A GDP és a jólét

A GDP kidolgozásában nagy szerepet vállaló Simon Kuznets [1] már egy 1934-es jelentésében figyelmeztetett arra, hogy a bruttó hazai termék nem alkalmas a társadalmi jólét mérésére. Számos dolgot nem vesz figyelembe, amelyek pedig lényegileg befolyásolják az emberek jólétét, miközben számos olyan teljesítményt befogad, amelyek jólétre gyakorolt pozitív hatása kétséges. Néhány dolgot láttunk a fentiekben. A GDP nem veszi figyelembe a háztartásban végzett munkát, a szürke- vagy feketegazdaság teljesítményeit. Nem veszi figyelembe a termelés közben okozott környezeti károkat, miközben az azok elhárítására tett erőfeszítések GDP-növelő tételek. Nem veszi figyelembe a nem megújuló természeti erőforrások kimerülését vagy az urbanizáció kellemetlen hatásait sem. A GDP-t növeli, ha többet fordítunk bűncselekmények megelőzésére, megtorlására, katasztrófák következményeinek egyszerű helyreállítására, a fizikai és mentális betegségek kezelésére, gyógyszerekre. Nem tükrözi ugyanakkor a jövedelem eloszlásának jóléti hatásait, a munka vagy a család nyújtotta örömöket, a munkaidő és szabadidő hosszát és még sorolhatnánk.
Az elmúlt évtizedek során közgazdászok, más gondolkodók és intézmények sokasága fáradozott azon, hogy a jólét mérésére alkalmas vagy alkalmasabb mutatókat, indikátor-együtteseket dolgozzanak ki.

A NEW (Net Economic Welfare – nettó gazdasági jólét) mutató a GDP-t korrigálja oly módon, hogy növeli azt a házi és egyéb „csináld magad” munka, valamint a szürkegazdasági teljesítmények értékével és csökkenti az okozott környezeti károkkal.

A HDI (Human Development Index – emberi fejlettségi mutató) az egy főre jutó jövedelem mellett figyelembe veszi a születéskor várható élettartamot, az oktatást, az iskolázottságot (írni tudás) és az életszínvonalat is.

Az ISEW (Index of Sustainable Economic Welfare – fenntartható gazdasági jólét indexe) kiindulópontja a lakossági fogyasztás, amit különböző tételekkel korrigálnak. Pozitív tényező a háztartási munka értéke, a tartós fogyasztási cikkek éves szolgáltatásainak értéke, az utak, országutak által nyújtott szolgáltatások, az egészségügyi és oktatási közkiadások bizonyos hányada, valamint a tőkeállomány növekedése. Ugyanakkor levonandók a tartós fogyasztási cikkek vásárlására fordított kiadások, a jóléthez hozzá nem járuló egészségügyi és oktatási kiadások, az ingázás és az urbanizáció költségei, a közlekedés balesetek, valamint a természeti folyamatokba történő káros beavatkozások költségei stb.

A GNH (Gross National Happiness – bruttó nemzeti boldogság) mutatóját Bhutan fogadtatta el az ENSZ közgyűlésével. Az ázsiai ország a GNH-dzsel az anyagi jólét és a lelki béke egyensúlyát próbálja számszerűsíteni.

Ezzel persze a próbálkozások listája korántsem teljes. A komolyan vehető mutatókkal
– mint például a HDI – kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy az azok alapján összeállított ország-rangsorok messzemenően korrelálnak a GDP-rangsorral. A HDI szerint az első húsz helyre rangsorolt ország közül például tizenöt az egy főre jutó GDP szerint is az első húszban van. Sokat mondók a 4.3 táblázat – 2005-ös – adatai is.

A GDP kétségtelenül nem közvetlenül a jólétet méri, ennek okait láthattuk a fentiekben. Ugyanakkor a legtöbb közgazdász szerint jó indikátor. Amely országban nagyobb az egy főre jutó bruttó nemzeti termék, ott általában magasabb az életszínvonal, egészségesebbek, iskolázottabbak, képzettebbek az emberek, többet foglalkoznak a természeti és az épített környezet állapotával, értékesebben tölthetik el a szabadidőt, egészségesebbek, boldogabbak a gyermekeik stb.

4.3. táblázat: Az egy főre jutó GDP és más jóléti mutatók korrelációja