3.3. Stigmatizált társalmi csoportok és a kirekesztés szimbóluma: a „Bolondok Hajója”

Michel Foucault A bolondság története című közismert könyvében érzékletesen mutatja be azokat a folyamatokat, amelyek a középkori európai társadalmak mentalitásában mentek végbe ennek a sajátos társadalmi csoportnak a megítélését illetően (Foucault, 2004).[1] A középkori ember az értelmi fogyatékosságot a betegségek körébe sorolta. Mivel minden betegséget Isten büntetésének tekintetek, a „bolondság” is annak számított. A fertőző betegségek kezelésére kevés hatékony módszert ismertek, a legbeváltabbak közé tartozott a szigorú elkülönítés.

Jól példázza a szeparáció módszerének hatékonyságát a lepra elterjedése, majd visszaszorulása Európában. A járvány tetőzése a keresztes hadjáratok idejére tehető a 11-13. században. A betegséget a keresztes lovagok és kísérőik hurcolták be Európába a keleti fertőzési gócokból, majd mikor a közvetlen kapcsolat megszakadt, a fertőzési hullám is alábbhagyott.

A leprában megbetegedett személyek megítélése érdekes kettőséget mutatott a késő középkori európai keresztény kultúrában. Egyfelől látványosan, szinte rituálé-szerűen kiközösítették őket, szó szerint kitaszították őket a társadalomból, és a 12. századtól kezdve lepratelepeken (leprosarium) helyezték el őket ‒ lehetőleg távol az egészségesektől.

A kitaszítás aktusát Foucault érzékletesen mutatja be egy konkrét példa segítségével: „Noha a leprást kitaszították a társadalomból és a látható egyház közösségéből ‒ írja Foucault ‒, léte mindazonáltal Istenről tanúskodik, akinek egyszerre jeleníti meg haragját és jóságát: »Barátom ‒ olvashatjuk a vienne-i egyházmegye rituáléjában ‒, Urunknak úgy tetszett, hogy megfertőződj ezzel a bajjal, s Urunk nagy kegyet gyakorol veled, midőn meg akar büntetni mindazon rosszért, amit e földön elkövettél.« (Foucault, 2004, 15.).

A büntetés tehát kegyelem is egyben. Isten kegyelméről biztosítja a bűnöst, a súlyos beteget, akire nyilván bűnei miatt mérte ki ezt a sorscsapást vezeklésül. A leprás Isten kegyelmében részesül, az ő országának tagjává válik, amikor a világi és a „látható” egyházi közösségből kell távoznia akár úgy is, hogy „a pap és segítői gressu retrogrado[2] vonszolják ki a templomból” (Foucault, 2004, 15). Másfelől viszont a kitaszítás procedúrája közben biztosítják arról, hogy Isten nem fordult el tőle: „Bármilyen messze is taszíttatsz is az egyháztól és a szentek társaságától, nem távolodsz el Isten kegyelmétől.” (Idézi Foucault, 2004, 15.) Ne feledjük, hogy ‒ a céhek, bandériumok, univerzitások korában ‒ az ember életeleme, sőt létének, életben maradásának biztosítéka volt a közösséghez tartozás. A világi és a „látható” egyházi közösségből való egyidejű kitaszítás minden egyéb esetben már önmagában is egyet jelentett volna a halálos ítélettel.

A leprást ezzel szemben egyfajta szakrális távolságtartó tisztelet is övezte, mivel az üdvözüléshez vezető utat számára evilági szenvedései jelölték ki: „Ennélfogva türelemmel viseld bajodat – hangzik a vienne-i egyházmegye rituáléja 1478-ból -, mert Urunk nem vet meg miatta téged, s nem taszít ki társaságából; s ha türelemmel vagy, üdvözülni fogsz, miként a bíborba és patyolatba öltözött gazdag ember háza kapujában kiszenvedett bélpoklos, kinek lelke egyenesen a Paradicsomba került.” (Közli: Foucault, 2004, 15.)   

Foucault könyvében utal arra, hogy a lepra mint epidémia Európa nagy részén eltűnt ugyan a 15-16. században[3], de a kirekesztés mechanizmusai megmaradtak, és továbbra is léteztek annak eszközei, azaz a településeken kívül (olykor közvetlen közelükben) létesített leprakórházak. Ezek a – Foucault szavaival élve – „nem emberi világhoz tartozó” területek várták új lakóikat: a stigmatizáltakat, a kirekesztetteket, a szegényeket és csavargókat, illetve a „zavarodott főket”, azaz a „bolondokat” (lásd Foucault, 2004. 16.).

