1.2.3. A Könczei György és Hernádi Ilona által bemutatott fogyatékosságtudományi modellrendszer

Gyógypedagógiai és gyógypedagógia-történeti szempontból különösen jelentős az a fogyatékossággal kapcsolatos attitűdöket és gondolkodási módokat értelmező modellrendszer, amelynek elemeit Könczei György és Hernádi Ilona mutatják be. (Könczei és Hernádi, 2011, Könczei, 2011). Ez a négy „gondolkodási és érvelési mód” a jelenben is funkcionál, és létezhet egymással párhuzamosan is, a gyökerek azonban a történelem mélyében keresendők. A következőkben Könczei György és Hernádi Ilona gondolatmenetét követve ismertetjük a négy modellt. 

1. A rendszer első eleme a morális modell. Ennek a magyarázó elvnek a központjában az a vélekedés áll, hogy a fogyatékosság – különösen a mentális és a testi – az egyén személyes problémája. Hátterében feltehetően valamilyen súlyos bűn húzódik meg, amelyet az érintett személy vagy felmenői követtek el. A fogyatékos ember rászolgált a megvetésre és méltó a sajnálatra. A morális modell „csúcspontját” a korai és az érett középkor századaiban érte el. A morális modell alapján történő argumentáció a közbeszédben ma már nem szalonképes. Ennek ellenére a modell elemei jelen vannak az ezredforduló utáni években is a legtöbb társadalom közgondolkodásának mélyebb rétegeiben. Példa erre az a mai is élő felfogásmód, miszerint az épek és fogyatékosok között markáns határvonal húzódik, a fogyatékosok ebben a világban alávetettek, alacsonyabb rendűek, retardáltak. Ellátásra gondozásra szorulnak, támogatni és segíteni kell őket.[1]
2. A fogyatékosság ténye a medikális modell értelmezése szerint is az egyén problémája, ám ez a gondolkodásmód már nem statikus, hanem a változtatás szándékát is magában hordozza. A benne megfogalmazódó narratívumok a fizikai test feletti kontroll lehetőségére apellálva a fogyatékosságot gyógyítható betegségként, megelőzhető és elhárítható, megszüntethető és megszüntetendő rossz állapotként fogják fel. E felfogás centrumában a – történeti kortól és kultúrától függően változó – mindenkori normalitás mítosza áll. Eszerint a fogyatékos személy „normalizálása”, „gyógyítása”, fogyatékosságától való megszabadítása reális lehetőség, amelyhez a fejlett nyugati orvostudomány teljes fegyverzete rendelkezésre áll. Könczei György és Hernádi Ilona e témához kapcsolódó elemzésükben rámutatnak a fogyatékosság „távlati megszüntetését prognosztizáló” „technológiai optimizmus” veszélyeire: a fogyatékosság megelőzésének vagy megszüntetésnek lehetőségébe vetett vakhit valójában a fogyatékos létmódot átélő és elfogadó, azt saját immanens alkotóelemükként értelmező emberek „megszüntetését” is jelentheti (Könczei és Hernádi, 2011. 11.).
   
   A medikális modell alapján történő fogalomalkotás és -használat az 1980-as évektől az 1990-es évekig volt meghatározó jelentőségű a szakmai közbeszédben. Ezt jelzi, hogy a WHO 1980-ban közzétett osztályozása még három, tartalmában és fokozatában elkülönülő fogalmat határoz meg: 1. impairment (károsodás), 2. disability (fogyatékosság) és 3. handicap (hátrány). Az első az ember testi és pszichés konstitúciójának komolyabb rendellenességére vagy hiányosságára utal, a második már az érintett ember cselekvésében megnyilvánuló módosulásra, korlátozottságra utal, a harmadik pedig a mindezekből fakadó társadalmi hátrányokat és korlátokat írja le.
   
