5.1. A személyiség fogalomköre

Személyiségértelmezési iskolák és irányzatok

A személyiség kifejezés az európai — latin nyelvekben — az ókori latin persona (több jelentése között: maszk) szóból ered — Magyar Virtuális Enciklopédia -www.enc.hu— (angolban, franciában: person, spanyolban, olaszban: persona, stb.). Ez azt sugallja, hogy a klasszikus korban a hangsúly kezdetben a külső megjelenésen,pontosabban: az elváltoztatott külső szimbolikus értelmezésén volt, majd fokozatosan a belső tulajdonságokkal is kezdtek foglalkozni. Az aisztezisz gondolatkörében „[…] a görög kezdetektől (Platón, Arisztotelész) jelen van a jó és az igaz ideája mellett. Az ember, (mint lelki lény, önálló döntés képességével megáldott, vagy megvert személyiség) az utánzáson és az utánzaton keresztül alkalmassá válik, hogy felfogja az utánzottban rejlő örök, az időnek ellenálló elemet, ugyanakkor a saját idővel szembesülve, ahhoz megtisztulva (katharszisz) talál vissza.” (Strohner zárójeles beszúrása a szövegbe: Bacsó, 2003, In: www.enc.hu). A személyiség fogalma a pedagógiai szaknyelvben, de napjaink közbeszédében is kiemelkedő szerepet kapott. Köznapi értelmében a munka világába kerülő egyén olyan piacképes sajátosságait véljük érteni, és állásinterjúkban keresni, amelyek az adott szituációban a jelölt számára egyedi jellegzetességeiből adódó versenyelőnyt biztosítanak. Pedagógiai vonatkozásban személyiségről a Rousseau utáni pedagógiák esetében beszélhetünk széles értelemben (Pukánszky és Németh, 1994.). Ezek az oktatási, vagy nevelési, esetleg mindkét jellemzővel bíró felfogásuknak, vagy filozófiai eszmerendszerüknek megfeleltetve írják le a nevelés céljaként — teleosz — megfogalmazott ideális neveltet és annak „termékét”, szinte minden szélsőséges értelmezésében. A fogalom meghatározását tehát filozófiai és világnézeti kérdések is befolyásolják. „Strukturális szempontból a szerzők legtöbbje egyetért abban, hogy a személyiség alkotóelemei a temperamentum, a karakter és az intelligencia” (Döme, 2006.17.o.) A temperamentum oldaláról a vizsgálatok és megállapítások már több, mint 2000 évre tekintenek vissza. E korai tipológiák spekulatívak voltak, de temperamentumra vonatkozó tapasztalataik empirikus tények rendszerezéséről tanúskodnak. Hippokratész i. e. 400 körül alkotta meg személyiségtipológiáját, amelyet temperamentum tipológiának nevezett. Elemei a testnedvek eloszlásában határozták meg a temperamentum milyenségét. Értelmezésében a testnedvek határozzák meg, hogy ki milyen temperamentumú. Gallénosz mintegy ötszáz évvel később (i.sz. 150 körül) kidolgozott egy tipológiát. Szerinte a négy alapelem - tűz, föld, víz, levegő - szerint lehet az embereket csoportosítani. (7. táblázat).

7. táblázat. Gallénosz és Hippokrátész tipológiája

forrás: Allport, 1980, 48-49.o.

A hippokrátészi felosztás a közbeszédben a mai napig is elterjedt típusai:

Kolerikus: az ilyen típusú emberekben a sárga epe (chole) a legtöbb. Gyorsan keletkeznek a pozitív érzelmek és, ha kialakultak nagyon tartósak. Határozottak, tetterősek, hatékonyak

Szangvinikus: Ezekben az emberekben a vér (sanguis) a legtöbb. Bennük gyorsan keletkeznek az érzelmek, ezek azonban nem tartósak. Indulatos emberek.

Melankolikus: A fekete epe (melaina chole) uralkodik az ilyen emberben. Lassan keletkeznek az érzelmei , de ha kialakultak, nagyon tartósak. Megfontolt.

Flegmatikus:    Náluk a nyál, nyálka (phlegma) a legtöbb. Bennük lassan keletkeznek az érzelmek és, ha kialakultak is, nem tartósak. A cselekedeteik nem érzelmek vezérlik. Kiszámítottak, hidegfejűek.

