6.8. Foucault olvasata Pinelről

Foucault e témában írt műveinek (elsősorban: Foucault, 1990, Foucault, 2004 és Foucault, 2014) olvasata ennek a szerteágazó és bonyolult folyamatnak a rekonstruálásához és megértéséhez segítséget nyújthat számunkra. A francia filozófus nyomon követi azt a folyamatot, amelynek során a középkori embernek a „bolondsággal” kapcsolatos ambivalenciáját – amely hol az irántuk való közömbösségben, hol a szentként való tisztelésükben, hol pedig a tőlük való rettegésben nyilvánult meg – felváltja egy újfajta társadalmi érzékenység és az ebből fakadó kirekesztés felé való haladás. Ez a folyamat a reneszánsznak a bolondság iránt felfokozott érdeklődésétől, a bolondság irodalmi-művészeti tematizálásától indul. Kisvártatva megjelennek a többség részéről a kisebbség stigmatizálására irányuló törekvések, majd a 17. század közepétől már kialakul az az egyre jobban kitapintható manifeszt társadalmi szorongás, amely hamarosan eléri az ingerküszöböt. Ez a félelem előbb a zavaró kisebbség – elsősorban a „bolondok” – iránti intoleranciában ölt testet, majd e kisebbség tudatos kirekesztésében, és ezt követően a nagy elzáró intézményekben való módszeres elhelyezésük veszi kezdetét. Ezzel a processzussal párhuzamosan zajlik stigmatizálás-kirekesztés-elzárás triádnak ideológiai alapot nyújtó „elidegenítés” (aliénation) folyamata, amely a társadalmi tudatnak a kisebbséggel szembeni előítélet-gyártó mechanizmusa felélénkülésében ölt testet.

Michel Foucault a Collège de France-ban tartott egyik előadásában rendkívül plasztikusan mutatja be azt a kettősséget, amely a társadalmi többség által elutasított kisebbség elkülönítésében megvalósul (Foucault, 2014, 55-65.). Az elkülönítés egyik típusa a középkorvégi társadalmakban a leprásoknak az egészségesektől való drasztikus eltávolítása, a közösségből való száműzése, kizárása volt. Ez a kirekesztő ceremónia a megbélyegzettekkel való érintkezés tilalmával járt együtt. A leprásoknak a közösség életterén kívüli világba, a senki földjére történő kiűzését sajátos temetési ceremónia kísérte. Ezt a zavaró kisebbséget kitaszító és halálba száműző gesztust ábrázolja a „Bolondok hajója”-toposz megjelenése a közékor végi irodalomban és képzőművészetben.

Az elkülönítés másik modellje Foucault szerint nem a „ki-rekesztés” (exklúzió), hanem a közösség életterén belül egy számukra kijelölt – hermetikusan elszigetelt – térben való „helyhez-kötése” (inklúzió), amire jó példa a pestises betegek feletti ellenőrzés középkori gyakorlata. A pestissel fertőzött populációt ugyanis nem száműzték a városon kívülre, a senki földjére, hanem kijelöltek számukra egy szűk életteret, egy karantént. A teljes pestises város ellenőrzése minuciózus pontossággal kidolgozott és teljes körű volt. A területet körzetekre, azokat körletekre osztották fel, ez utóbbiakban utcákat különítettek el. Minden szintnek megvoltak a felügyelői. A karantén kezdetekor minden fertőzött ház lakójának be kellett diktálnia a nevét a felügyelőnek. A felügyelők minden nap elhaladtak minden ház előtt, és a náluk levő listát olvasva egyenként szólítaniuk kellett az bennlakókat. Azoknak egyenként meg kellett jelenniük, mert ha nem jelentek meg, akkor feltételezhető volt, hogy ágyban fekszenek, ha pedig így tesznek, akkor betegek. A betegek pedig veszélyesek, akiket el kell különíteni (Foucault, 2014, 57 és Foucault, 1990, 267-273). Itt tehát nincsen szó fizikai eltávolításról, elüldözésről, száműzésről. Körbezárásról és helyhez kötésről van szó.

Ez a módszer a „pozitív”, paternalista hatalom újabb keletű módszere arra, hogy a beteg tehát veszélyes egyéneket elszigetelje és lehetőség szerint „meggyógyítsa”, „normalizálja”. De ugyanezt a metódusa alkalmazzák a felvilágosult abszolutista uralkodók is, akik a közoktatás feletti ellenőrzés kiterjesztése révén nevelik, „normalizálják”, „perfektibilizálják” a kisgyermekeket a saját szájuk ízének megfelelő embereszmény felé terelve őket. 

Ugyanez a módszer kristályosodik ki a 18. század végére a nagy elzáró intézetek belső tereiben, ahol a bolondokat, az értelmi fogyatékos bentlakókat már nem fizikai büntetéssel, ütlegeléssel, élelemmegvonással, leláncolt rabként való sötétzárkába vetéssel „kezelik”. Sokkal inkább pedagógiai (pontosabban szólva: „andragógiai)” és medicinális eljárásokkal, módszerekkel kísérlik meg „normalizálni” őket – alkalmanként élve a testi fenyíték, a lelki manipuláció, ezen belől a megfélemlítés eszközeivel is. Ez a „pre-medikális modell”-t követő intézmény-típus már Vincenzo Chiaruggi firenzezi, Philippe Pinel párizsi és Samuel Tuke yorki asyluma.

A most bemutatott, klasszikus elzáró intézmény-típus fejlődéstörténeti funkciója kettős: egyfelől megkoronázza, de nem zárja le a felvilágosodás moralizáló, perfektibilizáló fejlődési periódusát. (A veleszületett és szerzett értelmi fogyatékos személyek, „bolondok” pedagógiai, andragógiai eszközökkel történő perfektibilizálása, normalizálása az ezt követő korszakok intézményeiben is tovább folyik.) Másfelől viszont a nagy elzáró intézmények fejlődésük csúcsán, a 19. század első évtizedeiben utat nyitnak egy új korszaknak, amelyben már egyre inkább a modern, természettudományos alapokra helyeződő, de a fogyatékos személyeket a társadalmi többség tagjaitól továbbra is elkülönítő-elzáró „medikalizációs modell” érvényesül a gyógypedagógiai intézmények belső világában.