4.2. „Torzszülöttek”, monstrumok

A „torzszülöttek” világra jövetelétől való – korábban már említett – félelem mélyen gyökerezett a középkori társadalmak közgondolkodásában. Szájhagyomány útján terjedtek a különleges, torz testű „monstrumok” létezéséről szóló hírek. A létezésüket tényként kezelő közhiedelmet nemcsak a népi kultúra teremtő fantáziája alapozta meg, hanem „tudományos” műveket is megjelentettek róluk.

Az egyik ilyen enciklopédikus mű szerzője Ulisse Aldrovandi (1522-1605) bolognai természettudós volt, akit a tudománytörténet a modern természethistória tudományágának egyik első legjelentősebb képviselőjeként tart számon. Ulisse Aldrovandi Monstrorum Historia című, fametszetekkel gazdagon illusztrált enciklopédiája a szerző halála után, 1642-ben jelent meg tanítványa, Bartolomeo Ambrosino szerkesztésében. Ebben a kötetben látható egyebek között a – mai szakkifejezéssel leírva – neurofibromatózis[1] jegyeit magán viselő törpe növésű ember (Homuncio) első realisztikus képi ábrázolása (lásd: Ruggieri és Polizzi, 2003.).

 6. kép: Homuncio, azaz kis ember (törpe) ábrázolása Ulisse Aldrovandi Monstrorum historia című enciklopédikus könyvében

A valós esettanulmányon alapuló ábra mellett azonban ebben a könyvben számos olyan kép is látható, amelyen az emberi képzelet világában született lények szerepelnek. A könyv fametszetein látható – egyebek között – háromfejű sárkány, madártestű asszony, altesténél összenőtt sziámi ikerpár, karok nélküli gyermek és pikkelyes testű tengeri ember.

Nem anyaméh által szült hasonló „emberi monstrumok” egész sorozatát mutatja be illusztrált könyvében Johannes Georgius Schenk von Grafenberg (1530-1598) orvos is. A kötet 1609-ben jelent meg Monstrorum historia memorabilis címen. A mindkét mű címében szereplő „historia” kifejezés a természethistóriára vagyis a természetrajzra utal, amely a reneszánsz kor emberének új tudománya. A „listakészítés mámorával” (Umberto Eco[2]) a természet felé forduló ember természetrajzot készít, azaz leírja, ábrázolja, a természet világához tartozó lényeket, állatokat, növényeket, ásványokat – valósakat és a mai tudásunk szerint képzeletbelieket egyaránt.

Az e két enciklopédikus könyvben és a sok többi hasonlóban szereplő csodás teremtményeknek (prodigiumok) az ábrázolása azt jelzi, hogy a reneszánsz emberének a végtelenül sokszínű és változatos természet felé forduló felfokozott érdeklődése paradox módon párosult a változatosságtól egyszersmind megrettenő és a valóságban nem létező, de ijesztőnek elképzelt lényeket vizionáló ember félelmével. Jól kifejezi ez a kettősség a saját emberi értékeire ráeszmélő, öntudatára ébredt reneszánsz embernek a kimeríthetetlen gazdagságú természet megismerhetőségébe vetett bizalmát, amely mögött még a középkor emberének az ismeretlentől, a veszélyekkel teli világtól való ősi félelme húzódik meg. Itt újra testet ölt a – David Riesmann szavaival élve – „tradícióktól vezérelt ember” zsigeri és atavisztikus félelme a bizonytalan világ leselkedő veszélyeitől, amelyekbe saját szorongását vetíti ki, és teremt ijesztő lényeket.

Ez a metafizikus félelem aztán úrrá lesz rajta akkor is, amikor az átlagostól eltérő, fogyatékossággal született emberekkel találkozik. Könczei György a következőképpen jellemzi a szorongások társadalmi projekciójának ezt az ősi folyamatát: „… a sérült emberekkel szemben élő súlyos, negatív előítéletek egy része abból származott, hogy a társadalom az adott fogyatékosságot nem a maga valóságos jellemzői szerint, hanem szájhagyomány útján terjedő, erősen kiszínezett formában vette figyelembe.” (Kálmán és Könczei, 2002, 57.) Látható tehát, ahogyan a társadalmi méretű felfokozott szorongás az előítéletek és a stigmák képződésében öltött testet az évszázadok folyamán.