Skip navigation

4. lecke: A sci-fi és Jules Verne (tudományos fantasztikum és szórakoztatás)

Primér irodalom

Jules Verne: Várkastély a Kárpátokban. Ford. Gellért György. Budapest, Unikornis, 2000.
(http://mek.oszk.hu/00500/00522/00522.pdf)

Mikszáth Kálmán: A sipsirica. Budapest, Unikornis, 1991.
(http://mek.oszk.hu/00900/00952/00952.htm)

A sci-fi – hasonlóan a krimihez, a szerelmes regényhez, a kalandregényhez, a fantasyhez, az erotikus irodalomhoz, a politikai pamflethez, az ifjúsági regényhez – a populáris irodalom egyik meghatározó műfaja. Sci-fivel találkozhatunk a regénytől a képregényig, a filmtől az operáig, és nagyon sok alműfaja ismert (cyberpunk, űrwestern, alternatív történelem, feminista sci-fi stb.). Mivel egy virulens műfajról van szó, amelynek rendkívül sok történeti formája és más műfaji jegyekkel történő hibridizációja létezik, ezért nem is lehet szabatos definícióját adni. A sci-fi előtörténetéhez tartozóként Lukianosz Ikaromenipposz, avagy az űrhajósától Swift Gulliver utazásáig és Voltaire Micromégasáig (ezek jellemzően szatírák) viszonylag sok művet tartanak számon, ahogy az előtörténetéhez sorolhatók a 18. századig keletkezett utópiák is (például Campanella, Morus Tamás, Francis Bacon művei stb.).

A korábban említett szatírákat azért sem lehet a mai értelemben, vagyis a 19. században jelentkező műfaj közvetlen előfutárának tekinteni, mert azok olyan karneváli-allegorikus elbeszélések, ahol a fantasztikus elem megjelenését nem a történeti horizontú világ fikciós „továbbfolytatása” indokolja. A fent említett szatírákban a rögzítetlen test- és énhatárok, a parodisztikus-travesztív nyelvi alapállás és a többé-kevésbé burkolt mitológiai-allegorikus kódoltság biztosítja a fantasztikus elem megjelenését. A sci-fi hagyománya feltételesen ugyan, de elválasztható az utópiák hagyományától is. Noha a sci-fik gyakran társadalmi utópiákat vagy disztópiákat visznek színre, és a 17., 18. századi utópiák nyelvezete kevésbé allegorikus, a sci-fik általában nem közvetlenül nyújtják a társadalom megszervezésének (fikciós) esztétikai és politikai vázlatait. Például Karinthy Utazás Faremidóba vagy a Capillária című szövegeit szintén szokták sci-fiként aposztrofálni: ezek voltaképpen átmeneti műfajiságú szövegek, amelyek egyszerre őrzik meg a menipposzi szatíra hagyományát (pl. a gulliveri szubtextus révén), olvashatók „klasszikus” disztópiákként, és a felvilágosodás racionalitás-hitének összefüggésében olvashatók sci-fiként is.

A sci-fi megkülönböztető jegye a modernitás technikai felépítményéhez kapcsolódó, csak közvetetten artikulálódó elvárások és fantáziák diszkurzívvá tétele. Minden új technológia körül kikristályosodik a társadalmi imaginárius egy olyan mozzanata, „amely a mediális diskurzusban általában nem fogalmazódik meg”.[1] Egy új technológia (fonográf, elektromosság, fénykép, televízió, rakétatechnológia, atomenergia, internet, holográfia stb.) bevezetése és elterjedése összekapcsolódik olyan „utópikus reményekkel” és félelmekkel, amelyek nem egy konkrét technológia tényleges lehetőségeinek vagy veszélyeinek „lehetőség szerinti”[2] továbbgondolásából állnak elő, hanem ezek a technológiák az én és a világ megértésének reflexiós horizontját képezik. A sci-fi az új technológiákhoz, a tudományos alapkutatásokhoz és a terjesztési médiumokhoz kapcsolódó utópisztikus elvárásokat és félelmeket mint a társadalmi imaginárius egy területét kezeli és tematizálja. Ezekben a művekben a techné dimenziója nem tisztán allegorikus funkciót tölt be, vagyis a tudományos fantasztikum irodalmában a „tudomány” nem pusztán ugródeszka, hogy rajta keresztül valami más megjelenjen. A sci-fiben alakot öltő diffúz társadalmi imagináció legtöbb esetben magára a technológiára vonatkozik, pontosabban arra, ahogy az ember e technikai felépítmény közvetítettségében megmutatkozik. Ebben az értelemben a sci-fiben a technikai manipuláció úgy jelenik meg, mint az ember fogalmának módosulására és módosíthatóságára vonatkozó fantáziajáték, mint amely e mediatizáltságra, közvetítettségre épül és arra reflektál.