   A minden ízében kiforrott orvosi-medikális modell tehát a 20. század végének szülötte, azonban az ehhez a modellhez vezető gondolkodásformák, narratívumok mélyen gyökereznek a fogyatékosság, illetve a gyógypedagógia történelmében. (Megítélésünk szerint a medikális  gondolkodásmód történeti narratíva-gyökerei az újkortól és különösen a felvilágosodás eszméinek elterjedésétől kezdve eltéphetetlenül egybefonódnak a túlzott pedagógiai optimizmus bűvkörében élő többségi pedagógia narratívumaival. Ennek részletes bemutatására a későbbiekben visszatérünk.) 
3. A szociális modell abból a filozófiából indul ki, hogy a fogyatékos ember életét korlátozó akadályok nem természet adta, objektív létezők, hanem azokat az úgynevezett „normális” társadalmi többség igényeihez és szükségletihez szabott emberi-tárgyi környezet állítja fel. (Könczei, 2011) A csak az „épek” számára akadálymentesen hozzáférhető tárgyi-szellemi-kulturális környezet így a többség által birtokolt és a kisebbség felett gyakorolt hatalom egy sajátos kifejezésmódja is egyben. Valójában tehát nem a hatalomnak kiszolgáltatott egyén a fogyatékos, hanem a társadalom az, amely – a többség hatalmával visszaélve – korlátokat és akadályokat állítva rekeszti ki magából a kisebbséget. A szociális modell által kifejezett kritika hatására az ENSZ Egészségügyi Világszervezete újabb értelmezéssel állt elő az ezredforduló utáni években (ENSZ, 2003). Ez már a fogyatékos személyeknek a társadalmi életében gyakorolt tevékeny részvételére helyezi a hangsúlyt, és felhívja a figyelmet az egyén fölött hatalmat kifejező környezetre is. Könczei György és Hernádi Ilona a következőképpen összegzik ennek az állásfoglalásnak a lényegét: „Így válik egyértelművé a társadalom felelőssége és az, hogy gyakran nem, vagy nem elsősorban az állapot, hanem a közeg tesz fogyatékossá.” (Könczei és Hernádi, 2011, 14.) (Az e filozófia által felkínált gondolati ösvényen továbbhaladva nem kell messzire mennünk ahhoz, hogy lássuk: a hatalmával élő többségnek ilyen módon kiszolgáltatottak köre nemcsak a fogyatékos személyekre korlátozódhat. A pedagógia története számtalan példát szolgáltat az iskola felnőttek által konstruált művi világába kényszerített gyerekek fölötti kontroll és hatalom gyakorlására. A huszadik századi reformpedagógiák éppen az ilyen „pedagógiába csomagolt” kontroll hipertrófiáját kívánták visszaszorítani.)
4. A négy modellből álló rendszer utolsó eleme az alapvető emberi jogokat helyezi gondolkodásmódjának középpontjába. Az emberi jogi modellnek a hétköznapi életben való érvényesülését az emberjogi jogászok és a fogyatékossággal élő emberek egy szűk rétege vívta ki sorstársai számára is. Érvelésükben a fogyatékosságot olyan kérdésként tematizálják, amely összefüggésben van az elnyomással, a kirekesztéssel, illetve a befogadással és az emberi jogokkal. (Könczei és Hernádi, 2011, 15-16.)
   
   A legújabb nemzetközi egyezmények már az emberi jogi modell szemléletét tükrözik. A fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló egyezmény – amelyet az ENSZ Közgyűlése 2006. december 13-án fogadott el – például így fogalmaz: „Jelen egyezmény célja valamennyi emberi jog és alapvető szabadság teljes és egyenlő gyakorlásának előmozdítása, védelme és biztosítása valamennyi fogyatékossággal élő személy számára, és a velük született méltóság tiszteletben tartásának előmozdítása. Fogyatékossággal élő személy például minden olyan személy, aki hosszan tartó fizikai, intellektuális, mentális vagy érzékszervi károsodással él, amely számos egyéb akadállyal együtt korlátozhatja az adott személy teljes, hatékony és másokkal egyenlő társadalmi szerepvállalását.” (Egyesült Nemzetek Szervezete, In: Könczei, 2009, 180. Idézik: Könczei és Hernádi, 2011, 16.) A teljes egyezményszöveg a fogyatékos embert már erős, aktív és alkotásra képes embernek látja és láttatja. (Könczei és Hernádi, 2011, 16.)
   
   Könczei György és Hernádi Ilona a négy „klasszikus” fogyatékosságértelmezési modell bemutatása után kitérnek az azokkal szemben felhozott kritikai észrevételekre is, majd kitérnek egy új, ún. „posztmodell” felvázolására is.
   
   A fogyatékosságtudomány elméletalkotói az utóbbi időkben különösen a szociális modell létjogosultságát kérdőjelezik meg. Problematikusnak tartják azt, hogy ez az értelmezési keret – úgymond – szétválasztja a biológiai és társadalmi aspektust, és nem veszi figyelembe az egyéni élmények és tapasztalatok szerepét a fogyatékosság mint létmód megélésében. Ezzel a kritikával a tanulmány szerzői is egyetértenek, és álláspontjukat a következőképpen fejtik ki: „Nem lehet … a fogyatékosságot csupán mint (nem egyéni szintű, hanem pl. makroszintű) társadalmi összefüggést felfogni. Azért nem, mert azzal elveszítjük egyebek mellett a saját tapasztalatot, a saját küzdelmet, s a fájdalmat, amelyek mind-mind konstitutív részei a fogyatékoslétnek.” (Könczei és Hernádi, 2011, 23.) A szerzők egy olyan „posztmodell” kialakítását tartják indokoltnak, amelynek felépítése során újra kell fogalmazni az épség és normalitás fogalmát, a fogyatékos és nem fogyatékos kategóriáját. A dekonstrukciót követő konstrukció során a fogyatékos emberek majd „rendszerbe tagoltan, saját terminusaikkal tudják kifejezni és képviselni saját tapasztalatukat, megtestesült létüket”. (Könczei és Hernádi, 2011. 21.)