Skip navigation

5.4. A „Bethlem”

A többféle okból „elzárni-valók” őrzésére szolgáló kórház-menedékhelyek mellett már a középkorban léteztek olyan intézmények, amelyek eredetileg ugyan több funkciót töltöttek be, de fokozatosan és egyre nagyobb számban jelentek meg bennük az értelmi fogyatékos és elmebeteg személyek. Ezek közé tartozott a londoni Bethlemi Szűz Mária Kórház (Hospital of St. Mary of Bethlem).

Az intézményt, amely eredetileg a Betlhemi Szűz Mária Rend kolostora volt, 1247-ben, III. Henrik uralkodása idején alapította Simon Fitz Mary londoni városatya. A kolostorban a szegényeket és elesetteket befogadó menhely is funkcionált (asylum), kórházként 1330-tól működött. 1403-ban 6 értelmi fogyatékos személyt tartottak fogva itt, a források szerint „láncban és vasban” (Foucault, 2004, 162.).  VIII. Henrik uralkodása (1509-1547) alatt már szinte kizárólag a mentális problémákkal élő személyek elzárására szolgált. Számuk fokozatosan emelkedett.

16. kép: A „Bethlem” épülete 1815-ben

1642-ben bővítették az intézményt, ekkor már nyolc teremben helyezték el őket. A nagy londoni tűzvész (1666) után, 1676-ban újra alapították a menhelyet, amely ettől kezdve már kizárólag az elmebetegek (lunatics) személyek felügyeletére és gyógyítására szolgált.[1]

Paradigmatikus fordulat következett be az intézmény életében 1733-ban, ettől fogva már a gyógyíthatatlannak tartott elmebetegeket és a születésüktől fogva értelmi fogyatékos személyeket is befogadták, és a kórház területén két külön épületet rendeztek be nekik. (Foucault, 2004, 177.) Az elzárt személyek rendszeres időközönként, általában tavasszal, kúraszerű orvosi kezelésben részesültek.

Az intézmény egyik orvosa így írta le ezeket a kezeléseket: „A betegeken az időjárástól függően legkésőbb május utolsó napjaiban eret vágunk, majd több héten keresztül hetente egyszer hánytatót kapnak. Ezután purgálásokat végzünk. Ezt az eljárást követték hosszú éveken keresztül már jóval az én időm előtt, s ezt az eljárást hagyta rám atyám. Nem ismerek jobb módszert.” (Tuke, 1882. 79-80.) Ezeknek az orvosnemzedékeken keresztül átörökített eljárásokból álló, a mai olvasó számára kétséges hatékonyságúnak tűnő kúráknak az eredményességéről nincsenek adatok. De a beavatkozás jellege a belső tisztítás-tisztulás elősegítését célozta.

Az 1733. esztendő más szempontból is nevezetes. Ekkor jelent meg a korabeli erkölcsi témákkal is szívesen foglalkozó angol festő és rézmetsző, William Hogarth (1697-1764) moralizáló képsorozatának első darabja, Az aranyifjú útja (The Rake’s progress). A nyolc lapból álló festménysorozat – amelyből később rézkarcok is készültek – kíméletlen iróniával ábrázolja a korszak karakterisztikus alakjának, az erkölcsi gátak nélkül élő léha fiatalembernek az életútját a gazdagságtól az adósok börtönén át a tébolydában bekövetkező haláláig.

A drámai hangulatú nyolcadik kép a Bethlem Kórházban ábrázolja Tom Rakewellt, aki itt már félmeztelenül fekszik a földön, oldalán sebbel, amely feltehetően egy korábbi öngyilkossági kísérlet jele. Ez itt már a végállomás, egy ember züllésének utolsó stációja.

A kép azért is jelentős, mert az aranyifjú züllésének drámai ábrázolása mellett Hogarth kendőzetlenül ábrázolja a 18. század többségi társadalmának az elesettek és a mentális betegséggel, értelmi fogyatékossággal élő emberek iránti kirekesztő attitűdjét.

