2. fejezet: Az ókori Kelet és az antikvitás emberének képe az értelmi fogyatékos gyermekről és felnőttről

A modern kor előtti társadalmakban számos tényező veszélyeztette a születendő és megszületett gyermek fizikai és mentális fejlődését. A terhes asszonyok elégtelen táplálkozása, a szinte folyamatos háborúk, a gyorsan terjedő epidemikus járványok, az orvosi segítségnyújtás hiánya azt eredményezték, hogy a csecsemők és az anyák jelentős része nem élte túl a szülést, illetve a gyermek fizikai és/vagy mentális fogyatékossággal jött a világra. Az újszülött élete és fejlődése a születést követően is számos veszélynek volt kitéve, a mai viszonyokhoz képest elképesztően magas volt a csecsemőhalandóság.[1]

A gyermek vele született fogyatékosságának oka gyakran az édesanya terhesség alatti megbetegedése volt. Például a skarlát csak 1685-ben kapta ma is használatos modern elnevezését, de akkor már egyike volt a legelterjedtebb megbetegedéseknek. Már a kereszténység előtti időkben is rendkívül széles körben elterjedt, és okozója lehetett a veleszületett fogyatékosságok közül például a vakságnak, a siketségnek és az értelmi fogyatékosságnak, amelyeket a korabeli források is felsorolnak (Winzer, 1993. 9.). Hiteles adat nem áll rendelkezésre, de mindezek alapján vélelmezhető, hogy a fogyatékkal született személyek száma ezekben az időkben jelentős lehetett az egyes kultúrákban.

A csekély volumenű fennmaradt forrás miatt nehéz történetileg hiteles képet alkotnunk magunknak arról, hogy az antikvitás kultúráinak népei milyennek láthatták az értelmileg akadályozott gyermekeket és felnőtteket. Valószínűsíthető, hogy a fogyatékosságot és a betegséget isteni büntetésként értelmezte az ókor embere is, akárcsak a későbbi korokban (Kőszeghy és Parragh, 2003. 8.). Gábor György interpretálása szerint az „a megszokottól, a természet rendjétől eltérő, rendellenes és diszharmonikus jelenségeket, valamilyen titokzatos jelként, az istenek, a túlvilági lények üzeneteként értelmezték.” (Gábor, 2005). Könczei György ennek a stigmatizált állapotnak a mélyén nem az egyes ókori kultúrák gondolkodásmódjának jellemzőjét, hanem egy atavisztikus ősi védekező ösztönt lát, amelynek gyökerei az állatvilágba nyúlnak: az állatok többsége sérült fajtársát elpusztítja (Kálmán és Könczei, 2002, 31.).

A másság stigmatizáló, diszkrimináló és kirekesztő megítélése e felfogás szerint nem a különböző ókori és későbbi társadalmi rendszerek, kultúrák jellemző sajátossága, hanem egy makacs atavisztikus emberi ösztön továbbélése. E koncepciót értelmezve eljutunk a normális fogalmának és a normától való eltérés (az „abnormalitás”) társadalomtörténeti-mentalitástörténeti értelemben vett problematikájához.

Hol húzódott egyes korokban és kultúrákban a határ (és van-e egyáltalán „határ”) a „normális” és az „abnormális” között? Létezik-e jól kitapintható és mezsgye egy adott történeti-kulturális közegben létező társadalom mentalitásában a külső és belső tulajdonságok tekintetében még elfogadható és már elfogadhatatlan között? Vagy tovább részletezve a kérdést: mi az, ami egy adott korban-kultúrában a közmegítélés szerint eszményi, mit tekintenek átlagosnak, milyen az, ami még tolerálható, és melyek azok a külső-belső emberi sajátosságok, amelyeket már a „megszokottól, a természet rendéjtől eltérőnek” láttak, és ennek alapján stigmatizálták, majd pedig kirekesztették az e tulajdonságokkal bíró embert?

A szűkös forrásanyag arra mindenesetre következtetni enged, hogy az ókori kultúrákban élő emberek számára a fogyatékosság mint gyűjtőfogalom nem létezett, a fogyatékosságról mint önálló kategóriáról nem gondolkodtak. Foglalkoztatták őket viszont az egyes fogyatékosság-típusok, amelyekkel élő gyermekeknek és felnőtteknek a helyzete más és más volt, mint ahogyan eltért a róluk a társadalmi közgondolkodásban kialakult mentális kép is. Nem beszélhetünk tehát egységes „fogyatékosság-ellenességről” sem ezekben a társadalmakban. (Anne Waldschmidt szóhasználatával élve, lásd: Waldschmidt, 2006). Más volt a társadalmi megítélése a látássérülteknek (Egyiptomban például magas presztízsű zenész szakmák képviselői kerültek ki közülük), ugyanitt a törpe növésű emberek olykor egészen magas társadalmi rangra emelkedtek – ha képességeik egyébként erre predesztinálták őket.[2]