3.2. Kolostorok, asylumok, árvaházak ˗ a fogyatékos személyek megsegítésére irányuló karitatív gondoskodás első intézményei

A Római Birodalom összeomlása nem hozott gyors léptékű változásokat a társadalmi struktúrák és viszonyok, valamint a közgondolkodás, a mentalitás terén. Még évszázadokig fennmaradt például az apai teljhatalomnak (patria potestas) a római jogban gyökerező deklarálása, amely akár a nemkívánatosnak tartott gyermek elpusztításában és kitevésében is megnyilvánulhatott.

Az új vallás, a kereszténység azonban gyorsan terjedt, Konstantin császár uralkodása idején, 313-ban államvallássá lett. Egy lassú folyamat vette kezdetét, amely fokozatosan gyökeres változást idézett elő a közgondolkodásban, és ennek részeként a gyermekképben és a fogyatékos-képben is. Ennek egyik korai jellemző példája, hogy a már az antikvitás keresztény közösségeiben tilos volt a gyermekek kitevése. Kevéssel azután, hogy a kereszténység államvallás lett, 374-ben egyházi törvényt fogadtak el arról, amely kimondta, hogy a gyermekek meggyilkolása főbenjáró bűn. A gyermekkitevést is megkísérelte szabályozni az egyház. A vaisoni zsinat (442) határozata értelmében a kitevésre szánt gyermekeket templomokba, kolostorokba kellett vinni, ahol felnevelték őket: papok, szerzetesek lettek belőlük. Az egyház gyermekvédő, karitatív tevékenységének megjelenését és erősödését jelzi a lelencházak létrehozása is. Az első árvaházat Dateo, Milánó érseke alapította 787-ben (Pukánszky és Németh, 1996, 84.).

A kereszténység terjedésével párhuzamosan zajlott le Róma széthullása. Amikor 430-ban Ágsoton meghalt, Hippó városát már a vandálok seregei ostromolták. Az 5. század végére az egykor világuralomra törő birodalom felbomlott. Ezt követően évszázadokig kaotikus társadalmi-politikai állapotok uralkodtak, miközben a nyomorba süllyedő európai kontinens lakosait éhínség és pestisok tizedelték. Az ínséges életkörülmények között a fogyatékos emberek helyzete is rosszabbra fordult. Életben maradásuk esélyei a minimálisra csökkentek.

A Róma bukását követő kaotikus viszonyok közepette egyre több hívő választotta azt világtól elvonult aszketikus életformát, amelynek alapjai már a keresztényüldözések időszakában megteremtődtek. A világi élet bűneinek hátat fordító, visszavonult életet választó keresztényekből szerveződtek az első kolostorok közösségei. Nursiai Benedek 529 körül az itáliai Monte Cassino hegyén alapította az első olyan rendházat, amelyben a szerzetesek életét szigorú szabálykönyv, a Regula irányította. A kolostor belső nyugalma, a bencések szigorú napirendje, az egyes tevékenységek kiszámítható ismétlődése a biztonság szigetének érzetét nyújtotta a bentlakóknak a zaklatott és veszélyes külvilággal szemben. Az imádságokon, lelki gyakorlatokon, olvasáson és a rendbe belépők tanításán kívül a kolostorok gazdasági központokként is funkcionáltak, ahol kemény fizikai munkavégzés folyt.

Hauser Arnold szavaival élve: „A Nyugat csak a szerzetesektől tanulta meg a rendszeres munkát; a középkor iparát jórészt ők teremtették meg.” (Hauser, 1968, 13.)

Európában a keresztény vallás elterjedésével, és az egyházi intézmények kialakulásával párhuzamosan jelentek meg a szegényekről, a rászorulókról, a fogyatékos emberekről való gondoskodás első helyszínei. A rászorulók befogadásának első helyszínei maguk a kolostorok voltak, amelyeknek a késő középkorra már a belső architektonikája is alkalmazkodott a funkció bővüléséhez. Több kolostorban látható, hogy már a főbejárat közelében kiépítettek egy helyiséget, ahol a segítségre szorulókat első ízben fogadták és meghallgatták a szerzetesrend tagjai. Az egyszerű vándorok is számíthattak arra, hogy néhány napra szállást kaphatnak a kolostor e célja kialakított helyiségeiben.