Ezek a klasszikus meghatározások mára köznyelvi értelművé, a személyiség közismert ismérveivé váltak. A személyiség leírásával és meghatározásával a filozófia nagy korszakainak spekulatív megközelítései után a XIX-XX. században már egyértelműen a pszichológia empirikus tudományterületei foglalkoznak elsősorban és a lehetséges sokféle vizsgálati irány sokféle definíciót eredményezett (L.: Pukánszky és Németh, 1994.). Ezeknek az elméleteknek összefoglaló jellemzői és összetevői: „ […] 1. a személyiség egy integrált és dinamikus rendszer; 2. fontos összetevője az „én”; 3. sajátos kölcsönkapcsolatban van a környezetével; 4. egy fejlődési folyamat terméke és alanya” (Várfiné , in: Pedagógiai Lexikon Online). Száznál is több személyiségfelfogás létezik, melyek megkísérlik sajátos elvi alapjaik szempontjából felsorolni és struktúrába rendezni azokat a tulajdonságokat és kialakításukhoz szükséges módszertant, amelyeket alkalmasnak vélnek a fenti teleologikus elképzelések megvalósításához. Mindazonáltal egyet kell értenünk azzal a megállapítással is, hogy „koncepciók látnak és láthatnak napvilágot még ma is a személyiség legkezdetlegesebb értelmezése, meghatározása nélkül.[…] a teoretikus, vagy akár empirikus kutatások nélkülözik, sőt egyenesen kerülik a személyiség elemzését, meghatározását.” (Borsán és Busi, é.n., 4.o.). A hétköznapi megfigyelések torzításait kiküszöbölendő a tudományos pszichológia igyekezett olyan módszereket kidolgozni, amelyek a személyiség működéséről viszonylag elfogulatlan képet adnak. Ezek a feltételek és formák:

Kísérlet – a feltételek szisztematikus variálását és a jelenség pontos mérését foglalja magában. Ennek során a kutató valamilyen hipotézist akar ellenőrizni, megadva az esélyt, hogy ellentétes eredményeket is kaphat. A független változókat a kísérletező variálja, a függő változók az előbbi változásának megfelelően módosulnak. Lényeges követelmény, hogy a kísérletező a független változók kivételével minden egyéb feltételt azonos szinten tartson. Létezik egy lazább, jelenségeket feltáró kísérletezési stílus is. Itt nagyobb a kutató mozgástere. Először a jelenségeket feltáró kísérleteket szokták elvégezni, s ezzel feltérképezik a vizsgálandó problémateret. Ezután kerülnek sorra a változókat variáló kísérletek, hogy a megcélzott jelenség peremfeltételeit megállapíthatjuk. Általános törvényszerűségek feltárására hivatottak.

Tesztek – egyéni jellegzetességek vizsgálata a cél. Különböző embereket egységes szituációkba helyezik, s ezáltal lehetővé válik az eltérések pontos felmérése. Lehet vizsgálni adottságot, képességet (pld. zenei képesség), érzelmi és motivációs tényezőket (agresszivitás) vagy aktuális hangulati tényezőket (szorongás). Az alkalmas tesztek kialakítása soklépcsős folyamat – mára önálló tudománnyá nőtte ki magát.

Projektív eljárások – a személyiség indítékrendszerét, dinamikai tulajdonságait, esetleges patologikus hajlamait a kérdőíveken túlmenően olyan eljárásokkal is fel lehet mérni, ahol maga a személy kölcsönöz jelentést egy gazdag, de eredendően többértelmű anyagnak. Itt a kiértékelés megkívánja a vizsgálatvezető értelmezési munkáját, sok gyakorlatot igényel, s csak szakképzett pszichológus vagy pszichiáter alkalmazhatja sikerrel.

A személyiségelméletek rövid összefoglalását talán a legtöbbet idézett meghatározást kell kezdenünk, Gordon W. Allport (1937) definíciója: „a személyiség azoknak a pszichofizikai rendszereknek a dinamikus szereveződése az egyénen belül, amelyek meghatározók a környezethez való alkalmazkodás tekintetében” (idézi: Döme, 2006.17.o.). Az énfejlődés e klasszikussá vált, vonáselméleti humanisztikus irányzathoz tartozó meghatározása minden mondatrészében lényeges vonatkozásokat jelöl ki, amelyek az egyén és életközege viszonyrendszerében releváns tényezőként kezelhető (elemzését lásd: Döme, 2006.17.o.). Egyfajta jellemzően gyakorlati megközelítése az allporti gondolatnak Carl Rogers humanisztikus pszichológiai nézete, amely szerint „  az ember minden tapasztalatát énfogalma mentén értékeli. Az emberek úgy szeretnének viselkedni, hogy az összeegyeztethető legyen énképükkel” (Atkinson, 1997.402.o.). Szűkebb, pedagógiai vonatkozásban a személyiségfejlesztés szükséges és talán elégséges feltétele az, hogy a tanár őszintén önmaga legyen, elfogadja a tanulókat olyannak, amilyenek, és képes legyen a tanulók empatikus megértésére. Alapvető szerinte, hogy a tanár, higgyen abban, hogy a tanulók képesek a saját fejükkel gondolkodni, maguktól tanulni. Így válhat a tanulás minden egyes tanuló számára a tanulás az önmaga szintjéhez képest történő fejlődés. Ha egy tanuló nem tud olvasni, akkor higgyünk abban, hogy ezt tulajdonképpen szégyelli, és meg akar tanulni. Alapvető kategóriaként kezeli Carl Rogers a „feltétel nélküli pozitív elfogadásban való részesülést” (u.o), mint a fejlődés és a kényszermentes útját. Ez fejlődés Rogers szerint a tréning-módszerrel elsajátítható, fejleszthető.(idézi: Hegedűs, szerk.2001, 2002.42.o.). E két meghatározás tartalmilag, de formailag is leírja azt a problémakört, amelyet az emberi lélek és viszonyrendszere tudománya, a pszichológia széles vizsgálati körben bejár.

