5.3. Az elzáró intézmények sajátosságainak további alakulása

Meg kell jegyeznünk, hogy az európai intézetek alakulásának folyamata sokkal ellentmondásosabb volt, mint az arab világban jóval korábban megalakuló intézeteké. Foucault utal arra, hogy Fez városában már a 7. században működött az értelmi fogyatékosok kezelésére szolgáló intézmény, és a 12. században már Bagdadban is találunk hasonlót. A kairói kórház a 13. században létesült, itt a páciensek úgynevezett „lelki kúrában” részesültek, amelynek része volt a zene, a tánc és a színjáték. A kúrát orvosok irányították. Az arab hatás jól tetten érhető az értelmi fogyatékosok számára létesített első spanyol kórházakban. Valenciában 1409-ban létesült fogyatékosokat befogadó kórház, Zaragozában pedig 1425 óta létezik ilyen intézmény. Ez utóbbiban az „eltévelyedett elmékben” „az aratás, a szőlőművelés, a szüret, az olajbogyószedés évszakos bölcsességének ritmusát igyekeztek a kertgazdálkodásos életmód segítségével elültetni.” (Foucault, 2004, 172.)

Foucault értelmezése szerint az európai elzáró intézmények fejlődéstörténetében lineáris fejlődésről nem lehet beszélni, ha alaposabb elemzésnek vetjük alá az intézetek típusait, belső életük rendjét, az oda száműzöttek státuszának jellegét, bekerülésüknek okait. A reneszánsz és a 18. század közötti időszak intézményeit tekintve leginkább egy visszakanyarodó, ciklikusnak tekinthető folyamat körvonalai bontakoznak ki a szemlélő előtt.

A középkor végén egyre több intézet jön létre kizárólag a veleszületett és szerzett értelmi fogyatékossággal élő emberek számára. Ilyenek például a német nyelvterületen létrejövő -  korábban már említett - ún. „Dollhaus” (eredetileg „Tollhaus”, azaz „bolondok háza”) vagy Narrenhaus elnevezésű intézmények (ebbe a körbe tartozik a nürnbergi Narrhäuslein). Ide sorolható az 1410 körül Padovában alapított „Casa di maniaci”[1] is.

A középkorral foglalkozó fejezetben már bemutattuk a Gheel nevű településen létrejött, az oda gyógyulást keresve elzarándokoló értelmi fogyatékosok tömegének számára létrejött egyedülálló intézményt, amely az 1400-as években keletkezett. Arról nincsen minden egyes esetben adatunk, hogy ezekben az intézetekben milyen jellegű tevékenység folyt: a befogadáson és elzáráson túl vajon kaptak-e a bentlakók valamiféle terápiát, kezelést. A gheeli intézetről viszont tudjuk, hogy az ott élő fogyatékos személyek napközben kijártak a faluba és együtt éltek, dolgoztak az őket befogadó családok tagjaival. Az itt kialakuló, és széles körben elterjedő fejlesztő módszert nevezték el később „családi ápolási rendszernek”. Gheel tehát különlegesség volt a maga nemében: egyedülálló módon testesítette meg abban a korban a nyitott intézmény típusát.[2]

A későközépkor tehát specifikus intézmények is létrehoz az értelmileg akadályozottak számára. A 17. század viszont – Foucault gondolatmenetét idézve – a korábbi időszaknál kevésbé határozottan ismeri fel a „bolond” személyt, „elhomályosítva annak arcát … inkább egy differenciálatlan tömegben oldja fel”. (Foucault, 2004. 175.) A korai újkor és a klasszicista kor az értelmi akadályozottakat ismét egy kalap alá veszi a nemi betegekkel, kicsapongókkal, szabadgondolkodókkal, szegényekkel, prostituáltakkal és más kitaszítottakkal. Ennek következtében differenciálás nélkül, együtt zárja el őket egy-egy komplex befogadó-elzáró intézménybe. „A 17. századi menhelyen a bolond belevész a szürkeségbe olyannyira, hogy egészen a Forradalmat megelőző reformokig nehéz a nyomát követni.” (Foucault, 2004, 174.)

Az egybemosás, az involúció egészen a 18. század derekáig fennmarad. Akkor nyílik meg egy egész sor olyan intézet, amely kifejezetten a bolondok, az értelmi akadályozott személyek befogadására szolgál. Párizsban például mintegy húsz magánházat alakítanak át erre a célra. Ezek az úgynevezett Kis Házak (les Petites Maisons) lesznek a kifejezetten számukra fenntartott kórházak, ahol már orvosi kezelés is folyik. Ezzel a lépéssel a továbbra is inkább mindenkit befogadó, involutív gyakorlatot folytató nagy intézeteket (Bicêtre, Salpêtrière) kívánták tehermentesíteni, amelyeknek vezetősége ettől fogva szívesen hivatkozott a Kis Házaknak a bolondok számára alkalmasabb mivoltára. Az új speciális intézetek létrejötte tulajdonképpen a régi, reneszánsz korából más ismert gyakorlatot teremtette újjá az elzárás terén.

Linearitásról az intézmények specializálódása terén tehát nem beszélhetünk, inkább intézménytípusok újjászületéséről. A felügyelet intenzitásának növekedése viszont egyre erősödő tendenciát mutat a reneszánsz és a 18. század vége közötti évszázadok folyamán.

Az elzárás intézetei egyre jobban kezdik magukon viselni a fegy- és büntetőintézetek jegyeit. A büntető jelleg uralkodóvá válása jól látható például a Bethlem tehermentesítése céljából 1753-ban létesített Saint Luke intézet esetében.

Amikor Daniel Huck Tuke (1727-1795) angol orvos, az elmebetegségek szakértője az 1700-as évek végén meglátogatta az intézményt, ezt jegyezte föl: „A főfelügyelő szerint az orvoslás sohasem járt itt nagy haszonnal. … Szerinte a büntetés gyanánt alkalmazott eljárás és a fizikai kényszerítés eredményes lehet, s általában úgy véli, hogy a félelem a leghatásosabb eszköz a bolondok magatartásának rendszabályozására.” (Tuke, 1882, 9. 90. idézi: Foucault, 2004, 177.) 

A felügyelet dominanciájának kialakulása jól érzékelhetővé válik, ha egy konkrét intézmény, a londoni „Bethlem” történetét tesszük most alaposabb vizsgálat tárgyává.