3.4.2. Ellenérvek a szimulációs gyakorlatok önálló módszerként történő alkalmazásáról

A fogyatékosság szimulációjának előnyei több empirikus kutatás eredménye alapján kevésbé támaszthatók alá. Wilson és Alcorn (1969) vizsgálatában, a szimulációban részt vevők többsége negatív reakciókról számolt be: visszatetszést, zavart, frusztrációt, kiszolgáltatottságot váltott ki belőlük a saját élményű tapasztalás. Glazzard (1979) vizsgálatában részt vevő egyetemisták beszámolóiban is előkerült a frusztráció, az izoláltság, a megalázottság, a bizonytalanság, a félelem érzése. Pfeiffer (1989) vizsgálati alanyai megalázva érezték magukat a saját élményű gyakorlat során. Wurst és Wolford (1994) leírták, hogy azok a hallgatók, akik egy teljes napon keresztül megtapasztalták a látás-, hallássérülést, az ép emberek viselkedését távolságtartónak, ítélkezőnek, barátságtalannak érezték. Grayson és Marini (1996) alanyai nagyobb valószínűséggel számoltak be nemkívánatos meggyőződésekről. Például leírták, hogy a mozgássérült személyeknek sokkal nehezebb a társadalmi helyzetük, egyre frusztráltabbá válnak saját fogyatékosságuk miatt, és a fizikai akadálymentesítéssel vannak elfoglalva. Aki részt vett a fogyatékossági területek szimulációs gyakorlataiban, hajlamossá vált a fogyatékosságnak csupán a negatív aspektusairól beszámolni, úgymint az épületek hozzáférésnek nehézségeiről, a fizikai fáradtságról. Ez a tapasztalat különösen erősnek bizonyult, ha a szimulációs gyakorlatok rövid ideig tartottak. (Kelley, 1993; Margo,1983). A fogyatékosság szimulálása során megtapasztalt negatív élmények, a fogyatékosság individuális és orvosi modelljeit erősítik (Pfeifer, 1989). Ezek a tapasztalatok erősíthetik azt a meggyőződést, miszerint a fogyatékos személyek alapvető dolgokat nem tudnak elvégezni, nem tudnak egyedül közlekedni, dolgozni, iskolába járni. A résztvevők akár meg is ijedhetnek a tapasztaltaktól. Gondolni kell ara is, hogy egy szimulációs gyakorlat során szerzett tapasztalat nem minden résztvevő számára jelent azonos élményt. Az, hogy a résztvevő mit tapasztal, sok olyan tényezőtől függ, amit a gyakorlat vezetője nem tud ellenőrizni, befolyásolni. Ide sorolhatjuk a szimuláció során szerzett és az előzetes elvárások közti hasonlóságot, kognitív stílusokat, előzetes tapasztalatokat, a résztvevők és az érzékenyítő programot szervezők személyiségének típusát. A módszer kritikusai gyakran a szimuláció kiváltotta hatások érvényes mérőeszközeinek hiányát róják fel (Remus, 1991).

A fogyatékosság szimulációjának alkalmazására vonatkozó empirikus támogatás hiánya alapvetően a kutatási metódusok problémájával függ össze (mintavétel, eszközök, statisztika). A metodológiai problémák veszélyeztetik a fogyatékosság szimulációjának létjogosultságát. A téma népszerűsége azonban a Hymen által összegyűjtött előnyök figyelembe vételén túl tovább erősödik annak hatására, hogy a pedagógusok figyelmen kívül hagyják, hogy a szimuláció önálló módszerként történő alkalmazásának hatékonysága megkérdőjelezhető. A pedagógusok így nyilatkoztak: „Nem tudjuk pontosan, mit teszünk, de az biztos, hogy a szimuláció „érdekes tevékenység” (Kinger, 1992). Ez a pedagógus attitűd még ma is aktuális. A legtöbb pedagógus nem kérdőjelezi meg a szimuláció (akár önálló módszerként) alkalmazásának hatékonyságát.

Ha önmagukban, önálló módszerként alkalmazzuk a szimulációs gyakorlatokat, azok a célunkkal ellentétes hatást válthatnak ki, erősíthetik a negatív attitűdöt a fogyatékos személyek iránt. Más módszerekkel társítva azonban hasznos tapasztalatokat nyújthatnak a fogyatékosság nehézségeit megtapasztaló személyeknek.

Tartsuk szem előtt, a módszer kizárólagos alkalmazása a fent említett nem kívánatos következményekkel is járhat!