A személyiségelméletek iskolái:

1. A pszichoanalitikus megközelítés

• Topografikus modell
• Strukturális modell
• Személyiség fejlődésének szakaszai
• Pszichoanalitikus megközelítés bírálata

2. Szociális tanuláselméleti (behaviorista) megközelítés

• Tanulási folyamatok szerepe
• Kognitív változói az egyéni különbségeknek
• Konzisztenciaparadoxon
• Aggregációs megoldás
• Személycentrikus megoldás
• Interakciós megoldás
• Behaviorista elmélet kritikája

3. Fenomenológiai megközelítés

• Humanisztikus pszichológia
• Rogers énfogalma
• Abraham Maslow modellje

A könyv tematikájához jellemzően kapcsolható személyiség meghatározások közül hét, pszichológiai iskolateremtő irányzatot az 8. táblázatban foglaltam össze. (Atkinson, 1994, Cole és Cole, 1997, valamint Nagy József, 2000. alapján), életkorok szerinti összehasonlításban és viszonyításban. A táblázatban egymás mellé rendezett személyiségfejlődési megállapításokból helyezéséből is kitűnik, ennek az integrációnak a megítélése a pszichoszexuális, a pszichoszociális, az énfejlődési, gyermeklélektani, a tudatosság fejlődését vizsgáló, vagy funkcionális megközelítésben egyaránt képesek leírni azt, ami személyiségről jelenségszerűen megfogható. A komponensrendszer-elmélet megállapításai ezen rendszerek felismeréseinek integrálását teszik lehetővé. Ennek pedig kiemelkedő jelentősége van a pedagógiai tervezés és a gyakorlati nevelés új paradigmájának megfogalmazásában.

8. táblázat. Jelentősebb személyiség- és személyiségfejlődési elmélet összehasonlító táblázata

Forrás: Atkinson, 1994. 334-424.o. ; Cole és Cole,1997. 380-388.o.; Nagy József, 2000.54-55.o.

Nem tárgyunk itt a személyiségelméletek tartalmi, vagy összehasonlító elemzése. Fontosnak tartom viszont röviden áttekinteni a különböző pszichológiai iskolák személyiséggel kapcsolatos irányait és fontosabb megállapításait, kiemelésekkel jelezni a tárgyunkra nézve lényeges megállapításokat.

A személyiségelméletek alapirányai: 1

1. A pszichoanalitikus megközelítés

2.Szociális tanuláselméleti (behaviorista) megközelítés

3. Fenomenológiai megközelítés

Egyes iskolateremtő kutatók álláspontjai:

-Sigmund Freud és a pszichoanalitikus iskola képviselői a személyiség működését a pszichés rendszeren belüli, valamint a pszichés rendszer és a környezet közötti konfliktusok következményének tartja. „Az ún. „dinamikus” pszichológia kiindulása a személyiség energetikai összetevőinek megállapítása, ennek eszköze a pszichoanalízis.„Freud szerint a személyiség bázisát az ösztönerők adják. Az ösztönök és a külvilág követelményeinek összeütközése miatt válik szükségessé a személyiség differenciálódása. Az ösztönénből (ősvalamiből) először az én (ego) különül el, majd a társas és kulturális hatások beépítése révén a felettes én is kialakul. E három személyiség-összetevő közül az én a személyiség

