Skip navigation

8. lecke: Klasszikus narratíva

Hivatkozott filmek

(kötelezők félkövérrel kiemelve)

A máltai sólyom (The Maltese Falcon. John Houston, 1941)

A nagy vonatrablás (The Great train Robbery. Edwin Porter, 1903)

A pénteki barátnő (His Girl Friday. Howard Hawks, 1940)

A sanghaji asszony (The Lady from Shanghai. Orson Welles, 1947)

Az ég nem bánja (All That Heaven Allows. Sirk Douglas, 1955)

Az élet csodaszép (It’s a Wonderful Life. Frank Capra, 1946)

Casablanca (Kertész Mihály, 1942)

Délidő (High Noon. Fred Zinnemann, 1952)

Egy amerikai tűzoltó élete (Life of an American Fireman. Edwin Porter, 1903)

Észak-északnyugat (North by Northwest. Alfred Hitchcock, 1959)

Ez történt egy éjszaka (It Happened One Night. Frank Capra, 1934)

Final Cut: Hölgyeim és Uraim (Pálfi György, 2012)

Gilda (Charles Vidor, 1946)

Gyilkos vagyok/Kettős kárigény (Double Indemnity. Billy Wilder, 1940)

Hátsó ablak (Rear Window. Alfred Hitchcock, 1954)

Marnie (Alfred Hitchcock, 1964)

Marokkó (Marocco. Josef Sternberg, 1930)

Párducbébi (Bringing up, Baby. Howard Hawks, 1938)

Philadelphiai történet (Philadelphia Story. George Cukor, 1940)

Stella Dallas (King Vidor, 1937)

Szédülés (Vertigo. Alfred Hitchcock, 1958)

A klasszikus narratíva vagy más néven klasszikus hollywoodi elbeszélés olyan reprezentációs mód, mely meghatározta a hollywoodi stúdiórendszeren belüli filmkészítést, és a 20. század egyik legsikeresebb tömegtermékévé vált. A stúdiórendszeren belül a filmgyártást a gazdasági hatékonyság megfontolásai mozgatták, gyakran a futószalagra jellemző munkamegosztás keretében (a filmkészítésben több mint 250 szakma és mesterség képviseltette magát). A filmkészítő vállalatok megalakulásával az 1900-as években létrejött a filmipar, mely a 10-es és a 20-as években gyárszerű stúdiók létesítésében, a filmgyártást, -forgalmazást és -bemutatást ellenőrző filmtrösztök monopóliumában csúcsosodott ki. A hollywoodi filmipar világméretű piaci sikeréhez sok tényező hozzájárult, mint például az ipar gyártástól bemutatásig terjedő vertikális integrációja (a filmtröszt készíti a filmeket, forgalmazza, és a saját mozilánc-hálózatán keresztül bemutatja, kizárva ezzel a piaci versenyt), az árukapcsolások (a filmek csomagokban való értékesítése), a sztárrendszer kialakulása, a stúdiók márkásítási törekvései (nagyköltségvetésű presztízsfilmek készítésével, sztárok kinevelésével, sztáristálló fenntartásával), a műfaji differenciálódás.  A döntő tényező talán mégis egy olyan tömegtermék létrehozása, mely nemcsak az amerikai közönségnek szólt, hanem nemzetközi szinten is sikeresnek bizonyult, és a filmexport formájában folyamatosan növelte a bevételeket. Ez a tömegtermék nem más, mint az elbeszélő (narratív) film egy bizonyos típusa, melyet röviden klasszikus narratívának nevezhetünk. Ennek az elbeszélői sémának a kialakulása történetileg az 1910-es évek végére tehető, a stúdiókorszak lehanyatlását (1960) is túlélte, és különböző változataiban a mai tömegfilm alapját képezi.

A klasszikus hollywoodi elbeszélés terminus ernyőfogalom, mely a filmkészítés és -befogadás több aspektusát is összefogja. Egyszerre jelöl

  • egy filmstílust, melynek meghatározó vonása a rések és illesztések nélküli folyamatosság (kontinuitás) (illúziója);
  • egy filmgyártási módot, mely a hollywoodi stúdiórendszer keretében a filmkészítésben 1960-ig dominánsnak bizonyult;
  • egy elbeszélői módot, melynek fő jellemzői a narratív kontinuitás, a karakterek egyéni cselekvéseire alapozott történet érthetősége;
  • a közönség különböző módokon történő megszólítása, a néző bevonása többek között a filmműfajok differenciálása révén.

A „klasszikus hollywoodi stílus” vagy a „klasszikus narráció” azonban nemcsak az amerikai stúdiórendszer időszakára jellemző (1917-1960), amikoris egy többé-kevésbé egységesnek mondható stílus jött létre, mely független volt a műfajoktól, a stúdióktól vagy a filmkészítők személyétől. A 20. század második felének hollywoodi mozija ebben a tekintetben nem sokat változott, még inkább fokozta a klasszikus narráció fő ismertető jegyének, a narratív kontinuitásnak az érzetét. David Bordwell négy olyan stratégiát emel ki, melyek a mai hollywoodi filmekben még jobban kihangsúlyozzák és megerősítik a narratív folyamatosságot: gyorsabb vágástechnika, összetett kameramozgások, az arcjátékra összpontosított közelik és a nagylátószögű felvételek gyakori használata.

Ily módon a film a „20. század domináns narratív médiumává” vált (Julian Murphet), azt is mondhatnánk, hogy a leginkább rögzült mintázatokat, sémákat (a beállítások viszonyát meghatározó szerkesztési eljárásokat, a kamera működésére vonatkozó feltevéseket) a filmben épp a narratív konvenciók motiválják. Ezeket a konvenciókat minden rendszeres filmnéző ismeri, a klasszikus narratíva stabilitása éppen ezen megkövesedett sémák (képkapcsolási, világítási, komponálási módok) és a rendszeren belüli újítás egyensúlyából eredeztethető.