[1] Klaus Bruhn Jensen: One person, one computer: The social construction of the personal computer. In Andersen, Peter Bogh/Holmquist, Berit/Jensen, Jens F. (1993) (szerk.): The computer as medium. Cambridge, New York, Cambridge University Press. 357. Idézi Jens Schröter (2015): A holofedélzet: holográfia, virtuális valóság és társadalom. Fordította Török Ervin. Apertúra, 2015/2-3. (www.apertura.hu)

[2] Itt a fikció egyik klasszikus (Arisztotelész Poétikájában megfogalmazott) definíciójára utalunk, miszerint a fikció nem tényleges, hanem lehetőség szerinti eseményeket mutat be.

Feladat

Olvassa el Jens Schröter tanulmányát (A holofedélzet: holográfia, virtuális valóság és társadalom) arról, hogy a sci-fi történetében hogyan jelenik meg a vizuális képalkotás egyik formája, a holográfia. Foglalja össze röviden, hogy Schröter miként vázolja azt a folyamatot, ahogy az elemzett sci-fikben e „végső médium” feltöltődik utópikus elvárásokkal!

Az itt tárgyalandó példa a sci-fi korai történetének egyik darabja: a műfaj egyik meghatározó alapítójának, késő 19. századi képviselőjének Jules Verne Várkastély a Kárpátokban  című regénye. Verne regényét a kortárs olvasó talán kevésbé tekinti sci-finek. Ennek egyik oka, hogy a Verne-regények jó ideje inkább ifjúsági irodalomként hasznosulnak, továbbá ezek a regények olyan műfaji mintákat is magukba olvasztanak, mint a pikareszk, a kolonialista korban divatos utazási regény vagy a szerelmes regény (románc), a vizsgált szöveg esetében a kísértettörténetek vagy a krimi.  

Feladat

Gyűjtsön össze olyan Verne-regényeket, amelyekből filmadaptációkat készítettek. Keressen rá, hogy milyen műfajcímkékkel kategorizálták, például az IMDb-n. Keressen rá, hogy különböző könyvtári katalógusokban a Verne-regények miként vannak besorolva!

A regény nyitó mondata egyben a regény műfaji kódoltságára vonatkozó narrátori utasítás:

„Ez a história nem fantasztikus, csupán romantikus. Vajon ebből arra kell-e következtetni, hogy nem igaz, mivel valószínűtlen? Ez tévedés volna. Olyan időket élünk, amikor minden megtörténhet – szinte jogunk van azt mondani, hogy már minden meg is történt. Ha elbeszélésünk ma egyáltalán nem valószínű, holnap az lehet, azon tudományos lehetőségek révén, amelyeket a jövő tartogat, és senki sem merné a legendák közé sorolni. Különben is e gyakorlatias és pozitív XIX. század alkonyán már nem születnek legendák, sem Bretagne-ban, a zord korriganos vidékén, sem Skótországban, a brownie-k és a gnómok földjén, sem Norvégiában, az ázok, elfek, tündérek és valkűrök hazájában, sőt még Erdélyben sem, ahol a Kárpátok oly természetes keretként kínálkoznak bármiféle szellemidézéshez. Mégis meg kell jegyezni, hogy az erdélyi lakosság még nagyon ragaszkodik a régmúlt századok babonáihoz.”

Feladat

Mennyiben egyértelmű az első bekezdésben megjelenő elbeszélői utasítás a szöveg műfaji kódoltságát illetően? Mennyiben írják át a bekezdés későbbi mondatai a nyitó mondat („Ez a história nem fantasztikus, csak romantikus”) logikai viszonyait? 