A börtöncellaszerű belső térben a haldokló Rakewell mögött több olyan személyt látunk, akik valamilyen téveszmével élnek. Az egyikük a látcsővel az eget fürkésző asztronómus, mögötte az ajtóban látható egy meztelen alak koronával a fején – láthatóan királynak képzeli magát. De van a képen még szabó, zenész és egy érsek is. Kíváncsi látogatóként jelen vannak a bolondságnak ebben a többség elől elzárt világában a külvilág megfigyelői is. A kép középpontjában két nagyvilági dáma áll, akik láthatóan jól szórakoznak a tébolyult emberek téveszmés bohóckodásán. Gesztusaik nem együttérzésről árulkodnak, hanem gőgről, és egyfajta lekezelő távolságtartásról, amely óvatos kíváncsisággal elegyedik. A képen a külvilág más minőségben is jelen van. Rakewell mellett látható korábbi szerelme, Sarah Young, akinek testtartása és arckifejezése fájdalmat és megrendülést fejez ki. Ő a segítő gesztus, a karitatív érzület megszemélyesített alakja a képen, míg a két hölgy a stigmatizáló és kirekesztő külvilágé.

17. kép: A „Bethlem” ábrázolása tébolydaként Hogarth moralizáló sorozatának utolsó képén

A Bethlemben elzárt őrültek – vagy az annak tartott ép elméjű emberek – világa a kíváncsi külvilág szórakoztatását is szolgálta. Londonban már az 1500-as évek végétől kezdődően gyakorlattá vált, hogy egy-két shilling fejében ünnepnapokon megnyitották a tébolyda kapuit, és beengedték a borzadással elegyített szórakozásra vágyó érdeklődőket. A belépődíj az intézmény bevételét gyarapította. A következő korabeli kép a látogatók előtt sem titkolt börtönszerű viszonyokat ábrázolja – leláncolt, rabként fogvatartott bentlakóval, és a rács mögött a külvilágból jövő, szenzációra éhes érdeklőkkel:

 18. kép: A Bethlemi Szent Mária Kórház belső terének ábrázolása a 18. századbana rács mögül betekintő látogatókkal

Egy 1794-ben készített szatirikus karikatúra azt sugallja, hogy a bentlakók és a kívülállók világa tulajdonképpen egy és ugyanaz. A kép előterében három férfi és egy nő látogató látható. Az arckifejezések és gesztusok alig fékezett indulatról és tébolyról árulkodnak a rács mindkét oldalán.[2]

 19. kép: Látogatás a Bethlemben. Arthur Newmann karikatúrája, 1794

Időközben, a 17. század végétől kezdve egyre hangosabbak lettek azok a kritikák is, amelyek a kegyetlen bánásmódot tették szóvá. Daniel Defoe 1697-ben közzétett esszéjében (Essay upon Projects) a társadalmi viszonyok egyik legnagyobb visszásságaként említi a veleszületett értelmi fogyatékos emberek („born fools”) kigúnyolását, és súlyos hiányként utal arra a korabeli tényre, hogy a Bethlem asylum nincsen felkészülve a befogadásukra. A Robinson Crusoe szerzője a következőképpen ír erről: „Nem azok az emberek váltják ki szeretetünket, akik Isten kegyelméből tökéletes egészségi állapotnak örvendenek és erejük teljében élnek, hanem azok, akik megfosztattak az értelem adta cselekvés képességétől. Véleményünk szerint az az egyik legnagyobb botrány, hogy gúnyoljuk őket. Ennél fogva úgy érzem, hogy a Bedlamnek nevezett kórház nemes lelkű alapítvány - látható megnyilvánulása elődeink bölcsességének -, amelyet az emberiséget sújtó legnagyobb boldogtalanság elhárítása érdekében emeltek…” (Defoe, 1697.)