A betegeket és sebesülteket a kolostor kórházhelyiségében kezelték, a kolostor kertében pedig gyógynövényeket is termesztettek a patika számára (Greving, 2010, 31-32.). később kialakultak a közelükbe telepített vendégházak (az átutazó idegenek számára, nevük: xenodichum), a szegényházak (ptochium), az árvaházak (orphantotrophinum), lelencházak (brephotrophinum) és a rászorultakat válogatás nélkül befogadó, menedékhely jellegű kórházak (asylum) (Pálos, 1934, 18.).

A fogyatékos személyek számára a külvilág veszélyeivel szemben maguk a kolostorok nyújtottak menedéket ebben a hektikus korszakban. Tehetős családból származó értelmi és testi akadályozottsággal élő gyermekek és felnőttek – ha a család nem kívánta gondjukat viselni – novíciussá, sőt szerzetes testvérré válhattak, ha megfelelő mértékű adományt vittek magukkal a kolostorba. A szegényebb sorból származó fogyatékos személyek pedig segíthettek a kertben, a konyhában, a gazdaságban, a pincében vagy – enyhébb fogyatékkal élés esetén − a kódexmásolóban. (Häßler és Häßler, 2005, 14-15.) (Köztudomású, hogy a korabeli lakosság túlnyomó többségéhez hasonlóan írni-olvasni nem tudó szerzetesek között voltak olyanok, akik bámulatos ügyességgel és precizitással másolták a kódexeket. Erre a teljesítményre fogyatékos személyek is képesek lehettek.) 

Amennyiben a kolostor közösségébe belépő értelmileg akadályozott személy állapota átmenetileg vagy tartósan romlott, akkor az épületkomplexum kórházába kellett költöznie. Fejét kopaszra nyírták és bottal kellett járnia – ezek voltak a „betegséggel vagy fogyatékossággal szennyezett” állapotának azok a stigmatikus jelzései, amelyeket a korabeli felfogásmód szerint viselnie kellett.

A középkorban széles körben elterjedt vélekedés szerint az értelmi fogyatékosság Isten büntetése, amelynek hátterében az érintett vagy pedig a felmenői által elkövetett súlyos bűn húzódik.

A frank birodalomban a 8. századig egymás mellett éltek a római, a germán szokások az újabb keresztény viselkedési normákkal. A poligámia, a konkubinátus és a válás gyakori volt. Kis Pipin frank király rendeletei a sokkal szigorúbb keresztény erkölcs életvezetési elvvé avatását szolgálták, így a felsorolt viselkedési formák a 8. század közepétől már bűnnek számítottak. Ettől kezdve fokozatosan honosodott meg az a mentalitás, amely szerint a veleszületett vagy szerzett értelmi fogyatékosság Isten büntetése, amelyet az Úr az erkölcstelen életmódot folytató személyekre vagy azok leszármazottaira ró ki. Az értelmi fogyatékos emberek sorsa a köztudatban egyre inkább a bűnnel kapcsolódott össze, mivel a fogyatékosnak született gyermek és az azzá váló felnőttet a tisztátlan életmód által előidézett jogos isteni büntetés élő bizonyítékának tekintették. Mivel ilyen esetekben a mély „megbánás” és a rendszeres „jócselekedet” nem vezetett a fogyatékos személyek állapotának javulásához, a „konok bűnösöket” – azaz magukat a fogyatékos embereket – még nagyobb mértékben kirekesztették a társadalomból (Häßler és Häßler, 2005, 16.).

Az értelmileg akadályozottakról kialakított korabeli mentális kép rekonstruálásához segíthet bennünket, ha egy pillantást vetünk a középkori embernek az elesettekről és szegényekről alkotott általános felfogásmódjára. Nagy Károly 768-tól 814-ig tartó uralkodása idején a szegényekkel való törődés a korábbiaknál nagyobb figyelemben részesült.