Az első mondatban megjelenő két „műfajmegjelölés” („fantasztikus” és „romantikus”) inkább csak tág értelemben minősül architextuális (a szöveg műfaji kódoltságára vonatkozó) utalásnak, inkább az olvasói érzékelés hangoltságára vonatkozó javaslat. Ugyanakkor ami legalábbis a regény felütésében egy szembeállítás elemeinek tűnik, azokról a későbbiekben kiderül lényegi összetartozásuk. Ha ugyanis ez alapján hajlamosak vagyunk a szöveg érzelmes (szerelmes, „romantikus”) és fantasztikus (kísérteties, tudományos-fantasztikus) kódjait külön tartani, a regény a későbbiekben e két olvasási ajánlat összekapcsolását hajtja végre. A technika kérdése a szövegben az olvasói érzékelésnek és a szereplői észlelés mimézisének kérdéseként valamint a technikai médiumokra irányuló reflexióként jelentkezik. De a technika így értett kérdése nemcsak önmagában érdekes, hanem azért, mert Verne regényének az a központi kérdése, hogy a technika miként képes mediálni és e közvetítés révén jelenvalóvá tenni, megteremteni az „érzelmek” szféráját.

A heterodiegetikus narrátori elbeszélés a regény első fejezetében a (dél-)erdélyi vidéket mutatja be. Erdély itt olyan egzotikus vidékként jelenik meg, mely sokban hasonlít Bram Stoker Drakulájának Erdélyére. Verne regényében a földrajzi, a történelmi nevek, helyszínek sorolása, a népesség szociokulturális jellemzőinek bemutatása nem pusztán a bedekkerek hangulatát, de a „különleges”, a „sejtelmes”, a „történelmen kívüli”, a „rendkívüli”, a „látványos” érzetét hivatott felidézni. 

Feladat

A regény első fejezetéből emelje ki azokat a stilisztikai megoldásokat, a szóválogatás, a szintaktikai szerkezetek, a mondatfűzés szempontjából jellegzetes technikákat, amelyek a leírás tárgyának egzotikumát hivatottak erősíteni.

Jellemző módon a bevezető fejezet első és egyetlen történése, amely a központi konfliktust felvezeti, de annak a szempontjából csak katalizátorfunkciót[1] tölt be, hogy a veresdi pásztor vásárol egy házalótól egy távcsövet, a távcsővel felpillant a Gortz család elhagyatott és a gótikus hagyomány mintájára bemutatott kastélyára, és ott füstöt pillant meg. A távcsőbe pillantás itt a narrátori tevékenységet hivatott áthelyezve folytatni. Noha a szereplői megnyilatkozás (párbeszédek) és külső, heterodiegetikus kommentár és narráció[2] folyamatosan összekapcsolódik, a távcsőbe pillantás mint egy esemény kiszakítása, kiemelése, „fókuszba állítása”, továbbá szereplői tudás és narrátori tudás elválasztása kiemelten fontos arra nézvést, hogy a szöveg hogyan viszonyul a technikai instrumentárium kérdéséhez. Itt ugyanis a távcsőbe nézés metafora, mégpedig a narrátori tevékenység és olvasói jelentésképzés metaforája, amennyiben a távcső „fókuszálása”, „nagyítása” úgy jelenik meg, mint egy váratlan esemény kiemelése, amelynek egy legenda a magyarázója. Amit a szereplő megpillant, az egy „fáról lehullott ág” (a narrátori magyarázatokból értesülünk arról, hogy a helyi legenda azt a bizonyos fát „családfaként” érti) és „felszálló füst”: olyan magyarázatra szoruló történések ezek, amelyek deiktikus, rámutató és (tovább)utaló funkcióval bírnak, de önmagukban nem jelentésesek. Magyarán, amit a szereplő „lát”, az olyan indícium, kiegészítésre szoruló jel, amely mozgásba hozza a történetet. A távcsőjelenet előtt közlékeny narrátori tevékenységről beszélhetünk, vagyis a narráció „bevezet”, „feltár”, „kommentál”, „magyaráz”. A távcsővel látottak kommentálása esetében a narrátor nem siet az olvasó segítségére: ahogy a szereplő, úgy az olvasó számára is a „látottak” kiegészítésre szoruló információkként jelennek meg. „Technikai kép” és olvasói „képzetalkotás”, vagyis olvasói szintézis, szintetikus ítélet (ahogy az olvasó narratív és egyéb jelentésösszefüggéseket keres és alkot) ezáltal a metafora által szigorúan egymásra van vonatkoztatva – mégpedig azáltal, hogy az így bevezetett szereplői, olvasói és narrátori tudás közötti különbség válik az elbeszélés motorjává.

A távcsőjelenet következménye, hogy az olvasói imagináció a „technikából” indul ki (jelen esetben a távcső által közvetített, szabad szemmel nem látható képből, amely „képet” újfent az olvasó kódol). Az olvasói imagináció így felnyitott területének, mint az a későbbiekből kiderül, nemcsak a működése (amennyiben a narratív folyamat a technikai képalkotás formájában metaforizálódik), hanem tárgya, célja is a technikára irányul.