végrehajtó szerve: az én közvetít az ösztönök, a felettes én, valamint a külvilág követelményei között. Freudnál az én a személyiség igen fontos funkcionális szerve, de a személyiség építményében az ösztönerők jelentik az alapokat. Az ortodox pszichoanalízis a személyiség fejlődését egyrészt a három személyiség összetevő differenciálódási folyamataként, másrészt pedig az ún. ösztönfejlődési szakaszok (orális, anális, fallikus, genitális) egymásra épüléseként képzeli el.” (kiemelések: Strohner in: Váriné, Pedagógiai Lexikon Online; Atkinson, 1997.393-396; Cole és Cole,1997.380-388). Freud szerint minden egyén libidóval, a pszichológiai energiák bizonyos mennyiségével rendelkezik. Ha az ösztön-én késztetések kielégítése akadályba ütközik, frusztrációt él át az egyén, aminek három kifejeződése lehet: agresszió, regresszió (korábbi, primitívebb fejlettségi szintre való visszaesés), vagy elaboráció (a libidó áthelyeződése, pl. kreativitás). Az elaboráció mellett léteznek olyan elhárító mechanizmusok, melyek e szorongás csökkentésére irányulnak. A legalapvetőbb elhárító mechanizmus az elfojtás, mely során az én a tudatból a tudattalanba szorít egy tiltott gondolatot vagy impulzust. A pszichoanalízis fő célja a tudattalan rész tudatossá tétele, hogy fény derüljön az elfojtott késztetésekre, ezáltal az egyénnek minél kevesebb elhárító mechanizmusa legyen.

A freudi személyiségmodell tehát három részből áll:

• Ösztön-én (id)
• Én (ego)
• Felettes én (szuperego) (L. 8. táblázat)

Carl G. Jung, mintegy hat évig Freud munkatársa, kritikájában megállapítja, hogy Freud túlhangsúlyozta a szexualitás szerepét, ugyanakkor alábecsüli az ember szellemi-spirituális világát, amiből a szellemi élet hajtóereje ered. Analitikus pszichológiájában egy általános, velünk született energiatényező határozza meg az ember lelki típusát ( A freudi libidó kiterjesztett, inkább a vágy fogalmával leírható megfelelője). Ez lehet extrovertált, amennyiben az energia kifelé áramlik. Az ilyen típusú személyiség nyitott, jó kapcsolatteremtő, optimista és gyors felfogású, jutalommal motiválható. Aktivitási szintje alacsony, ennek emelésére törekszik új, külső információk, kalandok, izgalmak keresésével. Ingerszegény, egyhangú környezetben könnyen unatkozik. Az introvertált személyiség befelé forduló, az energiák befelé áramlik, Megfontolt, előre megtervezi a napját, a jövőjét. Pesszimista beállítottságú, kevésbé agresszív, szorongó, nem szereti az izgalmakat. Büntetéssel motiválható. Aktivitási szintje magasabb, mert több benne a szorongás, ami magas aktivitási szintet okoz. Sok információt kap belülről, ezért ingerszegény környezetben sem unatkozik. A jungi személyiségtípusok a gyakorlatban tiszta formában ritkán fordulnak elő, inkább jellemzők keveredését figyelhetjük meg. Archetípusai a világ azon vetületei, amelyek fölismerésére az emberek öröklött adottságokkal rendelkeznek: születés, halál, hatalom, varázslat, egység, Isten, önkép (self). Selbst-fogalma a személyiség belső strukturálódási folyamatait írja le: legbelső önmagunk, önmagunk központja (maga is archetipikus kép), psziché centruma, Istenképűségünk archetípusa, egyben kapcsolópontunk Istenhez. Megtalálása, kiteljesítése az önmegvalósítás, míg végül a személyiség minél nagyobb részét integrálja a személyiségrészek harmóniáját hozva létre. Fontos működési elve az intuíció , mint az érzékelés ellentéte.

Jungi személyiségmodell alkotóelemei:

• ego (tudatközpont, mások értékelése alapján kialakult belső szerep).
• persona (azok a szerepek, amiket a társadalom elvár tőlünk)
• tudattalan, amelynek két összetevője van:
1. Személyi tudattalan, amelynek formái: szociál pozitív (az alany élete során kialakult, személyiséget jellemző komplexusok), és szociál negatív (elfojtott tudattalan, árnyékszemélyiség. A társadalom elvárásai miatt elfojtott késztetések kerülnek ide, melyeket hajlamosak vagyunk kivetíteni másokra).
2. Kollektiv tudattalan: a tudattalan genetikailag öröklődő része, un. arche-típusok öröklődnek            így a tudattalanban (pl. a bölcs öreg).
• Árnyékszemélyiség: a külvilág és a nevelés hatására a személyiségből kiiktatott tartalmak ide kerülnek, tárolódnak.

• Animus, Anima: az árnyékszemélyiség kitüntetett pontja, a másnemű tendenciák a személyiségben (a nőben Animus, a férfiben Anima; párválasztásnál gyakran projektálódik)

-Alfred Adler elsősorban a társadalmi késztetések viselkedést motiváló tényezőit tartja relevánsnak (nem az ösztönök, vagy a vele született őstípusok hatásait). Az embert társadalmi folyamatok szocializálják, aminek legfőbb támasza a velünk született szociális érdeklődés.

