Skip navigation

Film és regény mint öntükröző szerkezetek

A film által megfogalmazott kérdések a történet és az elbeszélés, a filmbeli regény és a film viszonyára vonatkozóan paradox, a gondolkodást zsákutcába szorító megállapításokhoz vezetnek. Ha például Harold minden cselekedete a regény által van előírva (mint ahogy a szerelembe esése, régebbi életének megváltozása), akkor melyik narratív szinthez kapcsolható a narrátor, illetve az írónő utáni kutakodása? Lehetséges lenne, hogy a film története a regény második, újraírt verzióját meséli el, mely magában foglalja az első verziót is? Ha a regénybeli történet „csak” be van ágyazva a film történetébe, akkor hogyan lehet tudomása a regényírónőnek a film történetéről (vagyis azokról az eseményekről, melyek feltehetően nem a regény részei)? Mivel Harold nem pusztán a regény világának alávetett szereplője, hanem a film szereplője is, mely erről a narratív határsértésről tudósít, a film egyszerre szól a regényírás történetéről és Harold életéről, melynek minden pillanatát a regénybeli történések formálják. (Ezt támasztja alá a Professzornak az a kísérlete, amikor Harold egész nap otthon marad, és semmit nem csinál (?), legalábbis olyat, ami regénybe illő történés lehetne, de az események így is rátalálnak: Harold lakását egy markológép teszi tönkre.)

Két olyan mozzanat van, amely ezt az összekapcsolódást (film és regény viszonyát) különösen „felforgatóvá” teszi. Abban a jelenetben, amikor Harold a tévében látott, de tíz évvel korábban készült interjúban fölismeri a narrátori hang forrását, az írónő azt mondja, hogy készülő regénye, melynek címe A halál és az adók (Death and Taxes), „a halál derengő bizonyosságáról” szól. A halál „derengése” csak a szereplői szinten értelmezhető, hiszen a regényben ez már elkönyvelt tény, csakis a film történetére vonatkoztatható ez a „derengő bizonyosság”. Ez ugyanolyan határsértés, mint Harold esetében az, hogy hallja a történetét mesélő narrátori hangot, hiszen ez feltehetően megsérti Haroldnak a regény történetében betöltött szerepét, kivéve ha a narrátori hang meghallása a regényben és a film történetében azt jelenti, hogy Haroldnak éppen a halál bizonyosságának a tudatában kell hősiesen és önfeláldozóan cselekednie. A film és a regény öntükröző viszonyát erősíti az a mozzanat is, amikor az írónő a regény első verziójának vége felé közeledve „leírja” azokat a mondatokat, melyek Haroldot összekapcsolják vele. „A telefon csörgött” mondat leírása után a telefon valóban csörögni kezd a lakásában, ez vezet el a kettőjük közti kapcsolatfelvételhez.

Ezek a mozzanatok nem teszik lehetővé, hogy a regény történetét egyszerű beágyazott történetként tekintsük a film történetébe. Ha mindaz, ami a filmben történik, a regény által van előírva, de a film szerint a regényt újra kell írni azon tapasztalatok alapján, melyek a filmben történnek meg, akkor mindez az öntükrözés végtelen regressziójához vezet, vagyis egy olyan modellhez, melyben az egész egy része egyszerre viselkedik az egész részeként és egészként. Ennek legplasztikusabb példája Escher híres metszete, melyen a kéz azt a kezet rajzolja, mely őt rajzolja. Az egymásban tükröződő spekularitás esetében nincs fölérendelt pozíció, sem lezárás vagy tanulság, csak folyamatos tükröződés. Mindazonáltal a film happy enddel zárul, mintegy a klasszikus hollywoodi narráció győzelmét hirdetve a modern tragikus tudat felett.