A regény a „borzongatás” és annak leleplezése közötti oda-vissza játékra épül. Először a szöveg a narrátori bemutatásnak a szereplő által észleltre, tudottra korlátozásával (belső fokalizáció) színre visz egy kísérteties, babonás történetet, majd e korlátozás feloldásával a narrátor beszámol a borzongató történés egyszerű magyarázatáról.

A szöveg cselekményének központi helyszínei a Veresden található Mátyás király kocsma és a falu fölé tornyosuló kastély. Mikor a falu lakosai értesülnek, hogy füstöt láttak felszállni a kastélyból, a kocsmában felhangzó lidérces figyelmeztetés ellenére a hősszívű erdész, Deck Miklós és kísérője, a falusiak babonaságát látszólag elítélő, magát felvilágosultnak mondó Patak doktor útnak indul a várhoz. A megközelíthetetlen várba a „boszorkányok óráján” aztán nem sikerül bejutniuk. Deck Miklós, mikor megpróbál felmászni a felvonó láncán, mintha villám sújtotta volna, a földre hullik, Patak doktornak meg földbe gyökerezik a lába. A kísérteties történések bemutatása mintha az olvasót arra buzdítanák, hogy maga is úgy viselkedjen, ahogy a korábban olvasható, sejtelmes narrátori kommentár ezen „elmaradott, babonás vidék” embereiről beszél – az olvasót a narratív folyamat arra buzdítja, hogy élénk képzelete „fantomokkal népesítse be” a könyv elbeszélését:

„Az elhagyatott kastélyt kísértetek járják, látomások töltik be. Az élénk és tüzes képzelet hamarosan fantomokkal népesíti be, hazajáró lelkek jelennek meg, szellemek kísértenek az éjszakai órákban. Európa elmaradottabb, babonás vidékein még előfordul ilyesmi, és Erdély a babonás helyek között is az elsőség rangjára pályázhat.” (12.)

A kudarcba fulladt utazás után újabb csoport érkezik a faluba, a craiovai (sic!) Teleki Ferenc gróf és követője, Rockó. Viszont mielőtt kezdetét venné a második utazás, egy közbeékelt elbeszélés következik, amely egy nápolyi operaénekesnő, Stilla és Teleki gróf félbemaradt románcát mutatja be. Stilla, az őt árnyékként követő Gortz bárótól (a kastély tulajdonosától) olyannyira megrémül, hogy egy (amúgy fiktív) ária éneklése közben (Innamorata, mio cuore tremante, /voglio morire) meghal. Teleki gróf először Stilla hangját hallja a kocsmában, majd a várhoz érve Stilla alakját látja a várormon feltűnni. Mikor be szeretne jutni, hogy a feltevése szerint fogságba esett Stillát kiszabadítsa, a kastély kapuja megnyílik előtte, hogy aztán a düledező vár a fogságába ejtse.

A kísértettörténetekre rájátszó elbeszélés ezen a ponton feloldja az információmegosztás relatív korlátozását, hogy olyan információkat osszon meg az olvasóval, amelyek a diegetikus világ szereplői számára nem elérhetők. A narrációból kiderül, hogy Gortz báró a falusiak babonaságát kihasználva próbálja őket a kastélyától távol tartani: állandó telefonkapcsolatban áll a kocsmával, hallja az ott történteket, és adott esetben jelet továbbít oda; elektromos áramot vezet a várárokba és a felvonó láncába, valamint fonográfon játssza le Stilla hangját, melyet élete utolsó óráján rögzített. Amikor viszont Teleki gróf Stilla megmentésére siet, az elbeszélés újfent visszavált a szereplői észlelés mimetikus utánképzésének regiszterére:

„Stilla az emelvényen állt, élesen megvilágítva, kibontott hajjal, előrenyújtott karral; csodálatosan szép volt Orlando Angelicájának fehér ruhájában - szakasztott olyan, mint amikor a vár bástyáján tűnt fel. Szeme az ifjú grófra szegeződött, s lelkének legmélyére hatolt...

Lehetetlen, hogy ne látta volna Ferencet, s mégsem tett egyetlen mozdulatot, hogy hívja... ajka nem nyílt szólásra... Ó, jaj! Megtébolyult!”

