Skip navigation

2.5. Zsidó társadalom, korai kereszténység, vándorló barbár törzsek

Az ókori zsidó társadalom erkölcsi parancsai tiltották a fogyatékos személyek gúnyolását, szidalmazását vagy bántalmazását. A Leviták könyvéből (azaz Mózes harmadik könyvéből) vett idézet is ezt példázza: „Ne átkozz süketet és ne tégy gáncsot vak elé: féld az Urat, a te Istenedet – mert én vagyok az Úr.” (Mózes, 3. 19.14) Érdemes felfigyelnünk ennek a felszólításnak a pozitív tartalmaira. A siket ember átkozásának tilalma arra a korabeli igen elterjedt vélekedésre utal, miszerint a fogyatékkal való születés és az élet során szerzett fogyatékosság a bűn következménye, a fogyatékos ember maga vagy szülei, felmenői valamilyen bűnt követtek el, amely révén kiérdemelték Isten büntetését. A fogyaték tehát e hiedelem szerint egy jól látható stigma, ami azt jelzi, hogy hordozója rászolgált a szidalmazásra. Ezzel a felfogással szembeni határozott állásfoglalás olvasható a Leviták könyvében, a zsidó nép számára megfogalmazott erkölcsi szabályok gyűjteményében. Az idézett mondat második része pedig a környezetének kiszolgáltatott ember akadályozásának tilalmát fejezi ki – utalva a nem látó emberek helyzetével visszaélő többség gonosz játékaira (lásd: Kálmán és Könczei, 2002. 34.).

Az előzőekben láttuk már, hogy egyes kultúrákban a fogyatékos személyek akár egészen magas presztízsű társadalmi pozícióra is szert tehettek. Mindemellett – főleg újszülöttként – gyakran váltak kitaszítottakká, halálra ítéltekké – különösen akkor, ha súlyos testi akadályozottsággal vagy értelmi fogyatékkal jöttek a világra. Az ókori keleti társadalmak többségében mindazonáltal már megjelent a stigmatizáltak, az elesettek, a betegek és a fogyatékosok felkarolását és megsegítését motiváló karitatív érzület, amely később, a középkor évszázadaiban – mindenekelőtt a kereszténységnek köszönhetően – a rászorultakat befogadó intézmények (asylumok) kialakulásának egyik fő hajtóerejévé válik. 

A Római Birodalom felbomlásának időszakában, a népvándorlás során, barbár törzsek egész sora jelent meg a történelem színpadán. Ezek a népek másféle szociális-gazdasági struktúrák között éltek, értékrendjüket, gondolkodásmódjukat, beleértve a gyermekről alkotott képüket is, más tényezők határozták meg, mint az antik városok lakosainak felfogásmódját. A gyermek, az idősek, a betegek és a fogyatékos emberek ezekben a törzsekben több megpróbáltatásnak lehettek kitéve, mint a városokban élő társaik. A germán népek körében például nem számított bűnnek a gyermekgyilkosság, amíg az újszülött még nem kapott ételt. Büntetlenül meg lehetett ölni a leánygyermekeket, a szolgasorban élő nők gyermekeit, a koraszülötteket, a látható testi és szellemi fogyatékossággal született gyermekeket. Ez utóbbiak felnevelését felesleges erőfeszítésnek és anyagi áldozatnak tekintették, ők a közhiedelem szerint egyébként is csak szerencsétlenségek hoztak volna rájuk. A fogyatékos újszülöttek elutasítását, az irántuk érzett irtózatot ezekben a törzsekben a démonoktól való elementáris erejű félelem is motiválta. A germán kultúrkörben ugyanis az a hiedelem élt, hogy a rendellenességgel született csecsemőt voltaképpen egy démon csempészte az anya ágyába, az egészséges gyermeket pedig magával vitte (Häßler és Häßler, 2005. 13-14.)[1]

A törzsi kultúrákban az életben maradó értelmileg akadályozott gyermek számára a család nyújthatott menedéket. Ha fogyatékosságának foka lehetővé tette, akkor a beilleszkedett a család életébe és életben maradt. A fiúk azonban nem váltak a törzs többiekkel egyenértékű felnőtt tagjává, házasságot nem köthettek. Ha az idő előre haladtával az érintett felnőtt állapota súlyosbodott és egyre nagyobb terhet rótt a családra, akkor előfordult, hogy egy elhagyatott területre vitték, és ott élelem nélkül sorsára hagyták. A vadállatoknak kiszolgáltatott fogyatékos ember számára a „kitevés” legtöbbször a halálos ítéletet jelentette (Häßler és Häßler, 2005. 14.).

Az előzőekben utaltunk már rá, hogy az értelmileg akadályozott gyermekről és felnőttekről alkotott kép és a velük kapcsolatos bánásmód az antikvitás egyes kultúráiban korántsem volt egységes. A sumérek például a város boldogulását segítő jó ómennek tekintették őket, más népek viszont az egyénre lesújtó isteni büntetés megnyilvánulását vélték felfedezni fogyatékosságukban, ezért halálra ítélték és kitették vagy más módon pusztították el őket. Az életben maradottakat kizárták a nyilvánosságból, a közösség életében nem vehettek részt. A társadalmi nyilvánosság előtt ritkán jelentek meg, „vizibilitásuk” csekély volt. Visszahúzódó életformát kínáló menedéket a család nyújtott számukra, amennyiben ennek rendelkezésre álltak az anyagi alapjai. A szegénysorban élő értelmi fogyatékos emberek láthatóvá váltak a többség előtt, és ezzel nőtt kiszolgáltatottságuk és veszélyeztetettségük. Kialakult az a kegyetlen szokás, hogy nyilvánosan megalázták, festékkel megjelölték, beszennyezték őket.

Összességében megállapíthatjuk, hogy a mai értelemben vett „fogyatékosság” mint gyűjtőfogalom ezekben a kultúrákban még nem létezett, ezért egyetemleges fogyatékosság-ellenes attitűd sem alakult ki a többség tagjaiban. Az egyes fogyatékosság-típusokkal élő emberek megítélése, a róluk alkotott kép eltérő volt egy-egy kultúrán belül is. Általános jellemző vonása e korszaknak, hogy az antikvitás társadalmainak többségében az emberek a betegséget és a fogyatékosságot (így az értelmi akadályozottságot is) a feldühödött isteneknek vagy más természetfölötti hatalmak emberre mért csapásának tekintették. A különböző fogyatékosság-típussal élő emberek megítélése és helyzete azonban a büntetettséget kifejező stigma ellenére sem volt azonos (Braddock és Parish, 2001. 14.). A pozitív diszkriminációra példát láttunk az olmék kultúrában.

Mindezek alapján megállapítható, hogy az antikvitás emberének értelmileg akadályozott személyekről alkotott képét egységes modellé szervezni hiábavaló erőfeszítés lenne. Átfogó magyarázó elvként működő modellről még nem, de szűkebb történeti-kulturális kontextusban érvényesülő narratívumokról már beszélhetünk ezekben a kultúrákban is. A Könczei-Hernádi szerzőpáros modellrendszerében szereplő morális modell bizonyos összetevői, narratívum-elemei kibonthatók a fennmaradt források értelmezésével. A fogyatékosságnak (egyebek között az értelmi akadályozottságnak) a bűnös embere lesújtó isteni csapásként való értelmezése és a fogyatékos ember stigmatizált mivoltának ebből való eredeztetése azonban ezekben a kultúrák nem mutatható egyetemlegesen.



[1] Ennek a kereszténység idejében is fennmaradó hiedelemnek az alapos elemzését nyújtja Walter Bachmann könvye (Bachmann, 1985.).