1.2.2. Ulrich Bleidick klasszikus fogyatékosságelméleti modellje (1977)

Témánk szempontjából figyelemre méltó és a további gondolkodáshoz támpontokat adó az Ulrich Bleidick által kidolgozott elméleti keretrendszer. A német professzor a fogyatékosság fogalmát négy egymástól paradigmatikusan eltérő modell keretei között értelmezi. Zászkaliczky Péter egyik tanulmányában a következőképpen foglalja össze a Bleidick-féle értelmezési keretrendszer négy modelljének a lényegét (Zászkaliczky in: Nóbik és Pukánszky, 2010, 109-116):

1. Személyorientált (vagy: klinikai-orvosi) modell. Ez a fogyatékosságot individuális tulajdonságként kezeli, orvosi vagy kategóriákkal írja le. A fogyatékosság eszerint eltérés a biológiai vagy pszichológiai normától. Bizonyos funkciók, képességek korlátozottsága vagy deficite, amely a szubjektumon belüli organikus zavarokra mint kiváltó okokra vezethető vissza.
2. Interakciós (interakcióelméleti) modell a fogyatékosságot már nem organikus sérülésből fakadó állapotnak értelmezi, hanem sokkal tekinti a szociális elvárásoknak való nem megfelelésből következő címkézésnek, jogtalan tipzálásnak, stigmatizálásnak a többség részéről. A fogyatékosság eszerint egy olyan státusz, amelyet a szociális reakciók idéznek elő.
3. A rendszerelméleti modell a fogyatékosságnak a teljesítmény alapján történő elkülönüléshez,  szegregációhoz vezető következményeit elemzi az olyan nagy társadalmi ellátórendszereken belül, mint például a közoktatás és a szakképzés.
4. A polito-ökonómiai (társadalomelméleti, materialista) modell a fogyatékosságot a kapitalista társadalmi berendezkedés termékének tekinti. Ez a társadalom a fogyatékos  személyeket speciális iskolákban alacsonyabban kvalifikált  munkakörökre képezi ki. (Bleidick, 1977, közli: Zászkaliczky, 2010).