-Rollo May fejlődéselméletében „a tudatosság és a tudat fejlődését tekinti meghatározó jellemzőnek” (NagyJózsef, 2000, 52.o.). Egzisztencialista pszichológiai megközelítésében a kreatív én fogalmát használja. Ez teremtő, alkotó személyiséget jelent. A személyiség fejlődésének állomásai, az egzisztenciális lét szakaszai az alkotó emberré válás útját jelölhetik ki: ártatlanság - lázadás kora- „rendes” ember- kreativitás. (L. 7. táblázat). Nézete szerint a személyes bátorság és az ember sorsa szorosan összefügg, de a lét fontos eleme a szorongás is, mint olyan érték, amely az emberi élete szempontjából annak a fenyegetettségét jelzi.

- Ernst Kretschmer az alkati tényezők és a személyiség pszichés zavarai közötti összefüggéseket foglalta rendszerbe: a piknikus (kerekded, kövérkés) alkat elsősorban érzelmi zavarokra, szélső esetben mániás-depresszív elmezavarra mentális panaszokra hajlamosít, a leptoszom (aszténiás, sovány) alkat esetében gondolkodási zavarokra, skizofréniára hajlamosító tényezőket állapít meg, az atlétikus alkatúak esetében epilepsziára való hajlam jelentkezhet. Az elmekórtani és alkati tényezők kapcsolatáról szerzett tapasztalatokat terjesztette tehát ki az egészséges populációra. Feltételezte, hogy az elmebetegségek csupán a normális lelki élet „felfokozódásai”.Elkészítette a „zseniális” emberek alkattani elemzését is.

- Erik Erikson elmélete a pszichológia fenomenológiai irányzatán belül a személyiség fejlődésének értelmezése vonatkozásában paradigmaváltást jelent, mint az egyik legkidolgozottabb pszichoszociális neoanalitikus megközelítés. Osztja Freud nézetét: a személyiség egymást követő szakaszok során válik egyre fejlettebbé. Énidentitás fogalma (self), az „önmagam” élménye az egyén én-azonosságának kulcsa. Nézete szerint minden személyiségfejlődési szakaszban egy sajátos érési folyamat következik be. A fejlődés mozgatórugója az a normatív krízis, amely a következő szakaszba való átmenetnél lép fel, de, amely gazdagítja az „self”-t. Erikson kulcsfogalma tehát az identitás, amely minden fejlődési szakaszban újraintegrálódik és, ami az egyén én-azonosságának, folyamatosságának és stabilitásának megélésében jut érvényre. Nagy József  kiemeli, hogy Erikson, Freudból kiindulva,” megtartva Freud első négy fejlődési szakaszát […] a pszichoszociális fejlődést tekintette szempontnak, továbbá az egész életre kiterjesztette a szakaszokat.” (kiemelés: Strohner, in: Nagy József, 2000, 52.o.). Fontos témánkra nézve, hogy a 6-11 éves életszakaszra Erikson a kompetencia (és inkompetencia) fogalmait, mint a társas kölcsönkapcsolatok sajátos személyiségigényét használja.(L. 7. táblázat)

-Kurt Lewin: Mezőelméletében az alaklélektan szemléletét igyekezett az emberi viselkedés dinamikájára is kiterjeszteni. A mező olyan, egymással kölcsönös függőségben álló elemek rendszere, amelynek tartományai indítékai szerint tagolódnak (ez sem csak fizikai szükséglet).

- Burrhus Frederic Skinner a viselkedést a megerősítés környezeti ingereinek többszöri érintkezésére vezeti vissza. Behaviorista tanuláselmélete értelmében a viselkedés megmagyarázható, befolyásolható és konrollálható kell, hogy legyen. (Úgy véli, hogy az emberi viselkedés alapelvei legegyszerűbben alacsonyabb rendű fajok - patkányok, galambok- tanulmányozásával tárhatók fel). Azokat a viselkedésformákat részesíti előnyben, melyeket az alany maga a hoz létre, (operáns viselkedés) és nem azokat, amelyeket külső tényezők váltanak ki.

- Wolfgang Köhler nézete szerint az új pszichológiának olyan szervező elveket kell feltárnia, amelyek az egészleges élményért felelősek, s nem az a dolga, hogy az elszigetelt alapelemek után kutasson. A Gestalt-pszichológia (alaklélektani) alapjain állva az egész elsődlegességét hangsúlyozza a részletekkel szemben. E szemlélet szerint az élmény nem a részekből indul ki és épül fel utólag, hanem épp ellenkezőleg, már kezdetben globális benyomás alakul ki, s ebből utólagos tagolódás során rajzolódnak ki az összetevők. Vizsgálta a megismerő folyamatok – észlelés, emlékezet, problémamegoldás – dinamizmusát, és a motivációs mechanizmusok összetevőit. (a kérdéskörökkel részletesen foglalkozik még  Rudolf Arnheim a vizuális észlelés és látás elemzése kapcsán. ( Arnheim, 2004; Arnheim in: Kárpáti szerk. 1995, 123-176.o.).

