9.2.4. A csodatű
A csodatű
Molnár Margaréta Gréta meséje
Kezdhetném úgy, hogy egyszer volt, hol nem volt, heted hét határon is túl, de inkább úgy kezdem, hogy egy gyönyörű szép szombat reggel volt. Szikrázott a nap, aranysárga sugarai minden résen besütöttek. Mosolygósan ébredt mindenki Meseországban, ez egy csodás nap volt. Minden szombat csodás, ugyanis lélegzet elállító bálokat rendez a király két gyönyörű lánya. Lenn a városban hajnaltól minden lakó sürgött-forgott.
*
A palotában megállt az idő. Madárdalra ébredve, selyempárnák és paplanok közt két-két apró csinos lábacska bukkant fel, amit ásítások és nyújtózkodások sora követett. Könnyed reggeli és habfürdő után egy tükörterembe ment a két királylány. A hatalmas aranyozott ajtón belépve szolgáló lányok sora várta őket. Selyem és bársony ruhák, bordó, arany, smaragd és zafír színben tükröződtek a teremben. Minden szombat reggelre új és új szabás szerint, legegyedibb és legszebb báli ruhákat küldte a lányoknak egy névtelen idegen. A lányokat sosem érdekelte, honnan van, a lényeg az volt, hogy káprázatosan szépek voltak. Felpróbálták sorban mindet és közben forogtak, szaladgáltak, nézegették magukat a tükrök előtt. És nevettek. Úgy nevettek, hogy az egész város elmosolyodott a hallatától.
*
Tüktüktüktük.. A tű gyorsan járt. A varrógép kattogott. A homályos szobába kis réseken keresztül jutott csak be a fény. Néhol pókháló díszítette a falon a képeket. A régi, öreg varrógép viszont megállás nélkül, szüntelenül csak kattogott. Olló szabta az anyagot, szaladt a férccérna és gondos odafigyeléssel gyorsan készültek a legszebb és legújabb szabású ruhák. A királylányoké már elkészültek, ezek a ruhák már a város hölgyeinek készültek. Ugyanis mindenki gyönyörű ruhákat kapott ezeken a szombatokon. Már elmúlt dél is mikor halk nyikorgással nyílt az ajtó és egy idős nő csoszogott be halkan kis mamuszában.
- Léna, ideje lenne, hogy egyél. – mondta szelíden.
A varrógép viszont meg sem állt. Tüktüktük, csak kattogott monoton. A lány koncentrált és meg se hallotta nevelőanyukája hangját.
- Léna, legalább ma elmész a bálba? Ideje lenne. Eltelt 15 év.
Megállt a varrógép. Léna felnézett maga elé. Háttal ült az idős hölgynek, így ő nem láthatta, hogy a lány szemében könnyek gyűltek.
*
- Drága nővérkém, ugye ez a legszebb az összes közül? Azt szeretném, ha mindenki megcsodálna ma este. Ó Csodálatos! – és fordult egyet a tükör előtt.
- Szofi! Te gondolkoztál már azon, hogy ki varrhatja nekünk ezeket?
- Nem, és nem is érdekel… - válaszolt a hugica és el sem mozdult a tükör elől.
*
Beesteledett. Sürgés-forgás közepette érkezett mindenki a bálra. Kivilágított kastély, ezernyi lámpa fényétől tündöklött. Szökőkút vize csobogott halkan. És mindenki a legpompásabb ruhákban libegett. A táncparketten megkezdődtek az első táncok. A gyönyörű szoknyák suhogtak. De egyszer csak elhalkult a zene, a párok széthúzódtak. Az ajtó felől két nő közeledett. Egy idős hölgy, karonfogva egy fiatal vékony lányt. Mindenki őket nézte. A lány hirtelen mozdulattal vissza akart fordulni, de megszorította egy erős kéz és szinte hang nélkül suttogta.
- Tudniuk kell.
És határozottan, mégis odafigyelve elindította a lányt a király díszes trónszéke felé. Léna botladozott és igyekezte eltakarni (szintén nagyon szép) ruhájával a fából készült, régi, háromlábú botját. Mindenki őt nézte. Úgy érezte, mindjárt megölik a sajnálkozó tekintetek. Soha nem volt még ilyen társaságban. Zavarában vékony, gyönge lábai össze-összeakadtak, meg-megbotlott bennük. A királylányok meghökken és kérdő tekintettel édesapjukra néztek. Az idős hölgy meghajolt majd karját Léna felé nyújtotta.
- Felség, bemutatom a lányát!
A király megdöbbent. Meredt arccal nézett, majd felugrott „ez nem az én lányom” mondta magabiztosan és eltűnt a háta mögötti bársony függönyök között. Két lánya hol a szerencsétlenül álló lányra, hol az összezárult függönyre néztek. Majd utánamentek. Édesapjuk nem ment messzire, ott ült egy széken eltorzult, feldúlt arccal. A két lánya odaült elé a földre és megérintették kezükkel. Az öreg király felnézett és azt mondta.
- Ne haragudjatok drága lányaim. Tudjátok, hogy ti vagytok nekem a legfontosabbak. Édesanyátok nem betegségben halt meg, mint ahogy azt mondtam, hanem egy gyermek világrahozatalában… Ráadásul egy nyomorék gyermek. – mondta, és a feltörő emlékektől elcsuklott a hangja. Kezeit ökölbe szorította, arca haragos lett. Látszott rajta, hogy még mindig nagyon szereti a feleségét.
A lányok tudták, hogy gyorsan kell cselekedniük. Összenéztek, Szofi kiszaladt a néma vendégsereghez. Éppen utolérte Lénát, a gyönyörű ruhák alkotóját, azaz a saját húgát. Karon fogta, elvezette és odaadta neki azt a ruhát, amiben aznap este el akarta kápráztatni a vendégsereget.
Mire visszaértek a bálterembe, a halk zene és a kíváncsi tekintetek között ott állt a király. Arca immár nyugodt és a szeretettől bársonyosan sima volt. Karját nyújtotta Léna felé.
- Szabad egy táncra?
A vendégek hangosan tapsoltak és éljeneztek, miközben egy kedves mosoly mellett egy megfáradt idős kéz halkan becsukta az ajtót.