Egy ideig az egyre növekvő számban megjelenő nemi betegek vették át a leprások helyét. Az ő esetükben azonban nyoma sem volt a közgondolkodásban annak a „szakrális távolságtartó tiszteletnek”, amely a leprások esetében érvényesült. Egy ideig a korábban leprásoknak fenntartott kórházakban kísérelték meg a gyógyításukat. Később már elveszítették megkülönböztetett helyzetüket, és a többi beteggel elvegyülve a kórházaknak kellett őket befogadniuk. (Később látjuk majd, hogy az 1600-as évek – Foucault szóhasználatával élve – „klasszicista” korszakától kezdve a nemi betegeket már stigmatizálva, az értelmi fogyatékosokkal együtt tartják elkülönítve és bezárva az e célra átalakított nagy intézményekben, ahol fájdalmas és veszélyes orvosi kezelést kaptak.)

Foucault a stigmatizált csoportok száműzésének sajátos szimbólumaként mutatja be a Bolondok Hajóját, ezt a középkori irodalomban és festészetben gyakran előforduló szimbólumot.[4] Ebben a korban egyfajta irodalmi divattá válik a Hajó, amely szimbolikus utazásra viszi utasait. Sebastian Brant 1494-ben Baselben megjelent szatirikus könyvében a Bolondok Hajója olyan utasokat visz a fedélzetén, akik az isteni parancsok és az emberi együttélés szabályai ellen vétenek. Vannak közöttük értelmileg akadályozottak, és vannak, akik nem azok. Közös jellemzőjük az, hogy nem képesek az isteni útmutatást követve élni az életüket (Häßler és Häßler, 2005. 25.).

A középkorban a fogyatékosokat befogadó gesztus és a kirekesztő száműzés dualitásának volt ténylegesen létező valóságalapja. Könnyen hihetnénk azt, hogy egy adott településen, városban az őshonos bolondokat a közösség befogadta és megtartották, az idegeneket viszont kitaszította. Foucault könyvében azonban rámutat arra, hogy egyes városok a bolondok gyűjtőhelyeként, „gyülekezési pontjaiként” funkcionáltak: Nürnbergben például az 1300-as évek még több értelmi fogyatékos élt, mint ahányan ott születtek. A róluk való gondoskodás abban merült ki, hogy egyszerűen börtönbe vetették őket.

A reneszánsz korabeli Európa városaiban születtek meg azok a sajátos „fogvatartási épületek”, amelyeket a tébolyultak számára tartottak fenn, például ilyen volt a Bolondok Bástyája Caenban és a hamburgi Jungpfer (Foucault, 2004, 20.). A gyógyítás és a kirekesztés szándéka gyakran összekapcsolódott: a bolondokat olykor egy-egy zarándoklat résztvevőiként csodák helyszínére toloncolták. Ezek a helyek megkülönböztetett szent hellyé váltak, ahol a  korabeli vélekedés szerint remény volt a bolondságból való kigyógyulására.  

Ilyen kultikus hellyé vált a belgiumi Gheel városa, ahová a legenda szerint a 7. században egy ír királyleány, a Szent Dymphna menekült megtébolyodott apja, Damon király elől. A 13. században lejegyzett életrajz („vita”) szerint a királylány édesanyja keresztény volt, leányát titokban keresztelte meg Gerebernus atya. A pogány királyi apa felesége halála után nem talált hozzá hasonló szépségű asszonyt magának, ezért leányát kívánta feleségül venni és asszonyává tenni. A megrettent tizennégy éves királylány az őt megkeresztelő pappal és szolgálójával elmenekült, és Gheel városában rejtőzködött el. Az életrajz-legenda folytatása szerint itt menedékházat alapított a környék szegényei és betegei számára. Őrült apja azonban egy évvel később a nyomára bukkant, és arra akarta kényszeríteni, hogy térjen haza vele. A leány erre nem volt hajlandó –­ mondván, hogy ő már Krisztus menyasszonya. Ezt hallva apja feldühödött, és esztelen tébolyában kardjával lefejezte lányát. Mártíromságában osztozott vele a keresztapja, Gerebernus atya is, akit a király katonái öltek meg.

A királylányt száz évvel később szentté avatták, ő lett az értelmi akadályozott emberek, a mentális betegségekben szenvedők, a menekülők és az erőszak áldozatainak védőszentje. Tiszteletére 1349-ben templomot emeltek Gheel városában, amely száz évre rá egy tűzben elpusztult. Az új templomot 1532-ben fejezték be, és ma is áll. Az 1400-as évek végére a templom kultikus zarándokhellyé vált. Olyan sok gyógyulást kereső, mentális betegségben szenvedő ember kereste fel, hogy kicsinek bizonyult, és hamarosan a templom körül felállított bódék is zsúfolásig megteltek.

Ekkor vette kezdetét az a szokás, hogy a város lakosai befogadták házaikba a mentális betegségekkel élő zarándokokat, akiket „bentlakóknak” neveztek el. A bentlakók egy ideig együtt éltek a családok otthonaiban, együtt dolgoztak velük. Ebből alakult ki a mentális betegek gondozásának és segítésének egy új módszere, a családi ápolási rendszer, amely mai is ismert és alkalmazott eljárás. A bentlakók gyógyulását segítő családi közösségeket a szaknyelv gyógyító közösségeknek („community recovery”) nevezte el.

