A hemoglobin-alapú oxigénszállítók alkotják a mesterséges vérpótló készítmények egyik nagy csoportját. Legnagyobb hátrányuk, hogy bizonyítottan megnövelik a szívinfarktus kialakulásának esélyét. Napjainkban már csak Dél-Afrika és Oroszország területén elterjedt a használatuk ezeknek a helyettesítő készítményeknek főleg a transzfúziós folyamatokban, ugyanis 2011-től beszüntették a használatukat Észak-Amerikában és Európában.

A fiziológiailag „tökéletes" vérpótló készítmények kifejlesztése hosszú évek óta zajlik.  Használatuk számos előnnyel járna összehasonlítva a humán vérkészítményekkel: széles körben rendelkezésre állna, tárolása és szállítása kevésbé problematikus, mivel hosszabb szavatossági idővel rendelkezik, illetve a szervezetbe jutattva kevésbé immunogén hatású, mint a humán vérkészítmények.

A vérhelyettesítők használatának gondolata egyidős a valódi vér transzfúziójával történő életmentés gondolatával. A múltban számos, de gyakran homályos körülményű kísérletet végeztek. Ilyen volt például Sir Christopher Wren kísérlete, aki a vér helyettesítésére ópium és bor felhasználását javasolta. A 20. század elején Landsteiner és társszerzői által kifejlesztett modern transzfúziós gyógyszerek megteremtették a lehetőséget a vércsoport szerológia általános elvének megértésére. Ezzel egyidejűleg jelentős fejlődés történt a szív és keringés élettanának valamint az oxigén transzport és a szöveti oxigenizáció tanulmányozása területén. Ez tette lehetővé, hogy a vérátömlesztés az orvoslás általános részévé váljon. A vér kompatibilitásának összetettsége, a megfelelő véralvadásgátló hiánya, a nem megfelelő tárolási módszerek és a kereslet és elérhetőség közti aránytalanság már a transzfúziók korai korszakában rámutatott egy univerzális vérhelyettesítő szükségességére. A" vérhelyettesítő " hibás elnevezés. A vérhelyettesítő megnevezés alatt elsősorban a vörösvérsejtek képességeinek ( hemoglobin mint oxigén hordozó) helyettesítését, illetve volumenpótlást értünk.