Később Defoe a társadalmi közéletre vonatkozó hatást tekintve ugyan egyenlőségjelet tesz a születésüktől foga értelmi akadályozott emberek és az elmebetegségben szenvedők között, de kárhoztatja azt a gyakorlatot, mely szerint a Bethlem Kórház csak az utóbbiakat fogadja be[3]: „Akinek soha nem is volt, és aki elveszítette értelmét, az hatásában ugyanaz.  Azon tűnődöm, hogyan lehetséges az, hogy ebben a kórházban nem hoztak létre ellátást azoknak, akik az értelem hiányával születtek, azaz akiket mi bolondoknak, vagy helyesebben természeti lényeknek (naturals) nevezünk.” (Defoe, 1697.)

A Robinson Crusoe szerzője, aki elfogadást és megértést tanúsít az értelmi akadályozott személyek iránt, a hatalom birtokosaitól is ezt várja el. Ennek jeleként egy tervezetet is készít egy felállítandó intézményről, ahol kifejezetten a születésüktől értelmi fogyatékos személyeket („born fools”, „naturals”) helyeznék el: „Hibának tartom – írja Defoe –, hogy megvetésünkkel sújtjuk az ilyen embereket, mert noha ők nincsenek hasznára a közjónak, de ez az isteni gondviselés következménye, nem pedig saját hibájuk. Itt az ideje, hogy eljöjjön annak a kora, hogy elég bölcsek legyünk ahhoz, hogy gondoskodjunk az ilyen emberekről, akik talán nagy terhet jelentenek az emberiség nagy családjára nézve. Elvárható, hogy úgy gondoskodjunk róluk, mint ahogyan az apa elvárja nagyobb fiaitól, örökségül hagyva, hogy gondját viseljék kis testvérüknek. Ha engem kérdeznének, hogy kinek kellene gondoskodni erről a munkáról, akkor azt válaszolnám, hogy általánosságban azoknak, akiknek az értelemből nagyobb hányad jutott. Nem mintha adót vetnék ki az emberek értelmére, vagy azzal bátortalanítanám el a szellemet, hogy a bölcs embereket felszólítanám, hogy tartsák el a bolondokat. Istent tisztelet illeti meg különleges adományaiért, de kit illetne meg jobb fizetség, mint azt, akik ugyanilyen adomány hiányában szenvednek? […] Az tehát a javaslatom, hogy az illetékesek létesítsenek egy „bolondokházát” (fool-house), amelyet vagy a városi elöljáróság, vagy a városi polgárok közössége, vagy pedig egy parlamenti törvény hoz létre, és amelybe minden, a természettől vagy születésététől fogva bolond embert megkülönböztetés nélkül befogadnak és eltartanak.” (Defoe, 1697.)

Talán Defoe kritikája és tervezete is szerepet játszott abban, hogy a „Bedlam” 1733-ban megnyílt az értelmi fogyatékossággal élő emberek számára is. Az intézményben uralkodó belső viszonyok azonban nem váltak emberségesebbé.

Az értelmi fogyatékos és a mentális betegségben szenvedő bentlakókkal, egyszóval az „őrültek”-kel (az angolban: „insane”, „lunatic”) a személyzet minden képzeletet felülmúló kegyetlenséggel bánt. Kiszolgáltatott helyzetükkel folyamatosan visszaéltek, mert sokáig nem létezett ellenőrzés, és semmiféle retorzió nem követte a bentlakók sérelmére elkövetett erőszakos cselekedeteket. A „kezelések”, amelyek inkább módszeres kínzások voltak, valamint a sokszor a börtönöknél is rosszabb életkörülmények azonban idővel egyre több külső megfigyelőnek tűntek fel.



[1] A Bethlem névből keletkező „Bedlam” kifejezés a londoni szlengben hamarosan a hasonló intézmények neve lett, de jelentette emellett a „kaotikus hangzavart” is (Winzer, 1993, 30.).

[2] A kép baloldalán a koronával a fején a rács mögé zárt őrült így szól az egyik férfi látogatóhoz: „Felszarvaztak!” Mire a férfi mögött álló felesége rárivall: „Hazudsz, te őrült kutya! Ugyanolyan tisztességes vagyok, mint akármelyik lelkészné Londonban.” Az 1794-ben készített karikatúra Richard Newton műve, és a British Museumban található.  

[3] Láttuk már, hogy ez a gyakorlat 1733-ban változott meg.