- Alfred Bandura: szociális tanuláselméleti a szociális tanulás, utánzás útján is bekövetkezhet, vagyis a tanulási folyamat akkor is működik, ha az emberek mások viselkedésének a következményeit is megfigyelik. Ilyenkor feltevéseket alakítanak ki a sikeres viselkedésről és a büntetés elkerülésének lehetőségeiről. Felfogásában a megerősítés főleg tájékoztató és ösztönző funkciót tölt be, de más emberek viselkedésének megfigyelése útján tudjuk összehasonlítani és megítélni azt is, hogy a kapott megerősítések méltányosak, megfelelőek voltak-e.

- Abraham Maslow személyiségelmélete központi problémájává az emberi szükségleteket, mint a cselekvések hajtóerőit teszi. Humanisztikus pszichológia koncepciója szerint az emberek viselkedését a ki nem elégített szükségletek motiválják, és bizonyos alsóbbrendű szükségleteket ki kell elégíteni, mielőtt a felsőbbrendű szükségletekre sor kerülne. A motívumok hierarchiáját (Maslow-piramis) megfogalmazó elméletének kiinduló pontját az ember tudatos élményei és tapasztalatai adják. Az ember nemcsak testi, hanem lelki értelmében is fejlődőképes. Az emberi lét alapmotivációja az egységre és teljességre való törekvés. Az ember másik törekvése az autonómiájának és szabadságának a kivívása. Elméletében a felelősség kérdése központi szerepet kap. Következtet arra, hogy az ember lehetőségeinek a határai nem állapíthatók meg. Az önaktualizáció során bármivé válhat az ember (Atkinson,1997.402-403). (L.8. táblázat)

 hierarchia (Maslow,1970 alapján):

- Carl Rogers fontosnak tartja az emberi kapcsolatokban a másik személy megerősítését Elméletének középpontjában az én és a te viszonya áll, azaz az együttes létezés, együttélés, koegszisztencia. Maslowval egyetértésben használja az önaktualizáció és a növekedési, fejlődési tételeket, valamint a másik ember teljes személyiségének elfogadását. Személyiség-felfogásának központi gondolata ugyanakkor az „ilyen vagyok”, az énideál. Rogers egyik kulcsfogalma a self, amely nála a tudatosult létezést jelenti. A nevelés és a fejlődés során tanuljuk meg mi a jó és mi a rossz. Fejlődési modellje: szükséglet = készség = képesség. A serdülőkor legfontosabb fejlődési feladata az identitás kialakítása.

- Gordon W. Allport. vizsgálatának középpontjába az énfejlődést helytezte. Az érett személyiségre vonatkozó kutatásaiban is fejleszthetőnek és fejlesztendőnek tartja azt. Tanulságos az érett személyiség jegyeire vonatkozó kritériumrendszere ( Maslowval):

• problémára hangolt legyen (ne másoktól várja a segítséget, keresse a probléma megoldását)
• szilárd szokásokkal rendelkezzék
• képes legyen ösztön impulzusainak örömteljes, szorongásmentes kielégítésére
• motívumok és viselkedésminták változatos és differenciált észlelése
• sokféle motívum és viselkedésminta összhangja és összeszervezettsége a személyiségen belül
• sokoldalú érdeklődés és tevékenység
• kitágult idődimenzió (jelen tevékenységek összefüggésbe állítása múltban és jövőben, tervezés)
• inter-dependencia (a személyiség alrendszereinek egymástól független működése)
• realitásérzék, jó kapcsolat a valósággal
• belső kontroll attitűd (jól működő nem infantilis lelkiismeret)
• reális önértékelés (önismeret)
• intimitásra törekvés (mély, de megválasztott szociális kapcsolatok)
• önmagunk megélése a produktivitásban
• életigenlés, jó viszony az emberekkel és a természettel
• jól szabályozott motívumok (önkontroll)
• a közösség normáit interiorizálja
• magas a frusztráció-toleranciája (nem agresszív a viselkedés)
• spontaneitás (a konvencióktól való függetlenség)
• belső szabadság
• a kultúrától és környezettől való függetlenség
• az élmények mindig friss értékelése
• szociális érzület
• demokratikus jellemstruktúra
• etikai biztonság
• humorérzék (nem mások megtréfálása)