A „szegénygondozás” egészen addig az egyéni jótékonyság függvénye volt, ettől kezdve viszont már törvényekkel szabályozott norma lett. A Károly korában megalkotott frank törvények (az úgynevezett kapitulárék vagy kapitulárisok[1]) a felebaráti szeretetre hivatkozva írták elő a szegényekről való gondoskodást. A legismertebb kapuituláris, az Admonitio generalis[2] elsősorban a püspököknek, a klérusnak, de általában véve az ország teljes lakosságának szánt elvárásokat tartalmazott. „Szeressétek felebarátaitokat mint önmagatokat, és erőtökhöz mérten segítsétek a szegényeket az alamizsnákkal. Az idegeneket fogadjátok be házatokba, látogassátok a betegeket, és irgalmazzatok meg a foglyaitoknak” – hangzik az Általános felhívás egy részlete (Idézi: Vonhoff, 1987).

Károly törvényeinek célja az volt, hogy életet szabályozó normákká váljanak a társadalom tagjainak gondolkodásmódjában. Elindult egy folyamat, amelyek során a rászorultakat segítő karitász követendő értékké és belülről fakadó életelvvé kezdett válni. A mentalitásbeli átalakulást a korabeli értelmiségiek, filozófusok tanításai is segítették. Ezek közé tartozott Aquinói Szent Tamás (1225-1274) alamizsnatana is, amely az anyagi javak egyenlőtlen társadalmi eloszlásának kiegyensúlyozásáról szól, és évszázadokon át hatott a közgondolkodásra. Lényege, hogy a magántulajdon csak akkor legitim, ha az általa biztosított egyéni jóllét a közösség jóllétét is szolgálja. A gazdagok nem rekeszthetik ki tulajdonuk hasznának élvezetéből a szegényeket. Az egyenlőtlenségek kiegyensúlyozásának eszköze a jótékonykodás, az alamizsnálkodás, amely a szűkölködők alapvető szükségleteinek a kielégítése szolgálja és nem többet.

Aquinói Szent Tamás a rászoruló szegények két csoportját különíti el: 1. a betegségre, balestre vagy rossz termésre visszavezethető szegénységben élőket, 2. az önkéntes szegénységet vállaló szerzeteseket és apácákat, aki Assisi Szent Ferenc (1181-1226) és Assisi Szent Klára (1193/94-1253) példáját követik. A belső késztetésből fakadó alamizsnálkodás alapja Aquinói Szent Tamás szerint az adományozó belülről fakadó hite és Isten iránti szeretete. 

A középkorban egyre gyakrabban fordult elő, hogy a fogyatékossággal élő emberek koldulásra kényszerültek, ha nem volt őket befogadó család vagy más közösség.  Hamarosan céhek szerveződtek a fogyatékos koldusok köréből. A vak koldusok egyik legjelentősebb és leghatékonyabb céhe például Padovában alakult meg 1377-ben. Szabályozta a koldulást, és nyugdíjszerű járandóságot biztosított az idős koldusok számára (Braddock és Parish, 2001, 20.). 

A szegényekről, az elesettekről, a rászorultakról való karitatív gondoskodás intézményesülése − mint láttuk – a középkori Európa nagy részén a keresztény egyház tanításaira épülve jött létre.[3] Ahhoz, hogy ezek a gondolatok tettekben és befogadó intézményekben öltsenek testet, szükség volt a karitászt életvezető elvvé avató személyiségek megjelenésére és példaadására.

Közéjük tartozott például Borromeo Szent Károly (1538-1584) milánói érsek, aki magánemberként és egyházreformátorként egyaránt nagyon sokat tett a rászorulókért. Minden vagyonát a szegényekre fordította, éhínségek és pestisjárványok során személyesen vett részt az élelmiszeradományok szétosztásában. A tartományi és egyházmegyei zsinatokon az ő vezetésével reformálták meg a szegényekről való intézményes gondoskodás, a szervezett karitatív segítségnyújtás rendszerét.

