5.2. A „Közkórház”

Figyelemre méltó az a folyamat, ahogyan a „nagy elzárás” (Foucault) intézményrendszere kiépült és megszilárdult ebben a korszakban. Párizsban 1656-ban hoztak rendeletet az ún. „Közkórház” elnevezésű komplex intézményrendszer létesítéséről, amely több intézetet foglalt magába. Ide tartozott például a Bicêtre és a Salpêtrière is.

A korábban katonai kórház céljaira szánt Bicêtre kórház-menhelyet 1642-ben nyitották meg a „szegényügy” iránti fogékonyságáról és az elesettek érdekében végzett missziós tevékenységéről közismert Vincent de Paul (1581-1660) támogatásával.[1] A hatalmas intézetbe Vince koldusokat, szegényeket, a társadalomból kitaszítottakat és értelmi fogyatékos személyeket egyaránt befogadott.

A király egy másik intézményt is udvari papjának adományozott, amely eredetileg lőporgyárként működött, innen ered a neve is: Salpêtrière (’salétrom’). (Winzer, 1993, 30.) Kezdetben – Vincent de Paul személyes karizmatikus hatásának köszönhetően – mindkét intézmény karitatív célú gyűjtő-befogadó menhelyként működött. A 18. századra azonban a Salpêtrière az értelmi fogyatékos nőket, a Bicêtre pedig az ugyanilyen fogyatékossággal élő férfiakat börtönszerű körülmények között elzáró intézménnyé vált. Bár az értelmi fogyatékos személyek jelenléte dokumentált, számuk mindazonáltal mindkét intézet esetében az elzártaknak alig 10 százalékát tette ki. 

Kezdetben senki nem döbbent meg azon, hogy értelmi fogyatékos embereket, betegeket, nyomorban élő szegényeket, erkölcsileg megbélyegzetteket és bűnözőket egy fedél alatt tartottak fogva. Az 1700-as évek elején a Bicêtre lakóit az őrök megkísérelték öt kategóriába sorolni. Az elsőbe kerültek a királyi „pecsétes levelek” (lettres des cachet) alapján elzártak, a másodikba és a harmadikba a „jó szegények” és a „súlyosabban vagy könnyebben hűdöttek”, a negyedikbe az „elmebajosok” és „bolondok”, az ötödikbe pedig a nemi betegek, a lábadozók és a gyermekkorú bűzözők” (Foucault, 2004, 121.).

A Közkórház rendszeréhez tartozó e két intézmény falai között nem folyt gyógyítás, „elzárni való” kirekesztettek részére nem volt orvosi ellátás, a cél csak elkülönítésük és börtönszerű körülmények között való felügyelet alatt tartásuk volt.

Ezzel szemben a mai értelemben vett tulajdonképpeni kórházak, mint például a párizsi Hôtel-Dieu és a londoni Bethlem Royal Hospital („Bedlam”) falai között már sor került az értelmi fogyatékos elzárt személyek valamiféle kezdetleges kezelésére (például hánytatás, érvágás, purgálás), akik ezzel egyetemben a „beteg ember” társadalmi értelmemben vett szerepére, státusára is szert tettek. Ezzel a ténnyel függ össze, hogy a Bethlembe való bejutáshoz 1733-ig orvosi igazolás bemutatására volt szükség ahhoz, hogy az illető „gyógyítható”, tehát nem születésétől kezdve „idióta”, akit „állandó fogyatékosság sújt”. (Falret, 1864, 155, idézi: Foucault, 2004, 181.). Az értelmi fogyatékos személyek csak ettől kezdve nyerhettek elhelyezést a Bethlemben. 

15. kép: A Bicêtre épülete a 19. század elején

A francia fővárosba visszatérve megállapíthatjuk, hogy orvosi értelemben vett tervszerű gyógyítás sokáig nem játszott szerepet ezekben a „Közkórház” rendszeréhez tartozó fogvatartó intézetekben, amelyek leginkább börtönhöz voltak hasonlatosak. Az elzárás valamilyen módon mindig az elzárt személy „megjavulását” célozta.

Foucault idézi például egy bizonyos François-Marie Bally nevű „tonzúrás klerikus” esetét, akit a király parancsára először a Bicêtre-be szállítanak, „ahol hároméves elzárást kell letöltenie”. Egy évvel később ezt a terminust olyképpen módosítják, hogy az illető „a gyengeelméjűek közt őrizendő, amíg teljes bűnbánatot nem tesz”. (Idézi Foucault, 2004, 166.)

Az elzárás tehát pedagógiai jellegű gesztus volt, amely általában egy többé-kevésbé behatárolt időtartamra korlátozódott vagy pedig az elzárt személy viselkedésében bekövetkezett jól érzékelhető változás bekövetkezéséhez kötötték. A börtönszerű körülmények között való fogvatartás közvetlen célja tehát a „megtérés”, a bölcsesség eljövetele volt, amely a személyt a korabeli vélekedés szerint kimozdította a bolondság státusából. A végső pedig cél a korabeli társadalmi normáknak, megfelelően viselkedő ember rekonstruálása, a „normalizálás” volt, de ezt a puszta bebörtönzéssel csak a legritkább esetekben tudták elérni. Leginkább csak akkor, amikor a szándékosan vagy tévedésből fogyatékos értelműként stigmatizált, de ép értelmű emberek viselkedése az elzárás kényszerének hatására „javult meg”. 

Figyelemreméltó tény, hogy a korszak mentalitása önmagában az elzárásnak és a felügyeletnek is egyfajta korrekciós hatást tulajdonított az értelmi fogyatékosnak tartott személyeknél éppúgy, mint a korabeli normáktól eltérő, a „bolond” gyűjtőfogalma alá sorolt más egyének esetében is. Orvosi kezelés alkalmazása az újkor hajnalán még egyáltalán nem volt szükségszerű velejárója a rájuk kényszerített életformának.