Teleki gróf megpróbálja megmenteni Stillát, de elkésik: Gortz báró az általa elejtett késsel újfent halálra „sebesíti”:

„Ebben a pillanatban Gortz Rudolf lehajol, felkapja a gróf kezéből kihullott kést, és a mozdulatlan Stilla felé fordítja.

Ferenc rárohan, hogy elhárítsa a szerencsétlen őrültet fenyegető döfést.

De elkésett... a kés szíven találja Stillát.

Hirtelen egy széttörő üveglap csörömpölése hallatszik, és a teremben szanaszét szóródó, ezernyi üvegszilánkkal együtt Stilla is eltűnik.”

Ezután a narrátor megint az olvasó segítségére siet, hogy feloldja a két olvasási kód, a kísértettörténetként és az érzékcsalódások leleplezésének krimijeként történő olvasás közötti feszültséget: ami Teleki gróf időszakos őrületét kiváltotta, az egy, a 19. század végére már általánosan elterjedt technológia, a laterna magica által előállított kép (és a fonográffal rögzített hang) volt.

Az elbeszélés miközben „leleplezi”, a szereplői észlelés mimetikus megidézésével fel is idézi e médiumok kísérteties hatását – az elbeszélés maga is olyan „technológiaként” működik, amely a suspense és a rejtély technikáját használva egyszerre leplezi le és állítja elő a megidézett médiumok borzongató és egyben vásári hatását.

A Teleki gróf „megőrülését” egyfajta elővételezett, fikcionális holográfia váltja ki. Kép és hang összekapcsolásával Gortz báró a „tökéletes reprodukcióra” törekszik, amely „észbontó” hatását nem mellékesen éppen azáltal éri el, hogy operaelőadást reprodukál, amely a maga részéről (például a wagneri Gesamtkunstwerk formájában) szintén valamennyi érzék lehengerlésére törekedett. Az érzékek lehengerlése a modernitás tervezetében az érzékterületek szétválasztásán és a jelrögzítés és -továbbítás matematikai és fiziológiai modellezésén alapul.[3] A Várkastély a Kárpátokban pontosan mutatja, hogy ezek a technológiák ugyanakkor olyan utópikus energiákkal telítődnek, amelyek túlmutatnak az adott technológia lehetőségein. A megtévesztésig hasonló reprodukció itt egyrészt a Stillával jelölt operai (átvitt, csak közvetettségében átélhető) szerelem fizikalizálását célozza: amit Gortz báró reprodukálni szeretne, az az operai előadás és az előadás imaginárius hatása. A szöveg nem fordítja ezt a tapasztalatot, hanem szó szerintivé teszi: Stilla nemcsak énekel a szerelemről, a szerelmes halálvágyáról, hanem belehal abba. Az opera által jelölt és az énekesnő halála által megszakított és autentifikált szerelmi pillanatot hivatott Gortz előadása mediálni és a közvetítés által reprodukálni. A reprodukció egyben a kisajátítás mozzanata is: Gortz számára a rögzítés és reprodukálás aktusa fétistárgyként funkcionál, amely ugyanakkor az áriában mint mediált tapasztalatban megszólaló, ezért közvetlenül nem lefordítható (semmilyen szó szerintiséggel nem bíró) szerelmi pillanat elsajátíthatatlan, ezért kasztráló hatását hivatott kivédeni. Gortz az operai előadások során elrejtőzik, és az így egyirányúsított pillantás (amely a technikai rögzítés pillanata) váltja ki Stilla halálos félelmét. Ennek a halálos félelemnek a pendant-ja Teleki gróf őrülete, ahogy a reprodukált kép és valóság között nem tud különbséget tenni. Mindkét pillanat a kép és kép feletti ellenőrzés olyan imaginárius pillanataként jelenik meg, amikor a rögzítés szó szerinti és a közvetett jelenvalóvá tétel határa imagináriusan átléphetőnek tűnik.

Azt, ami a fabuláris viszonyok szintjén mint a rögzítési és jeltovábbítási technológiák összekapcsolása és azok szimulációs hatása jelenik meg, a narráció „imitációs” és a gyakran képmutatónak ható leleplező gyakorlat közötti oda-vissza játék is színre viszi. A narrátor e vidék egzotikusságát és elmaradottságát hangsúlyozza, ahol szabad utat engednek a fantázia kísérteteket gyártó tevékenységének; leleplezi, hogy mi okozza az olvasó érzékcsalódását – ugyanakkor az elbeszélés legalábbis támogatja az identifikációs olvasatot, vagyis azt, hogy az olvasó is „kísérteteket lásson”. A kísértetlátás ugyanakkor nem az olvasó szabad tevékenysége (babonássága), hanem az elbeszélői információmegosztás korlátozása, valamint a megidézett műfaji sémák okán áll elő. Így a regény egyszerre kínálja fel olvasója számára az azonosuláson alapuló olvasat nyomán előálló borzongás és az okoskodó, felvilágosult megfigyelő pozícióját.