Jean Piaget: „A fejlődéslélektan egyik legnagyobb hatású rendszerének megalkotója, […] legjelentősebb munkái a gyermeki gondolkodás logikai szerveződési oldalát tárták fel” (Pukánszky és Németh , 1994, 456.o.). Barbel Inhelderrel (1966) együtt kidolgozott osztályok és viszonyok logikája a kognitív műveletvégzés szakaszolásában megkülönbözteti a szenzomotoros szakaszt (0-2 év), a művelet előtti szakaszt ( 2-7 év), a konkrét műveleti szakaszt (7/8 - 11/12 év) és a formális műveleti szakaszt (12-16 év). „A konstrukcionizmusnak a megismeréstudományban is számos változata él (Pléh 1999d). Lényeges közös mozzanatuk az, hogy ellene vannak mindenféle esszencializmusnak, min

denféle megváltoztathatatlan entitások tételezésének. A konstrukcionizmus egyik változata Piaget munkásságára vezethető vissza. Eszerint a megismerőrendszerek keletkezése a gyermek saját aktivitása, a saját aktivitáson belül a környezethez való alkalmazkodás (akkomodáció) és a környezet átalakítás, a környezet magunk meglévő sémáihoz való idomítása (asszimiláció) sajátos dialektikájában menne végbe. Nincsenek végső, adott kiinduló a priori rendszereink, ahogy Kantból kiindulva, de Kantot kritizálva Piaget (1970b, 1988, 1993) hangsúlyozza, mert megismerési rendszerünk mindig a viselkedésből és a saját aktivitásból épül. […] a versengő világképek közti ütköztetésből eredezteti a perspektívaváltás lehetőségét. Az ő felfogása szerint a hajlékony reprezentációs rendszerek történetileg akkor jöttek létre, amikor különböző kultúrák találkoztak egymással, a gyermek életében pedig akkor, amikor megjelenik a perspektívaváltás. Ekkor váltaná fel a puszta reprezentációs igazodást, vagyis a gondolati konformizmust a valódi belső koherenciára való törekvés és az érvelés” (kiemelések az eredeti szövegben: (Pléh, 1999, 31,33.o.) (L.7. táblázat)

- Frederic Bartlet azt hangsúlyozza, hogy a valóságos emberi megismerés bonyolult és globális folyamatok rendszere. „Igen tág, laza funkcionalista biológiai szemléletet képvisel, mely szerint a pszichológia biológiai tudomány, mely az ember legtágabban értelmezett "válaszainak" eredetével, hierarchiájával és meghatározóival foglalkozik, s a lelki jelenségek funkcióival az életben”(Pléh, 1999. 38.o.) Az emlékezet konstruktív jellegét ismételt felidézésekkel vizsgálta, megállapította, hogy az emlékezet inkább produktív módon működik, amelynek alapja a séma. A séma nem egyszerűen ismeretek halmaza, tudás, hanem az ismereteket rendszerbe szervező szabály is.

- Clark L. Hull drive- redukció elmélete értelmében a környezetükkel anyagcsere-kapcsolatban álló élőlények között a fejlett központi idegrendszerrel rendelkezőknél az élettani állapotok szükségletként jelentkeznek és reprezentálódnak az agyban. Ha ez automatikusan vezérelt testi működéssel nem szüntethető meg, akkor az idegrendszerben cselekvésre késztető feszültségi állapot, hajtóerő, a drive jön létre. Ez az állapot addig marad fenn, amíg a feszültséget célirányos viselkedés nem csökkenti. A cselekvésre késztető erő tehát a magas feszültségállapot redukálása. A drive erőssége nemcsak a szervezet állapotától, hanem a környezettől is függ. Azt az erőt, amely hozzájárul a viselkedés irányának és energiájának meghatározásához, incentív , jelentéssel bíró értéknek nevezik. Amennyiben a drive-redukció sikeres, az egyben a hozzávezető cselekvéssor megerősítését, ismétlődésének esetén pedig megtanulását jelenti.

- Allan Paivio kettős kódolás elmélete a verbális és nem verbális reprezentációt, az azon belüli, valamint az azok közötti kapcsolatokat írja le. Ugyanarra az eseményre egy nyelvi és egy nem nyelvi feldolgozó rendszer irányul. Ezek az alrendszerek integrált egészeket alkotnak, többé-kevésbé függetlenek, de át is írhatók egymásba. A verbális reprezentációs egységek alkotják a logogén rendszert, amely a szó akusztikus, artikulációs és szemantikus jellemzőinek mentális egysége. A nem verbális reprezentáció egységei, a mentális képek alkotják az imagén rendszert. Az elméletének alapját az eljárás módok bemutatása képezi – a verbális csatorna dolgozza fel a beszélt, vagy írott szövegeket, a vizuális (nem verbális) pedig a képi és nem verbális hangi anyagokat. A memória jelei kódolhatóak elkülönülten, körülmény specifikus verbális és nem verbális komponensenként. A nem verbális imagén rendszer bármilyen modalitású információt, elsősorban képeket tartalmazhat. A referenciális szint teszi lehetővé az átjárhatóságot a két rendszer között (egy szó kiválthatja a forrásául szolgáló tárgy képét, de egy tárgyat felismerve kimondhatjuk annak nevét is).

