4.2. Játékok régen, - amivel nagyszüleink játszottak (Olvasmány)

A gyermek óvodai tevékenységei a játék – munka-tanulás együttesében teljesülnek ki, mely tevékenységek közül a játék a fő tevékenységtípus. A szabad játék során spontán módon történik a fejlődés, a céltudatosan tervezett  játékok  alkalmat jelentenek a gyermekek tervszerű fejlesztésére. Mivel is játszottak az elmúlt 100 év során a gyermekek? 

1. kép Babaszoba (forrás: internet)	2. kép 1950-es évekből babaszoba (forrás: internet)	3. kép Lovacska (forrás: internet)
3. kép Huzogatós játék (forrás: internet)	5. kép Az 50 éves Mazsola (forrás: Sztanáné)	6. kép Fa építő (forrás: internet)
7. kép Babylon (forrás: Sztanáné)	8. kép Számmérleg (forrás: Sztanáné)	9. kép Háromdimenziós logikai játék (forrás Sztanáné)

Mindenek előtt otthon, a szülők, nagyobb testvérek vagy saját maguk által szőlővenyigéből, kukoricacsuhéból, csutkából, bogáncsból, rongyból készített játékokkal. A saját készítésű játékoknak különös varázsuk van, bár kezdetben nem ezért, hanem szükségből készítették a játékokat szülők, nagyobb testvérek, gyerekek. Elkészültek a munkaeszközök kicsinyített másai, és ha nem volt kire rábízni a gyermeket, lehetett „együtt dolgozni”.

Babát lehet csutkából, fakanálból, rongyból, csuhéból készíteni, kötni, horgolni. A zokniba csomózott dió vagy szárazbab remekül csörög, labda készülhet rongyból, puska, hintaló, talicska, szánkó, állatfigurák pedig fából. S az így készült játék szinte soha nem kész, lehet folytatni, színezni, kiegészíteni, a papír- vagy fadobozba bogáncsból és rongyból készült bútorok között a fakanál- vagy rongybabát álomba énekelni, ringatni. A boltban vásárolt üveggolyó a gyermek József Attilának is még szinte elérhetetlen volt. A boltban beszerezhető társasjátékok, golyók, babák, bababútorok a tehetős, főleg polgár családok gyermekei számára voltak elérhetők. A falusi gyermekek életében korán megjelent a munka, libát, kecskét legeltettek, s közben „bandáztak”, együtt játszottak a többi pásztorkodó gyerekkel, nádsípot készítettek, faragtak, az árokparton ülve fából, nádból, vesszőkből, bogáncsból és rongyból bababútort készítettek, s játszották az általunk „népi játékoknak” nevezett játékokat, bújócskáztak, fogóztak. Ez jellemzően jelen volt még az 50-60-as években is. A búcsúfia még ekkor is a mézeskalács és a jojó. Az évtizedekkel ezelőtti gyermekek játékait ötletesség, kreativitás és kooperativitás jellemezte. Nem birtokoltak sok, drága, látványos játékszert, de övék volt a környezet minden kincse, csak fel kellett fedezni a lehetőségeket. Lovacskázni többféle módon is lehet, lehet nádparipán lovagolva vágtatni, és lehet úgy is, hogy a lovas és a lovacska is gyermek. Elég spárgából gyeplőt készíteni, az egyik gyerek nyakából a madzag a két karja alatt átfűzve a másik gyermekhez vezet, s már indulhat is a fogat. A ló tud indulni, megállni, nyeríteni, rúgni úgy, mint az igaziak. A lovacskázás másik változata már veszélyes, a felnőttek által nem kedvelt játék volt. Ekkor egymás nyakában ültek a gyermekek, és párokban játszották a valóban nem veszélytelen játékot, az egyik párnak le kellett húzni a másik pár lovasát a párja nyakából, a nyeregből, s ez sokszor járt együtt lökdösődéssel, durvasággal, bár ezeket a játékszabályok tiltották. A felnőttek által tiltott játék volt a princezés, ezt a játékot nevezték pincikézésnek is. Két bot kellett hozzá, egy rövidebb, melynek két végét kihegyezték, és egy hosszabb, mellyel ütöttek. A rövid, hegyes végű botot kis mélyedésbe helyezték úgy, hogy egyik vége kilátszódjon a mélyedésből, és a másikkal rá kellett ütni. A felrepülő kis botocskára még egy nagyot kellett ütni, röptében úgy eltalálni, hogy minél messzebb repüljön. A legmesszebb repülő bot elütője lett a győztes. Szerencse kellett ahhoz, hogy egy gyerek se sérüljön meg, és szerencse kellett ahhoz is, hogy nagy büntetés nélkül ússzák meg a pajkos gyerekek, ha a játékról a felnőttek tudomást szereztek. Gyakoribbak voltak a veszélytelen, kellemes játékok, mint pl. a golyózás, labdázás, sárkány eregetés, indiánosdi, sántázás, fogózás, kötélugrálás, gombfoci, sakk és malom.

