A pénz „története”

Az idézőjel is utal rá, hogy nem igazi történetet fogunk itt elmesélni, sokkal inkább egy logikai levezetésben szeretnénk megvilágítani a pénz lényegét. Az emberek (közösségek, társadalmak) általában jobban járnak, ha nem maguk elégítik ki valamennyi szükségletüket, hanem kooperálnak egymással. A munkamegosztás azonban feltételezi az előállított javak, szolgáltatások cseréjét is. Legegyszerűbb esetben ez közvetlen termékcsere (barter) lehet. A közvetlen csere azonban a csere egy nagyon költséges módja. Ahogy fentebb is utaltunk rá, az éhes szabónak ez esetben rá kell találnia a ruhátlan farmerre. S nem elég, hogy meg kell keresnie azt a farmert, akinek éppen ruhára van szüksége, az is fontos, hogy a kívánt és felajánlott javak értékarányai is lehetővé tegyék a cserét.

Egy nem tervezett, de teljesen logikus folyamat az, amelyben végül az „árucsőcselék kirekesztett magából” (Karl Marx [1] szavai) egy különleges árut, amely arra a szerepre tett szert, hogy valamennyi „közönséges” áru az egyszerűség kedvéért előbb reá cserélődött, hogy aztán tulajdonosa e különleges áru újbóli elcserélésével juthasson hozzá a számára szükséges javakhoz. A csere közvetetté – eladássá és vétellé – vált.

Gondoljuk át, hogy milyen tulajdonságai teszik alkalmassá az „árucsőcselék” egy tagját arra, hogy kiválasztassék e különleges szerepre.

Jó, ha ez a jószág (a) értékálló, mind fizikai, mind – ezt is feltételezve, de ezen túlmenően – gazdasági értelemben. Senki nem cserélné javait olyan valamire, amellyel kapcsolatban fennáll ez utóbbi értékvesztésének lehetősége, akár azért, mert fizikailag semmisül meg, akár azért, mert – ritkaságát vagy használati értékét veszítve – a továbbiakban nem tartják értékesnek az emberek.

Jó, ha ez a jószág (b) osztható, hiszen egy szarvasmarhával fizetni kívánó ügyfélnek nehézségei lennének például kifli-vásárlás közben a péknél.

Jó, ha ez a jószág (c) egynemű és felismerhető hogy azonosításának körülményessége ne akadályozza a cserék gyors lebonyolítását.

Ennek az árunak (d) szállíthatónak kell lennie, hiszen a kereskedelem jellemzően különböző földrajzi helyeken élők között zajlik, s e követelmény feltétele az (e) „értéksűrűség” is, vagyis hogy a jószág egy kis mennyisége is relatíve nagy értéket hordozzon.

További előny, ha a jószág (f) nem hamisítható, és talán az is, ha (g) esztétikailag elfogadható.

A történelemben nagyon sokféle tárgy töltött be pénzfunkciókat. A Yap-szigeteki hatalmas kőkorongok cipeléséhez esetenként hat-nyolc bennszülöttre volt szükség, Izlandon a sózott hal talán az értékállóság és az esztétikum hiánya miatt merült feledésbe mint pénz, az indián harci felszerelést mint pénzt csak asszonyvásárlásra használták, a só háborús időkben jól őrizte az értékét, de a béke beköszöntével már kevésbé, a marha nagyobb vagyonok vásárlására alkalmas lehetett ugyan, de a sarki szatócsnál nem is próbálkozott vele senki sem fizetni. A fogolytáborokban, börtönökben gyakran a cigaretta töltötte be az értékőrző, az elszámolási egység és a csereeszköz szerepét is. Ha az (a) – (g) kívánalmakat sorra vesszük, nem meglepő, hogy a nemesfémek, különösen az arany volt az, amely olyan általánosan töltötte be a pénz szerepét.

Az arany ún. árupénz volt. Ez az elnevezés az arany múltjára utalt, hiszen egykor maga is „közönséges áruként” vett részt a cserefolyamatokban. Az árupénz saját, „belső” értékkel bírt, értékét – szemben egy bankjeggyel – akkor sem veszítette volna el, ha megszűnt volna pénzként funkcionálni. A cserearányokat (árarányokat) ebben a rendszerben a csereeszköz és a cserében résztvevő egyéb javak piaci értékének arányai határozták meg. Ma azonban – kézzelfoghatóan legalább is – belső érték nélküli, papiros-anyagú pénzzel fizetünk. Ennek sem a történetét kívánjuk bemutatni, hanem egyfajta genezis-logikáját.