Skip navigation

10. lecke: Posztklasszikus/posztmodern film

Hivatkozott filmek

(kötelezők félkövérrel kiemelve)

A bárányok hallgatnak (The Silence of the Lambs. Jonathan Demme, 1991)

A függetlenség napja (Independence Day. Roland Emmerich, 1996)

A Gyűrűk Ura (The Lord of the Rings, 2001)

A lé meg a Lola (Lola rennt. Tom Tykwer, 1998)

A nő kétszer (Sliding Doors. Peter Howitt, 1998)

 Alien (Ridley Scott, 1979)

Avatar (James Cameron, 2009)

Cápa (Jaws. Steven Spielberg, 1975)

Csillagok háborúja (Star Wars. George Lucas, 1977)

Drágán add az életed (Die Hard. John McTiernan, 1988)

Eredet (Inception. Christopher Nolan, 2010)

Felettünk a Föld (Another Earth. Mike Cahill, 2011)

Halál-trilógia (Alejandro González Inarritu: Korcs szerelmek [Amores perros, 2000], 21 gramm [2003], Bábel [2006])

Harcosok klubja (Fight Club. David Fincher, 1999)

Idétlen időkig (Groundhog Day. Harold Remis, 1993)

Időbűnök (Los Cronocrimes. Nacho Vigalando, 2007)

Időzsaru (Timecop. Peter Hyams, 1994)

Jurassic Park (Steven Spielberg, 1993)

Kánikulai délután (Dog Day Afternoon. Sydney Lumet, 1975)

Közönséges bűnözők (The Usual Suspects. Bryan Singer, 1995)

Looper – A jövő gyilkosa (Looper. Rian Johnson, 2012).

Memento (Christopher Nolan, 2000)

Mr. Nobody (JacoVan Dormael, 2009)

Ponyvaregény (Pulp Fiction. Quentin Tarantino, 1994)

Rémület a színpadon (Stage Fright. Alfred Hitchcock, 1950)

Szárnyas fejvadász (Blade Runner. Ridley Scott, 1982)

Terminátor (The Terminator. James Cameron, 1984)

Titanic (James Cameron, 1997)

Truman Show (Peter Weir, 1998)

Útvesztőben (Lost Highway. David Lynch, 1997)

Vanília égbolt (Vanilla Sky. Cameron Crowe, 2001)

Viharsziget (Shutter Island. Martin Scorsese, 2010)

A hollywoodi stúdiórendszer az 1950-es évekre meggyengült, a trösztellenes törvények bevezetése és a televízió elterjedése után már képtelen volt olyan mennyiségű profitot termelni, mint korábban. A filmkészítés mértéke is visszaesett, egy ideig a stúdiók televízió-filmek és B-filmek készítésére koncentráltak. A fordulatot a 70-es évek nagy kasszasikerei hozták, a 90-es évekre a stúdiók (általában nagy médiakonszernek tulajdonaként) konszolidálódtak, bár elsősorban nem filmgyártó vállalatokként (mint a régi Hollywoodban), hanem forgalmazóként működtek. A mai stúdiók olyan médiakonglomerátumok részei, amelyek a média- és szórakoztatóipar több szegmensét összekapcsolják (szinergia). A vertikális integráció helyét a klasszikus Hollywoodéhoz hasonlóan agresszív és a globális médiapiacot uraló marketingtechnikák vették át. Az Oxford Filmenciklopédia szerint: „Sok mozirajongó tekint úgy vissza a harmincas-negyvenes évekre, mint a film aranykorára, pedig valójában a kilencvenes évek az a korszak, amikor Hollywood nemzetközi befolyásra, a tömegszórakoztatás piacának uralmára és olyan sokmilliós haszonra tett szert, amely példátlan a stúdiók történetében.” (495) Hollywood olyan világméretű piacot alakított ki, melyben egyetlen nemzet filmipara sem tud a vetélytársa lenni.

Mennyiben új ez a Hollywood a régihez képest? Hogyan változtak a történetmondás módozatai? Hogyan befolyásolta az új mediális környezet a filmkészítést, -forgalmazást, -hozzáférést és -befogadást? Ezeket a kérdéseket több fogalmi keretben lehet megválaszolni. A filmtörténészek egy része úgy vélekedik, hogy a kortárs tömegfilm által felkínált elbeszélői és nézői pozíció nem sokban különbözik a klasszikustól, a klasszikus kontinuitás fokozásával legfennebb csak fokozati különbségeket lehet megállapítani. Mások szerint a látványosságnak és az attrakciónak az előtérbe kerülése a narratíva rovására, valamint az idő manipulációja, mely maga után vonja a történet nézői megszerkesztésének a megbonyolítását, egy posztklasszikusnak nevezhető elbeszélői módot eredményezett. A posztmodern mint stíluskorszak vagy irányzat pedig azt feltételezi, hogy a kortárs filmben (pontosabban: filmek egy részében) lezajlott egy olyan fordulat, mely nemcsak a klasszikus film, hanem a szerzőiségen alapuló modern film lezárását és/vagy reflexióját is végrehajtotta. Posztmodern jegynek tekintik a filmben a filmtörténeti hagyományban megkövesedett műfaji és narratív sémák játékos kiforgatását, az intertextuális allúziókat, a műfajkeverést, mely gyakran ölti a pastiche formáját, az önreflexív technikákat és a magaskultúra és a tömegkultúra határainak egybemosását.

A továbbiakban néhány, a kortárs tömegfilmet is meghatározó, egymással kölcsönhatásban álló tényező és tendencia ismertetése következik.