9.2.3. Pepi, Teó és Gibi
Pepi, Teó és Gibi
Soós Írisz meséje
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy különleges család. A különlegességük abban rejlett, hogy nem a szokványos módon váltak egy családdá. Ennek a történetét szeretném nektek elmesélni.
Minden egy ázsiai erdőben kezdődött azzal, hogy Olgának, a gorillának nem lehettek kölykei, ezért úgy döntött, hogy szerez magának egyet. Persze nem vette el senkinek a kicsinyét sem. Egyébként mindenki szerette őt, mert kedves volt, de úgy érezte kevesebb a társainál a hiányossága miatt. Sokáig nem tudta mitévő legyen, aztán egy nap, amikor az erdőben sétálgatott meglátott egy pici papagájt, akinek gyönyörű azúr kék és rubin piros volt tollazata, és valószínűleg kiesett a fészekből. Olga nagyon megörült neki, hiszen erre várt! Egy csöppségre! Majd hirtelen nagyon elszégyellte magát, mert eszébe jutott, hogy ez a kicsi nem az övé… Ő egy gorilla! Nem lehet papagája! Arra gondolt visszateszi a helyére a többiekhez. Fel is mászott a fára, de nem volt ott fészek sehol sem. Ekkor meghallott egy csipogó kis hangot:
- Mind elrepültek. Itt hagytak egyedül.
Olga körülnézett, ki szólhatott, mivel nem látott senkit, keresgélt hát tovább a fán.
- Mondom, hogy nincs itt senki csak én, Pepi – hallotta megint a szomorú hangot.
Ekkor jutott eszébe, hogy a kezében van egy pici madárka, és lenézett.
- Ó, szóval Te szóltál az előbb is. Ne haragudj teljesen kiment a fejemből, hogy itt vagy, úgy eltűnsz a nagy tenyeremben – mondta Olga.
- Semmi baj, rólam mindig mindenki megfeledkezik. A családom is itt hagyott, mert én nem tudok repülni. És elmentek. Mind.
- Sajnálom. Lenne kedved velem jönni? Nekem nem lehetnek kölykeim, de szeretnék valakiről gondoskodni. Mit szólsz hozzá? – kérdezte Olga reménykedve.
- Szívesen mennék veled, nem szeretnék egyedül maradni – válaszolt boldogan Pepi.
Egy csendes kis tisztásra költöztek, és békésen teltek a napjaik, egészen addig, amíg Olga egyszer csak hazajött egy tigrissel. Egy TIGRISSEL! Te jó ég! Pepi teljesen kifordult magából, kiabált és sikoltozott. A tigriske csak nézte, nézte, majd megkérdezte Olgától:
- Ő mit csinál?
- Azt hiszem fél tőled, de nem értem, hogy miért. Gyere, bemutatlak neki.
- Pepi, Pepikém, kérlek, figyelj rám! Ő itt Teó. A folyóparton találtam rá, éppen sírdogált. Képzeld, őt is elhagyták, mert szegénynek nincsenek karmai, így nem tud vadászni, ráadásul a testvérei kiközösítették a karomtalansága miatt.
- Jó, jó, de ő egy tigris! Még karom nélkül is megehet!
- Nem eszlek meg, ne aggódj. Napok óta bogarakon és lehullott gyümölcsökön élek, hozzá is szoktam. Ne félj!
- Hát jól van, majd meglátjuk – zsörtölődött tovább Pepi.
Tehát Teót is befogadták, aki egy nagyon puha és csíkos kis tigris volt. Vidáman éldegéltek tovább, Pepi is hamar megszokta, hogy már hárman vannak.
Pár hét múlva Olgának megint az erdő másik részén volt dolga. Váratlanul a lábai elé esett egy gibbon kölyök, akin volt valami furcsa. Elsőre nem igazán tudta megmondani, hogy mitől olyan különös, de pár pillanat elteltével rájött, hogy a kis gibbonnak hiányoznak a kezei. Olga gyorsan felkapta a kicsit és jól átvizsgálta, hogy nem ütötte-e meg nagyon magát. Kérdezgette is, de a kicsi csak sírt, és sírt… Olga nem tudta mitévő legyen, úgy döntött hazaviszi a kölyköt és felneveli őt is. Mire hazaértek a gibbon elaludt. Pepi és Teó megdöbbenve nézegették az alvót. Nem értették, hogy miért nincsenek karjai. Furcsállták az egészet. Olga látta rajtuk a döbbenetet.
- Mi mind ugyanolyanok vagyunk, ne nézzétek ilyen furcsán őt. Nem különböztök egy mástól.
- Biztos? De hát neki nincsen keze. Egy sem – értetlenkedtek.
- De állatok vagytok, nem? Ő is az. Csak ez számít – mondta Olga.
A kicsik megértették, amit Olga mondott nekik, és amikor a majmocska felébredt nagyon kedvesek voltak vele. Később kiderült, hogy Gibinek hívják a jövevényt.
Mint Teó és Pepi, Gibi is hamar megtanulta, hogy hogyan kell együtt élni a másságával.
Teltek-múltak az évek és a kölykök felcseperedtek, eljött az ideje, hogy Olga elvigye őket az erdei iskolába.
Teó, Pepi és Gibi csak annyira izgultak, amennyire ez megszokott, ha valaki iskolába megy.
Elérkezett a nagy nap. Az iskola a közeli folyópartján található, van ott minden, ami kellhet: nagy tisztás futkározni szünetben, körbe ülni a tanórák alatt. Mivel ez volt az első nap az iskolában, az összes tanuló és a szüleik is a tisztáson várták a tanítót, az Öreg Gorillát, hogy elmondja a megnyitó beszédet. Nagy volt a hangzavar, minden nebuló csacsogott, de természetesen a szüleik is beszélgettek, amikor egyszer csak előlépett Olga, Teó hátán Pepivel, és Gibi. Mintha elvágták volna a tömeg zaját. Egy pisszenést sem lehetett hallani. Mindenki dermedten bámulta ezt a különös családot, hiszen még sosem láttak olyat, hogy egy gorillának tigris, papagáj és gibbon kölykei lennének. Szegénykék nem értették, miért bámulnak rájuk? Miért sugdolóznak? A többiek miért mutogatnak rájuk?
Szerencsére megérkezett a tanító, az Öreg Gorilla. Amint meglátta Olgát szívélyesen üdvözölte, hiszen ők egykor egy helyen éltek. Az Öreg kedvesen köszöntötte a kicsiket a tanulók között, majd a szülőkhöz fordult:
- Igazán szégyellhetnétek magatokat! Hát nem tanítottatok jó modort? Így kell bánni az új pajtásokkal? Nincsen köztetek semmi különbség, ők is ugyanolyan állatok, mint ti.
Az állatok ráébredtek, mennyire bután viselkedtek ezzel a különleges családdal és lassan-lassan odasomfordáltak bocsánatot kérni a neveletlenségük miatt.
Olgáék természetesen megbocsátottak. Azóta mindig náluk van a legnagyobb kölyöksereg az iskolai szünetekben, ide jönnek játszani a legszívesebben.