelentősebb és sürgetőbb ennek a stratégiai gondolkodásnak a kialakítása, mert, mint Molnár Péter jövőképpel kapcsolatos felmérések eredményeit elemezve utal rá, hazánkban a fiatal generációk vizsgálata tendenciaként mutat arra, hogy: „Az egyén nem talál olyan csatlakozási pontokat, amelyekkel befolyásolhatja a társadalmi összefüggéseket, saját identitásának kiépítése során nem tudja felhasználni a társadalomkép elemeit, következésképpen saját világának olyan értelmet próbál adni, amelyet lehetőleg nem zavarnak meg a társadalmi hatások”( Molnár, 2006.8.o). Így a kompetencia kérdésköre társadalmi szélességű problematikává válik, hiszen, mint ahogyan Philippe Perrenoud-ra (1984) hívatkozva Mihály Ildikó megállapítja: „[…] a kompetencia-fogalom, ahogyan azt a pszichológia, a nyelvtudomány és a kognitív szociológia vagy az antropológia meghatározza, tulajdonképpen annak a függvénye, hogy az emberiségnek és a társadalomnak az önmagáról alkotott látomása erős-e vagy gyenge”( Mihály, 2006.4.o). Ebből a megállapításból az a sajátságos konklúzió vonható le, hogy, jóllehet az egyéni képességek mércéjeként határozzuk meg a kompetencia fogalmát, annak érvényessége csakis szociális közegben jelölhető ki (Az OECD Miniszteri Tanácsa javaslata nyomán 1996-ban elvégzett kutatás egyik jelentős megállapítása volt, hogy „ […] a kompetenciák […] soha nem statikusak, ha egyik-másik el is veszíti társadalmi jelentőségét, mindig vannak és lesznek mások, amiket az új szükségletek előhívnak” (Mihály, 2006.4.o) Valójában tehát olyan rugalmas tulajdonságcsoportról van szó, amely az egyre gyorsuló tempóban változó humán erőforrás-igényeknek képes megfelelni. Közkeletű újabb értelmezésében kompetencia alatt a munka világába kerülő ember olyan piacképes személyiség-sajátosságait véljük érteni, és állásinterjúkban keresni, amelyek az adott szituációban a jelölt számára egyedi jellegzetességeiből adódó versenyelőnyt biztosítanak. A sokféle meghatározás között válogatva fontos beszélnünk a nyilvános kompetenciáról és a kulcskompetenciákról. Előbbi a képzettségünkről dokumentáltságához, vagyis olyan igazolásokhoz, bizonyítványokhoz, diplomákhoz kapcsolódik, amelyek bizonyítják, hogy elsajátítottuk az adott terület tudásanyagát, és, esetenként azok gyakorlati alkalmazási képességeit is igazolják és minősítik. Utóbbiak, a kulcskompetenciák praktikus manifesztációk: a szociális létben való személyes működés képességrendszere. Olyan sajátos komponensekkel, mint a kreativitás, a tanulási képesség, a kommunikációs készség, konfliktuskezelő képesség, vagy a munkához való viszony. White (1959) tanulmányában a a környezet-tel való hatékony interakció képességeként a kompetencia fogalmát határozta meg.  Marco Siegrist (1997) megállapítása szerint három fő kategória írja le a kulcskompetenciát: a problémamegoldás, a konfliktuskezelés és az együttműködés. Jellemzői: rugalmasság, a csoportmunkában való részvétel képessége, az összefüggésekben és a rendszerekben való gondolkodás, a felelősség a tárgyi értékek, a munkatársak és a környezet iránt, a minőség iránti érzék, a tanulási készség. „A kompetencia elemei között megtalálható a személy önismerete, saját magával szembeni elvárásai, az ezeket meghatározó önbizalom, a pozitív szemléletmód, a másokkal szembeni viselkedés, például a tolerancia, a fejlett kommunikáció. Mindezek kiérlelése érdekében az egyénnek reális képet kell kialakítania önmagáról és környezetéről, a társadalom fejlesztésében tudatosan kell részt vennie, felelősségteljes, környezettudatos magatartást kell gyakorolnia. Elérhető célokat kell meghatároznia, ezek megvalósítása előtt cselekvési terveket kell készítenie és megvalósítania, kitartóan kell dolgoznia céljai elérése érdekében, kellő időben kell döntéseket hoznia”. (Dancsó, 2005,1.o.) Mindezek megszerzése nyilvánvalóan az oktatás folyamatain keresztül történhet, ami a fentiekből következően egyben azt is kell, hogy jelentse, hogy olyan dinamizmus mentén képzelhető csak el a nevelés századunkban, amelynek homlokterében a személyiség, és annak szerkezete áll.

A személyiség újfajta szemléletű vizsgálata, a kompetencia-kutatás a XX. század utolsó harmadának jellegzetesen a globalizáció előretörésével összefüggő kutatási folyamata. Egyik legbefolyásosabb elméletében Naom Chomsky a kompetencia-fogalmat kiterjesztette a szociális kompetenciák, illetve az érzelmi kompetenciák területére is. Az ő kompetencia/teljesítmény megközelítéséből fejlesztették aztán ki a követők azt a kompetencia-közvetítő-teljesítmény modellt, amely szerint a kompetencia és a teljesítmény közötti viszonyt egyéb tényezők is befolyásolják, például az emlékezet teljesítménye, vagy másfajta személyes változók. Rendkívül fontos felismerés volt a kognitív kompetenciák és a motiváció cselekvési startégiákat meghatározó tendenciái közötti szoros összefüggés kimutatása, valamint a környezet és a személyiség közvetlen interakciója jelentőségének megértése. „Sokféle önmeghatározó modell helyezhető el egyébként a kompetencia elsősorban kognitív, és jellemzően motivációs definíciója között; ezek a modellek pedig a tudást és a hiedelmeket az egyén saját tanulásával és teljesítményével hozzák összefüggésbe. Vannak hierarchikus modellek, melyek az általánosítás szintjei szerint különböztethetők meg egymástól, és vannak olyan konstrukciók is, amelyek a személyes kompetenciák szubjektív tapasztalatait jelenítik meg.” (Mihály, 2006.3.o)

Hazánkban a Nemzeti Alaptanterv felülvizsgált és 2003-ban érvénybe lépett koncepciója a társadalom növekvő szerepét és felelősségét hangsúlyozza, valamint „[…] az iskolákban közvetítendő intelligens, eszközjellegű és alkalmazható tudást (Vass, 2003)” ( hivatkozás az eredeti szövegben : Dancsó, 2005, 3.o.)

Mindez felveti és egyben szükségessé teszi a művészetek, így a vizuális nevelés területén a lehetséges alternatívák megfogalmazását.