3.1. Szent Ágoston felfogása a fogyatékos személyekrő
A korai keresztény egyházatyák véleménye az értelmileg akadályozott emberekről nem egységes, felfogásmódjuk e kérdésben gyakran ellentmondásokat hordoz. Példa erre Ágostonnak (354-430), Hippó püspökének a felfogása az emberi lélek eredetéről, azaz arról, hogy Isten hogyan és mikor „lehel lelket” az emberi teremtményekbe. Ágoston itt két álláspont között ingadozik. Az egyik felfogás szerint az utódoknak nemcsak a testét, hanem a lelkét is a szülők hozzák létre a nemzés során. Isten az első ember lelkébe – kibomlásra képes csíra formájában – belehelyezte annak leszármazottainak a lelkét is, ezek adódnak tovább generációról generációra a szülői közvetítéssel.
Ez a generacianizmus[1] vagy más elnevezéssel a traducianizmus[2] dogmája, amely egyben magyarázat az eredeti bűnnek szülőről gyermekre történő átszármaztatására is. Az eredeti bűn átszármazásáért így nem Isten, hanem a szülők felelősek.
A másik felfogásmód szerint közvetlenül Isten teremti az utódok lelkét minden egyes nemzési aktus során. Ez utóbbi Ágoston számára elvileg elfogadhatatlan, hiszen számára a bűn súlyos lelki sérülést okozó, szégyenletes szennyfolt. Bűnös, tehát tökéletlen és fogyatékkal szennyezett emberi lélek pedig nem származhat közvetlenül a teremtő Istentől. Ágoston végül is a traducianista paradigma mellett foglal állást (lásd: Kellenberger, 2011, 137.).
Hippó püspökének fogyatékossággal kapcsolatos paradox felfogása más kérdések tárgyalása során is felszínre került. Írásaiból kitűnik, hogy egyfelől híven követte Szent Pálnak „a lelki szegények támogatására” felszólító intelmét, és ezen az ösvényen tovább haladva kijelentette, hogy „a gyengébb intellektus nem jelent gyengébb hitet”. Másfelől viszont – ismét Pál tanítására támaszkodva, miszerint „a hit a hallás útján jut el hozzánk” – a siketen született embereket nem tartotta alkalmasnak arra, hogy az egyház közösségének tagjai legyenek (lásd: Winzer, 1993, 22.).
Ágoston írásaiban – más egyházatyákkal együtt – a mentális betegséggel és fogyatékossággal élő emberek gyógyulásának lehetőségével is foglalkozott. Felfogásmódja erősen befolyásolta az egyházatyák, majd pedig egyház hivatalos álláspontjának alakulását az 5-6. század folyamán. Eszerint a mentális betegségeket és fogyatékosságot – melyeknek oka a léleknek az ördög vagy a gonosz démonok által való megszállottsága – csak a mirákulum, a csodatétel gyógyíthatja meg, a testi betegségeket pedig a világi orvostudomány. Ez a dogma háttérbe szorította azt a hippokratészi gondolatot is, miszerint az epilepszia és az idegrendszer más megbetegedései az emberi test betegségeinek tekinthetők (lásd: Winzer, 1993. 22. és Veith, 1965).