A befogadó megosztott pillantása („képzelgés”, „babonaság” vs. „racionális rálátás”) a világkiállítások, a panorámák, a múzeumok vizuális rendjének alapvető szerkezetét idézik fel, ahol a néző számára egyszerre van felkínálva a kiállítás tárgyának objektivált megérinthetősége, az eredetivel összetéveszthető, pontos rekonstrukció, valamint a rátekintés, az egyetlen pillantással átfogás, a külső megfigyelő általi egybelátás lehetősége. Vagyis a 19. századi kiállítások és múzeumok annak lehetőségét kínálják fel, hogy a kiállított tárgytól érintésnyi távolságba kerüljünk, és hogy a kísérőszövegek, kommentárok segítségével a róla szerzett tapasztalatunkat egy átfogó szimbolikus rend viszonylatába helyezzük el.



[1] Összefoglalóan Füzi Izabella – Török Ervin: Történet. In Uők: Bevezetés az epikai szövegek és a narratív film elemzésébe. Szeged, 2006. URL: http://mmi.elte.hu/szabadbolcseszet/mediatar/vir/tankonyv/tortenet/index02.html#tortzartegys

[2] A „heterodiegetikus” fogalom definíciójához vö. Füzi Izabella – Török Ervin, i. m.

[3] A képalkotás modern kori technológiáinak kérdéséhez vö. pl. Jens Schröter (2012): The Complexity of Technological Images. The Four Optical Series. Apertúra, 2012/ősz. URL: http://uj.apertura.hu/2012/osz/schroter-the-complexity-of-technological-images-the-four-optical-series/ 

 

Feladat

Olvassa el az 1889-es párizsi világkiállítás Timothy Mitchell által adott leírását (http://apertura.hu/2009/tavasz/mitchell). Hogyan viszonyul a Kairói utca a kiállítási tér többi részéhez. Miért számít ez az egzotikus tér „látványosságnak”?

Verne regényének van magyar vonatkozása is. Mikszáth Kálmán egyik szatirikus elbeszélése, A sipsirica motivikusan megidézi a várkastélyba jutás kliséit. Mikszáth elbeszélésének főhősét, Druzsba tanár urat bízzák meg azzal a feladattal, hogy a tanintézmény által megörökölt ingatlanokat felmérje; ehhez be kell jutnia egy titokzatos kastélyba. Mikszáth elbeszélését hangsúlyos stílusváltások jellemzik. Míg a szöveg első felére a kvaterkázó, anekdotikus elbeszélésmód jellemző, az elbeszélés második részére, amelyben az említett kastélyjelenet is megjelenik, a fantasztikus-groteszk bemutatásmód kerül túlsúlyba. 

Feladat

A Mikszáth-elbeszélés hivatkozott helye Poe melyik novellájára játszik rá? Keressen más allúziókat is az adott helyen!

Mikszáth elbeszélésében a Verne által használt toposzok erőteljes stilizáción esnek át, abban az értelemben, hogy Mikszáth a rájátszás eltávolító, a toposzt idézőjelbe helyező, és ezáltal annak travesztív átdolgozását éri el.

Feladat

Hasonlítsa össze Verne regényével Mikszáth elbeszélésének második fejezetét. Hogyan jelenik meg Mikszáthnál az érzékek elbizonytalanítása téma? Ez a parodisztikus-travesztív átírás hogyan hat ki a Druzsba által eljátszott hős-szerepre? Mennyiben függeszti fel, („komolytalanítja el”), vagy egyáltalán felfüggeszti-e Druzsba erkölcsi döntését, felháborodását, hogy az elbeszélés hangsúlyosan eltávolítóan mutatja be e döntés „fantasztikus” (groteszk, vásári) színterét?

Összefoglalva, Verne regénye pontosan demonstrálja azt, hogy a technére vonatkozó fikciós reflexió (mint a sci-fi meghatározó jellemvonása) révén hogyan képes a sci-fi az én technikai közvetítettségét színre vinni és e mediáltság „utópiáival” szembesíteni.