6.2. Pszichés motívumok, motiváció

Ahogyan ezt az előző fejezetben is láttuk (57.o.), a motiváció jelentős és sok esetben félreértett gyakorlati kérdésköre a pedagógiai munkának. A XVII századtól kezdve egyre határozottabban fogalmazódik meg a nevelés és az oktatás feladatainak differenciálódása iránti társadalmi igény (Comenius, Apáczai munkássága). Előbbi pszichológiai és szociális utóbbi diszciplináris, tartalmakat hordoz. A hangsúlyok elhelyezése strukturális kérdés: iskolakoncepciók és kísérleti elképzelések épülnek az oktatás, vagy a nevelés társadalmi szükségességének értelmezésére.(L. Pukánszky és Németh, 1994, VI.). A nevelési szempontok differenciálódásával a személyiség szerepének egyre hangsúlyosabb megfogalmazásával megkerülhetetlen kérdéssé vált a gyakorlat számára a motiváció, a motívumok szerepének át-és újra értelmezése. A közelmúlt motiváció-motívumkutatásait röviden áttekintve, látni fogjuk, hogy a tudományos kutatás töretlen lendülettel igyekszik feltárni a még rejtett összefüggéseket, irányokat és tényezőket. Aki azonban ismeri a napi gyakorlat pedagógiai megalapozottságát, az tudja, hogy, dacára a publikált nagyszámú kutatási eredménynek, ezekből az éppen hogy nagyon is gyakorlatorientált megállapításokból vajmi kevés származik át a képzés szinte bármely szintjén. Tehát ez esetben (is) az elmélet és a gyakorlat diszkrepanciájával állunk szemben. Pedig a személyiség pszichikus működései leírásának elengedhetetlen feltétele a cselekedetek mozgatóerőinek feltárása és megértése, vagyis „a motívumrendszer fejlődésének segítése […] a nevelésnek […] felel meg.”( Nagy József, 2005.13.o.).