A bolondok „utaztatása” tehát a középkorban bevett gyakorlat volt.[5] Szimbolizálja a bolondok különleges státuszát a középkorban: életük a közösségi terek határán zajlik, sokszor a város kapuján túl a veszélyek földjén. A közösség egy ideig befogadja, majd látványosan és sokszor rituális szertartást követve kitaszítja őket. Útra kelésük, kényszeredett hajóra szállásuk ezt kitaszítottságot és az oda vezető átmeneti, limináris pozíciót szimbolizálja. Az örök utazás szimbóluma a hajó, az út célja a túlvilág, a bűnöktől való megtisztulás lehetőségét (amely bűnök következménye, isteni büntetése a bolondság) a víz jelképezi. A bolond utas sorsa megpecsételődik, a hajó és a víz foglya (Foucault, 2004, 23.).

Sebastian Brant könyvének szimbolikus hajóján azonban nemcsak értelmileg akadályozottak, bolondok, tébolyultak, mentális betegek utaznak a kideríthetetlen végcél – talál a halál – felé. Az utasok között vannak mindazok a kárhozatos emberi tulajdonságok, bűnök és gyarlóságok, amelyektől a középkori ember szeretne megszabadulni. A 108 fejezetből álló verses könyv egyes részeiben a hét főbűn mellett megtestesült formában öltenek alakot olyan balgaságok, mint például a jó tanács figyelmen kívül hagyása, a jóhiszeműség és a kapzsiság. A bolondság ellenpontja Brant szatírájában a bölcsesség, amely elérhetetlen, de amely felé a bolondságon keresztül vezet az út (lásd: Turi, é.n.). 

Foucault érzékletesen mutatja be azt a folyamatot, amelynek során a bolondság motívuma – a hullámokon hánykódó hajó szimbólumával összekapcsolva – a középkori irodalom az egyik leggyakrabban előforduló toposzává válik. „A Bolondok Hajója azt az általános nyugtalanságot jelképezi – írja Foucault –, amely a középkor vége felé kerítette hatalmába az európai világot. A bolond és a bolondság fontos szereplőkké válnak, éppen kétértelműségükkel: fenyegetés és gúny, a világ szédítő esztelensége és az emberek silány nevetségessége ölt testet bennük.” (Foucault, 2004, 25.) A középkor végére a bolondság tematikája tölti be azt a szerepet az irodalomban és a közgondolkodásban, amelyet korábban a halál-motívum töltött be.

 4. kép: Hieronymus Bosch: A bolondok hajója (1490-1500)

A középkor mentalitása a bolondságot – irodalmi néven nevezve a balgaságot – az emberi jellemhibák és bűnök körébe illesztette, a reneszánsz viszont megkülönböztetett szereppel ruházta fel: „kórusvezető” lett a gyarlóságok kórusában (Foucault, 2004. 38.). Rotterdami Erasmus – engedve az ember ősi listakészítő hajlamának[6] – A balgaság dicsérete című szatírájában (1509) már a bolondság megszemélyesített kísérőit is felsorolja. „Ez a felhúzott szemöldökű például a kis Filautia (Magamatszeretemke). Ezt a reánk-mosolygó szeműt, aki kezével tapsikál, Kolakiának (Hízelgőke) hívják. Az meg itt, aki bóbiskolni és aludni látszik, Léthé (Feledőke). Aki ott ül, mellén összefont karjaira dőlve, a szép Misoponia (Lustika). Ő, akinek a homlokát rózsakoszorú övezi, és kenőcsökkel van bekenve, Hédoné (Kéjecske). Ez a rebbenő, nyugtalan tekintetű itt: Anoia (Esztelenke). Ennek a zsíros bőrű, jó kövérnek Trufé (Élvike) a neve. A leánykák közé keveredve két istenfélét is látok, az egyiket Konosnak (Zabáló), a másikat Negretos Hypnosnak (Álomszuszék) nevezik. E cselédség híven szolgál, s őáltaluk vetnek alá mindeneket a hatalmamnak. Még az uralkodókon is uralkodnak.”  (Erasmus, 1958, 59.)

Látható, hogy a késő középkor közgondolkodásában, a középkori ember érdeklődésében ekkorra már kitüntetett szerep jutott az átlagtól eltérő viselkedésnek, az emberi jellemhibáknak, a gyarlóságnak, a testi és lelki fogyatékosságok legkülönbözőbb fajtáinak. Érdekes, hogy a David Riesmann fogalmi rendszere szerint „tradícióktól vezérelt” középkori ember, aki élete során az évszázadok óta létező és csak árnyalatnyit változó társadalmi viszonyok és struktúrák tiszteletét tanulta meg, ilyen felfokozott érdeklődést tanúsított az elfogadott társadalmi mércék szerinti átlagtól eltérő emberi tulajdonságok, viselkedési formák és fogyatékosságok iránt (Riesmann, 1983, 70.).