Az infláció oka
Egy-egy termék, szolgáltatás ára számos okból emelkedhet. Lehet, hogy a termelési költségek emelkedése fölfelé tolja egy termék kínálati görbéjét, lehet, hogy az emberek a korábbinál jobban vagy többen vágynak a kérdéses termékre stb.. Amikor azonban az árak általánosan emelkednek, akkor nagyobb valószínűséggel nem a termék-, hanem a csereeszköz-oldalon találhatjuk meg a magyarázatot. Ha az árszint (egyfajta átlagos ár) P, akkor a pénz termékekben mért ára 1/P. Ha a pénz termékekben mért ára csökken, akkor a termékek pénzben mért ára nő. A pénz termékekben mért árát ugyanúgy a pénz kereslete és a kínálata határozza meg, mint bármely más áruét.
A pénz kínálatát – láttuk – végső soron a jegybank határozza meg. A pénz kereslete pedig nem más, mint a gazdasági szereplők pénztartási igénye. Az emberek számos ok miatt kívánnak – egyéb vagyontárgyak helyett – pénzt tartani maguknál. Kényelmes az, ha nem kell minden hétköznapi vásárlás előtt pénzzé tenni valamit (tranzakciós motívum), jó az, ha a vagyonunk egy részének jövőbeli nominális értékével kapcsolatban biztonságban érezhetjük magunkat (óvatossági motívum) , s előfordul, hogy vagyonportfóliónk egy-egy elemét (mondjuk egy kötvényt) éppen jó áron tudjuk pénzre cserélni (spekulációs motívum). A pénztartásnak ugyanakkor költségei is vannak. Nem igazán az őrzés, számolgatás költségeire kell itt gondolni, hanem arra az elveszített hozamra (a pénztartás alternatív költsége), amelyet a vagyonunk más formában (kötvény, részvény, emelkedő árú ingatlan vagy műtárgy, hasznot hozó termelési eszközök stb.) tartása biztosítana számunkra. Az emberek a pénztartás előnyeinek és költségeinek szembeállításával döntenek a tartani kívánt pénzmennyiségről (a pénzkeresletről).
Mi biztosítja, hogy a pénzkínálat és a pénzkereslet megegyezzen egymással? Rövid távon a kamatláb, vagyis az az elveszett hozam, ami a pénztartás költségét jelenti.
Ha túlkínálat van, csökken a kamatláb, s nő a tartani kívánt pénz mennyisége. Hosszú távon viszont az árszint alakulása. Túlkínálat esetén az emberek pénzeszközeiket más vagyontárgyakra kívánják váltani, nő azok kereslete, nő az árszínvonal, csökken a pénz értéke, nő a (nominális) pénzkereslet.
5.1. ábra: Pénzpiaci egyensúly
A pénzkínálati görbe függőleges, mert a forgalomban lévő pénz mennyiségéről a jegybank dönt, az árszínvonaltól függetlenül. A pénzkereslet viszont annál nagyobb, minél kisebb egységnyi pénz vásárlóértéke. Az emberek nem valamekkora névleges összeget kívánnak tartani, hanem valamekkora vásárlóerőt. Ha a monetáris hatóság a pénzmennyiség bővítését határozza el, a pénzkínálati görbe egyszerűen jobbra tolódik, az egyensúly egy alacsonyabb 1/P2*, azaz magasabb P2* – magasabb árszínvonal – mellett alakul ki.
5.2. ábra: A pénzmennyiség növelésének hatása
Az árszínvonal alakulását magyarázó fenti elméletet mennyiségi pénzelméletnek nevezzük. Eszerint a pénz értékét a gazdaságban rendelkezésre álló pénz mennyisége határozza meg, s az infláció legfőbb oka a pénzmennyiség növekedése. A pénzmennyiség növekedése a termelési kapacitásokat nem növeli meg, csak az áruk iránti (nominális) keresletet, s ezzel az árszínvonalat. S ha ez az árszint-növekedés egyenletes a gazdaságban, tehát ugyanolyan arányban növekednek a különböző javak, termelési tényezők stb. árai – s hosszú távon ez, úgy tűnik, így van –, akkor a pénzmennyiség a reálváltozók tekintetében valójában nem számít.
De ha az infláció valóban csupán monetáris jelenség, ha valóban csak – a jegybank által ellenőrzött – pénzmennyiség növekedése váltja ki, akkor miért szalad bele olykor mégis egy-egy ország a gazdaságot szétziláló hiperinflációba? Nos, a kormányzatok háromféleképpen teremthetik elő költekezésük forrásait: adót vethetnek ki, hitelt vehetnek fel, vagy működésbe hozhatják a „bankóprést”. Az adóemelés sohasem népszerű, a hitelt számon tartják, s előbb-utóbb vissza kell fizetni, ha egyáltalán van, aki hajlandó kölcsönözni az államnak. Az „inflációs adó” ennél körmönfontabb bevételi forrás: a kormányzat látszólag senkitől nem vesz el semmit. Azzal azonban, hogy megnöveli a saját forrásainak arányát a termékek iránti keresleten belül, javakat csoportosít át a kormányzathoz, pontosan úgy, mintha jövedelmeket csoportosítana át. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az infláció elértékteleníti az adóbevételeket, amit a kormányzat újabb pénzkibocsátással pótolhat, akkor a dolog (s a „csapda”) logikája nyilvánvaló.