Golyózni többféle módon lehet, a Pál utcaiak einstand-dal végződő játéka mellett (mely vonalra gurítva történt) lehet a falhoz koppanós változatot (klikkerezés) játszani, és izgalmas maga a golyók gyűjtése is; sokféle anyagból, sokféle színű és méretű golyót lehet összegyűjteni, csereberélni. Mint ahogy lehet csereberélni a focira való gombokat vagy színes szalvétákat. Labdajáték is számtalan formában játszható, lehet dobálni, célba dobni, kidobózni vagy focizni. Hogy mivel? Attól függ, mit engedett meg a szülők bukszája, rongyból készültet vagy igazi, szeletekből összevarrt, kivehető és felpumpálható belsejű bőrből készültet.. Ez utóbbihoz nem volt elegendő a jó tüdő, biciklipumpa kellett és legalább két gyerek, hogy fel tudják pumpálni jó keményre a focit. A pálya elkészítéséhez pedig csak helyre volt szükség, a település szélén egy kis szabad területre, ahol a földre ledobott pulóverekkel ki lehetett jelölni a kapukat. Télen pedig lehetett a foci gombfoci változatát játszani a konyhaasztal sík felületére krétával igazi pályát rajzolva. Az igazán jó játékosok a sima, lapos vagy enyhén domború gombok voltak, amelyek stabilak és jól pöckölhetőek voltak. A pöckölt gomboknak kellett „berúgni” a labdának kinevezett kisebb méretű gombot a kapuba. A csereberéknek pedig az volt az értelmük, hogy össze lehetett gyűjteni a hasonló vagy azonos! színű gombokból a csapatokat.  A sárkányeregetés igazi tavaszi játék volt, papírból és nádból készült a sárkány rombusz alakú teste, színes szalagokkal lehetett díszíteni, a papírra ábrákat, díszeket, arcokat lehetett rajzolni, és a friss tavaszi szélben futni vele, a szelek szárnyán madzagon engedve egyre feljebb. A sípok, furulyák készítése is a szabadban történt, tavasszal, amikor életre keltek a fák, a nedves ágakból készültek a sípok, és készültek a tök leveléből tökdudák. Kovács T. Sándor (2013. 18), bajai tanár a következőképpen írja le a tökduda készítését: „A levelet hosszú szárral vágtuk le a növényről, majd a levelt is lemetszettük a szárról úgy, hogy zárt maradjon a levél szára a felső részen. Ott függőlegesen bevágtuk, és kész is volt a hangszer. A száron lévő szúrós szőröket le kellett finoman kaparni, hogy ne szúrjanak, ha fújjuk a mély hangú dudánkat. Ha többen fújtuk egyszerre, akkor az egész környéken hallották a zenebonát.”

A sántázáshoz + alakban négyzeteket kellett rajzolni, s a négyzeteken fél lábon – két lábon, a szabályok szerint úgy végig ugrálni, hogy közben az előzetesen az egyik négyzetbe dobott kődarabot is vissza kellett hozni. Aki nem tudta bedobni a követ a soron következő négyzetbe, egyszer kimaradt az ugrálásból. A szabályjátékok közül télen igen kedvelt volt a malom, amihez a lapokat egy darab papírra bármikor meg lehetett rajzolni, a bábokat helyettesíthették a gombok és kavicsok. A szabadtéri játékokat télen a szánkózás és korcsolyázás jelentették. Ha két, a jégen gyorsan sikló gyerek egy harmadik, köztük guggoló gyereket a kezénél fogva „behúzott”, majd elengedte a kezét, akkor a guggoló gyermek ezután szinte repült a jégen. Jól kellett korcsolyázni tudni annak, aki ilyen mutatványra vállalkozott, egyébként számtalan kék foltot lehetett így begyűjteni.

Ahol télen korcsolyáztak, -no, nem korcsolyával egybeöntött színes korcsolyacipőben, hanem barna bakancsban, amire kulccsal kellett az állítható korcsolyát felszerelni, - ott nyáron úsztak, vízilabdáztak, a parton homokvárat építettek és számháborúztak vagy indiánosdit játszottak a gyerekek. Az indiánosdira Kovács T. Sándor (2013, 19) így emlékezek: „Volt tolldíszünk, de csatabárdunk nem. Ezt a csúzli, a bodza- és krumplipuska helyettesítette. Egyik téren az egymáshoz közel álló eperfák ágait kötöttük össze vastag drótokkal és kötéldarabokkal. Ezekre függeszkedve jutottunk át egyik fától a másikra.” Szerényebb tárgyi világ vette körül évtizedekkez ezelőtt a gyermekeket, de nem volt szegényebb a játéklehetőség, fantázia, kreativitás, ügyesség és együttműködés kérdése volt, hogy egy-egy gyermek mennyire izgalmasnak, eseménydúsnak élhette meg gyermekkorát. És ezeket a készségeket a felsorolt játékok intenzíven fejlesztették, elősegítve az egyre ötletesebb, ügyesebb, egészségesebb személyiségek formálódását.

Az életmód, a gazdasági környezet változása következtében vált általánossá az 1950-es, 60-as évektől a családokban a boltban, búcsúban vásárolt játék, az ún. „fogyasztási társadalom” kiteljesedésével pedig a több, „márkásabb” játékok ajándékozása (Sztanáné Babics Edit, 2012). Megvehetők a fegyverek, legók, Barbiek, műanyag hintók, lovak, plüss állatok és nevenincs szörnyek, a választék szinte elképzelhetetlenül gazdag és minőségét, fejlesztő értékét és árat tekintve igen változatos.  Bíztató fejlemény az utóbbi évek játszótér-fejlesztései. Hazánkban is életbe léptek az EU-s követelmények, s mind az óvodák, mind a települések erőfeszítéseket tesznek a követelmények teljesítése érdekében. A képek egy ausztriai játszótéren készültek, ahol a természeti környezetet is a játszótér szerves részeként kezelik.