- David Wechsler intelligencia tesztjét ma a világon mindenhol használják. Elsősorban a felnőttek intelligenciáját kívánta meghatározni. Szerinte az intelligencia az egyénnek az az összesített vagy globális képessége, amely lehetővé teszi a célszerű cselekvést, a racionális gondolkodást és a környezettel való eredményes bánást. Lényeges, hogy hogyan képes az ember egy adott probléma megoldásához szükséges valamennyi mentális részképességét mozgósítani és megszerezni. Az intelligencia a képességek sajátos mintázata. Wechsler intelligenciaesztjében többféle feladat található, és a részfeladatokban nyújtott teljesítmény alapján számolható ki az intelligenciahányados. Az átlagos teljesítmény IQ = 100.

- Howard Gardner hétféle képességkört (értelmet) különít el: szóbeli, logikai, térbeli, zenei, kinetikus (mozgásos), interperszonális, intraperszonális képességekről beszél. Felfogása szerint minden ember elér egy bizonyos szintet a fent felsorolt képességekben, csak az ügyesség mértékében és a kombinációk természetében térnek el egymástól. A képességek értelmezésében egyenrangúak. Az emberi intelligenciáról szólva kifogásolja, hogy az intelligenciatesztek főleg szóbeli, logikai-matematikai képességeket mérve az emberi értelem egészéről nyilatkoznak. A tesztek egy aktuális állapotról számolnak be, de nem modellálják az ember természetes viselkedését, mert sem a vizsgált személy aktuális lelki állapotára sem motiváltsági szintjére nem érzékenyek.

Az alábbi pszichológiai jelenségeket tartja fontosnak:

megismerő folyamatok: az információ felvétele és kezelése, ami nem kizárólag a nyelvi vagy logikai-matematikai intelligenciát jelentik,

problémamegoldás: ami egyben problémaérzékenységet és megoldásra való törekvést is jelenti,

tehetség: amellyel minden ember rendelkezik, és ahol az elmélyülés és a személyes erőfeszítés sokkal fontosabb, mint a gyorsaság,

 kompetencia: (hatékonyság, ügyesség érzése valamely területen) az értelem lényegi aspektusa.

- Kelly B. Guilford szerint viszont az alkotó képesség és az intelligencia nem esik egybe. Ő vezette be a kreativitás fogalmát, miután vizsgálatai igazolták, hogy az alkotás létrejötte egy bizonyos szint felett nem magyarázható az IQ szinttel. Modelljének fontos vonása a konvergens és a divergens gondolkodásmód megkülönböztetése. Szerinte az intelligenciatesztek egysíkúak, korlátok közé szorítják a gondolkodást. Csak egy helyes megoldás van ezekben a feladatokban ezért az intelligencia inkább konvergens gondolkodást jelent. Ezzel szemben a divergens feladat azt várja el a személytől, hogy egyszerre több irányba haladva új, önálló gondolatokig és döntésekig jusson el. Az ilyen feladatokban sok helyes megoldás van. Azt válaszszámot, amit a megadott idő tudott adni a vizsgált személy nevezi fluenciának, tehát folyékonyságnak, vagy inkább folyamatosságnak, míg a válaszok kategóriáinak számát flexibilitásnak, hajlékonyságnak, tehát a gondolkodás rugalmasságának nevezi. Az egyediség, originalitás pedig, mindezek eredőjeként, a választások minőségi mutatóját adják.

- Frank Barron nézete szerint a kreatív, de alacsonyabb intelligenciájú személyek agresszívek, türelmetlenek, az intelligensek, de kevésbé kreatívak lágyak, optimisták, bizonytalanabbak, míg a magas intelligenciájú és kreatív személyek képesek a gondolkodás álomszerű módjának átélésére anélkül, hogy a realitás fölötti kontrolljukat elveszítenék.

- Arthur J. Cropley nyomán az alábbiakban foglalható össze az alkotó ember főbb jellemzői: változásra törekvés, merészség, impulzivitás, hajlam a fegyelmezetlenségre, de az elérni kívánt cél érdekében azonban nagy önfegyelemre képesek; nyitottság az új elképzelések iránt.

Ez a távolról sem teljes áttekintés képet adhat a személyiség és viszonyrendszere sokféle vélekedésre okot adó értelmezéseiről éppúgy, mint a (vizuális) pedagógiai tevékenységünk során felmerülő lehetséges reakciók és megoldási lehetőségek sokféleségének megközelítési módozatairól.