A klasszikus bankjegy

Képzeljük el, hogy B fizetne A-nak, de nincsen aranya, csak reménye arra, hogy a jövőben kapni fog. Fizetés helyett tehet egy ígéretet, miszerint mondjuk május 30-án fizetni fog A-nak 100 aranyat. Ezt az ígéretét írásba is foglalja, az aláírt kötelezettségvállalást (fizetési ígérvényt) kereskedelmi váltónak nevezzük. A váltót elfogadó A szereplő vagy kivárja május 30-át, hogy hozzájuthasson a pénzéhez, vagy megpróbálhatja átruházni a váltót, odaadni C-nek, akinek ő kellene, hogy fizessen. C ragaszkodhat ahhoz, hogy B-n kívül A is vállaljon kötelezettséget a május 30-i teljesítésre, s A ezt a kötelezettségét a váltó hátoldalán aláírásával vállalhatja (ún. „forgatmányos” lesz). A váltóval C, D stb. is fizethet, ha partnereik azt – esetleg az ő aláírásukat is látva a hátoldalon – elfogadják. Az elfogadás valószínűsége annál nagyobb, minél megbízhatóbb nevek szerepelnek a váltón. Az elfogadás megkönnyítése érdekében A megteheti, hogy (némi pénzösszeg fejében) eleve aláíratja a váltót egy kereskedelmi bankkal, amelynek fizetési képességében, hajlandóságában a gazdaság szereplői messzemenően megbíznak. A bank viszont felajánlhatja A-nak, hogy a kereskedelmi váltó aláírása helyett egy saját (persze valamivel kisebb összegről szóló, hiszen innentől kezdve ő lesz a hitelező) váltóra váltja az eredetileg B által aláírt váltót. Az általa így kibocsátott (bank-)váltóról előbb-utóbb a beválthatósági időpont is lekopik, hiszen a bank azt tapasztalja, hogy a gazdasági szereplők egyáltalán nem rohanják meg egy-egy váltó lejárati időpontjában, mert nem aranyra vágynak feltétlenül, hanem fizetni szeretnének partnereiknek, arra meg követelésük átruházása (a bankváltó egyszerű átadása) is kiválóan megfelel. Képzeljük el: a bankár kiállít egy ilyen bankváltót, kidobja az ablakon, valaki megtalálja, s – mintha aranya lenne – vásárolhat vele a boltban. Ezt a bankváltót nevezzük klasszikus bankjegynek.

A bank természetesen azt vállalja a saját váltóján, hogy azt a rajta szereplő összegnek megfelelően bármikor beváltja aranyra, ha azt a bankjegy tulajdonosa kéri. Ha azonban a bankjegy-tulajdonosok ezt jellemzően nem kérik, akkor a bank akár az aranykészletét meghaladó mértékben is vállalhat ilyen kötelezettséget. Vajon megengedhető-e a bankjegyet elfogadókat ilyen kockázatnak kitenni. Világos, hogy ha nincs annyi arany a bankban, mint amennyinek kifizetésére az kötelezettséget vállalt, egy esetleges beváltási roham során a bankjegytulajdonosok egy része hoppon maradna. Van azonban két másik fontos körülmény is. A pénz kialakulása kétségkívül megkönnyíti (olcsóbbá teszi) a cserét. Egyrészt azonban ha a kereskedelmi forgalom a forgalomban lévő arany mennyiségéhez kénytelen igazodni, akkor az arany termelésének – az értékállóság szempontjából persze fontos – korlátozottsága korlátot szab a kereskedelem növekedésének is. Másfelől, az aranyat termelni kell, ami – s ezzel együtt ennek a pénzrendszernek a működtetése – rendkívül költséges. A pénznek mindezek miatt el kellett szakadnia az aranytól. A bankjegyeket javaikért, követeléseikért elfogadó gazdasági szereplők bízhattak abban, hogy nem lesz „roham”, s mindaddig az aranyra való beválthatóság nem csak illúzió, vagy bízhattak egyszerűen abban, hogy ha aranyra nem is válthatók bankjegyeik – a 19-20. század fordulója táján az aranyra való beválthatóság gyakorlatilag megszűnt –, a gazdaság más szereplői azokat „aranyáron” elfogadják tőlük. Részben ez a bizalom – hitel – indokolja a modern pénz „hitelpénz” elnevezését. A napjainkban használt csereeszköz valójában megbízható intézmények által kibocsátott kötelezettségvállalásokból áll.

A kereskedelmi bank ezzel azonban olyan érdekes és értékes hatalomra tett szert, amiről az alkimisták évszázadok óta csak álmodoztak. Tulajdonképpen „aranyat” tud teremteni. Nem a szó fizikai értelmében természetesen, de a klasszikus bankjegy a csereakciókban pontosan úgy viselkedett, mint az arany. Az a jó természete is megvolt, hogy mennyisége igazodott a forgalom igényeihez – a fellendülő gazdaságban nőtt a bankjegyre beváltott kereskedelmi váltók száma, s így nőtt a forgalomban lévő pénz mennyisége, míg recesszióban csökkent –, s mentes volt az inflációtól, hiszen vásárlóértékének esetleges csökkenésekor át lehetett váltani értékálló aranyra.

Az „aranyteremtés” nyilvánvalóan a hatalom érdeklődését is felkeltette, s az egyes államok (uralkodók) fokozatosan kisajátították ezt a lehetőséget, bankjegy-kibocsátási monopóliumot biztosítva egy-egy kiválasztott vagy az általuk létrehozott banknak. A svéd Riskbank 1688-ban, a Bank of England 1694-ben jött létre. Ezek nyomán fejlődött ki a modern központi vagy más néven jegybank intézménye, amely a bankok bankjaként, monetáris hatóságként, s a bankjegykibocsátás („a semmiből pénzteremtés”) letéteményeseként működik.

A pénzteremtés lehetősége felelősséggel is jár. A modern pénz – elszakadva az aranytól – tetszőleges mennyiségben teremthető. Ha azonban nő az egyéb javakra cserélhető pénz mennyisége, az még a belső értékkel bíró arany esetében is az árak emelkedéséhez (infláció) vezet. A 16. században az Újvilágból beáramló arany hatására a spanyolországi árak például átlagosan három és félszeresükre növekedtek. Látni fogjuk majd, hogy milyen problémákkal, itt csak leszögezzük, hogy ez bizony problémákkal jár. Ha pedig így van, akkor a pénzmennyiséget (a pénzkínálatot) végső soron meghatározó jegybanknak – kormányzati igények ide vagy oda – őrködnie kell a pénz vásárlóerejének megőrzésén, s ugyanakkor gondoskodnia kell arról, hogy a pénzkínálat kellőképpen bővüljön, ha a forgalom növekedése azt kívánja. A jegybank ezen törekvéseit – valójában azt, hogy célszerűen szabályozza a forgalomban lévő pénz mennyiségét – s az ezt szolgáló eszközök használatára vonatkozó elveket összességében monetáris politikának nevezzük.