Az 1576-os nagy pestisjárvány után Milánóban a szegény koldusok számára otthont alapított. (Ospedale[4] dei Poveri Mendicanti e Vergognosi della Stella, 1578.) A „csillag” („stella”) szó a szegényház közelében korábban működő kolostor nevére utal: „Santa Maria della Stella”. Az épület bejárata fölötti csillag ezt a kapcsolatot szimbolizálja. Az intézménybe befogadott koldusokat ezért a korabeli városi közbeszédben csillagoknak („stelli”) nevezték el. Nagyon valószínű, hogy ebbe az „ospedálé”-ba testi és más fogyatékossággal élő koldusok is oltalmat kaptak ‒ ugyanúgy, mint ahogyan tették ezt a korabeli asylumokban, ispotályokban. Később, a 17. század közepén ez a milánói karitász-intézmény átalakult. Reformátora Borromeo Szent Károly unokaöccse, Borromeo Frigyes (1564-1631) lett, aki Milánó püspökeként szintén a szegények és az árvák támogatójaként volt ismert az éhínséghullámok és az újra fellángoló pestisjárvány idején. Frigyes a koldusok „ospedálé”-ját megszüntette, és szegény árva leányok számára létesített ugyanebben az épületben árvaházat[5].

Az új intézmény szervezeti struktúrája a 18. században szilárdult meg, ekkor kapta mai nevét is: „Orfanotrofio femminile di Milano”[6]. Az árvaház lakóinak szimbolikus elnevezése a korabeli köznyelvben tovább folytatódott. Milánó lakosai ekkor már az ott menedéket kapó és nevelendő leányokat nevezték el „csillagocskáknak” („stelline”)…

Ezek a példák azt érzékeltetik, hogy a középkori Európa többségében kereszténnyé váló értékrendjének szerves része, viselkedést befolyásoló motívuma lett a karitász, a bajba jutottak, az árvák, a fogyatékossággal élő embertársak tettekben megnyilvánuló támogatása, megsegítése. A kialakuló és egyre szervezettebbé váló egyházi intézményrendszer teremtette meg ennek a segítségnyújtásnak a hátterét, illetve a szervezeti-institucionális kereteit.

Az egyéni könyörületesség esetleges gyakorlata helyett az intézményes segítségnyújtás világi, állami keretek között való megszervezéséért érvelt Juan Luis Vives (1493-0540) spanyol humanista is. Az angol királyi udvarban élő gondolkodó – akinek szavára a viktoriánus kor törvényalkotói is figyeltek – minden városban magisztereket kívánt kinevezni, akiknek a feladata a szegények és nyomorgók nyilvántartásba vétele és életüknek nyomon követése lett volna. Vives a „szegény” fogalmát egyébként tágabban értelmezte mint az ma használatos, ide értve az értelmi képességeikben akadályozott embereket is.

A szegénysegélyezés lehetőségéről írt munkájában a következőképpen ír erről: „… nem csak azok szegények, akiknek nem vagyon pénzük, hanem azok is, akik híján vannak a testi erőnek, az egészségnek, a gondolatoknak vagy ítéleteknek.” (Idézi: Foucault, 2004, 89.).   

Korábban utaltunk már arra, hogy a középkorban formálódó keresztény értékrend és gondolkodásmód szerint a betegség, a fogyatékosság ‒ így az értelmi akadályozottság is ‒ Isten okkal kimért büntetése, amelynek hátterében valamiféle súlyos bűn húzódik meg. A keresztény ember felfogásmódja szerint azonban bűnösöknek is jár a gyámolítás, a támogatás. Ez a karitász, azaz a tettekben megnyilvánuló felebaráti szeretet lényege.

A fogyatékos ‒ különösen az értelmi fogyatékos ‒ személyeket is befogadó és támogató, egyházi fenntartás alatt álló menedékházak jelentőségét akkor tudjuk kellő körültekintéssel értékelni, ha figyelembe vesszük az érem másik oldalát: a korabeli közgondolkodásban és a mindennapi viselkedésben megjelenő erőteljesen megbélyegző és kirekesztő jelenségeket is.