4.4. Udvari bolondok

Láttuk már, ahogyan a középkor évszázadainak feudális társadalmaiban stigmatizálták, elutasították, kirekesztették, bezárták és száműzték az értelmi akadályozott személyeket mindazokkal az emberekkel együtt, akik valamilyen módon sértették a tradicionális viselkedési normákat és értékeket, akik többé vagy akárcsak kevésbé eltértek az adott korszakban és kultúrában a közmegegyezés által elfogadott „normalitás” sztenderdjétől.[1] Említést tettünk már a segítő gesztus megjelenéséről is a keresztény hitből fakadó karitatív tevékenység intézményesülését, a kolostorok védő szerepét, az egyházi befogadó intézmények létrejöttét elemezve.

A fogyatékos személyekkel kapcsolatos korabeli gondolkodásmód és megítélés, az értelmi akadályozottakról alkotott, társadalmilag definiált mentális kép rekonstrukciójakor érdemes figyelembe vennünk azokat a szerepeket is, amelyek – ritka kivételként – a védettség mellett magas társadalmi státuszt is kölcsönöztek viselőjüknek. A feudális társadalmi struktúrában létrejövő „udvari bolond”-szerepről van szó.

Ezek a többnyire testi akadályozottsággal is élő emberek (sokszor törpék) többnyire egyáltalán nem voltak értelmi akadályozottak, sőt éppen ellenkezőleg: kiemelkedő intellektuális képességekkel rendelkeztek. Torz testük, feltűnő beszédmódjuk és a társadalmi normákat semmibe vevő viselkedésük eszköz volt a szerepükhöz társuló feladat elvégzéséhez, ami az uralkodó és az udvari arisztokrácia tagjainak a mulattatása volt.

Az udvari bolond megtehette, amit más nem, törvényen felül állt. Kritizálhatta és kigúnyolhatta a főurakat, sőt magát a királyt is. Ez a minden kötöttségtől teljes szabadság volt – a kontraszthatás révén – a humor legfőbb forrása. Hiszen ki merészelt volna hasonló kritikát, hasonló stílusban gyakorolni a koronás fők viselkedése fölött, mint a saját bolondja? Az életét kockáztatta volna. A források szerint, amikor Mátyás király Olmützben találkozott II. Ottokár cseh királlyal, az udvari bölcsek eldöntetlen vitát folytattak a katolicizmus és a huszitizmus kérdéseiről. A tudósok eldöntetlen vitáját a „csörgősipkás” bolondok folytatták, amelyben Mátyás király udvari bolondja bizonyult a legsikeresebb vitapartnernek. A cseh király udvartartásának egyik tagja ekkor hirtelen haragjában megütötte a magyart, ám ezzel olyan durván megsértette az udvari szokásokat, hogy saját honfitársai verték el a heveskedő cseh urat (Szepesi, 2002).

A királyi udvarok mindennapi életét megörökítő krónikákban gyakran találkozunk híressé vált udvari bolondok nevével is. Közéjük tartozott Triboulet (1479-1536), XI. Lajos és I. Ferenc francia királyok kivételesen éles eszű udvari mulattatója, aki a források szerint mikrokefáliában szenvedett. Akkora hírnévre tett szert, hogy alakja megjelent a francia és az olasz irodalomban egyaránt. Verdi Rigoletto című operájának címében például Triboulet neve a francia „rigoler” (nevet) igével elegyített formában jelenik meg újra.

A valaki rovására történő gúnyolódás, a kinevetés gesztusa magában hordozza annak tudatát, hogy aki gúnyol, aki nevet, az többnek képzeli magát a gúny, a nevetség tárgyánál. Az udvari bolondok szerepe azonban ennél összetettebb volt a középkori királyi udvarokban: torz testükkel, visszataszító megjelenésükkel az élet múlandóságára és a halál közelségére is emlékezették uraikat. Nevettetők és mementók voltak egyben.

A többnyire testileg fogyatékos, de szellemileg kiemelkedő képességekkel rendelkező udvari bolondok öltözéke sajátos attribútumokat hordozott. Gyakran hordtak fejükön csörgősipkát, kakastaréjt, szamárfület, kezükben különleges formájú, fából faragott bolondfigurát formázó jogart (Marotte) vagy tükröt tartottak, tarka színű ruhájukat csengettyűkkel díszítették (Häßler és Häßler, 2005, 23).

Ezek a jól látható attribútumok egyértelműen utaltak az udvari bolond szerepkörre, a középkori feudális társadalom szövevényes alá-fölérendeltségi viszonyai között védettséget és előjogokat kölcsönöztek viselőjüknek. Előjogok nélküli védettséget élvezhettek azok a bolondok is, akik veleszületett vagy szerzett értelmi fogyatékos emberként élve ennek attribútumait viselték magukon. A „természetes bolondok” stigmája a fejükre borotvált kereszt és a nyakukban viselt furkósbot volt.

A bolondok öltözékének és viseletének ezek az attribútumai érzékletes formában jelennek meg a világirodalom egyik legszebb szerelmi történetében, Tisztán és Izolda regéjében is. Az irodalomtörténészek szerint az első archetipikus Trisztán-regény keletkezése a 12. század végére tehető (Szabics, 1990, 6.). Többféle változat volt ismeretes, az udvari költők által megalkotott és terjesztett ún. „udvari verziók” mellett közszájon forogtak a vándorénekesek (jongleur-trouvère) által terjesztett változatok szövegei is, amelyek stílusukban és tartalmukban eltértek az előzőektől.

A teljes, ma is ismert szöveg-rekonstrukció Joseph Bédier munkája, aki alig több, mint száz esztendeje, 1900-ban jelentette meg Tisztán és Izolda regéjét. A szakemberek egyetértenek abban, hogy Bédier művének kiemelkedő erénye nemcsak a teljességre törekvésben lelhető fel, nemcsak abban, hogy érzékletesen mutatja be a két szerelmes sorsát a tévedésből megivott bájital hatásától kezdve a tudatosan vállalt és „bűnös” szenvedélyként megélt szerelmen keresztül a tragikus végkifejletig. Hanem abban is, hogy benne a 12. századi francia lovagkor „gondolkodásmódjának, szokásainak és érzelmi életének” szinte dokumentumértékű alapossággal történő bemutatására is sor kerül (Szabics, 1990, 7.). Erre a dokumentumértékű szövegre építünk a következőkben.

A rege 18. fejezete a Bolond Trisztán címet viseli. A történet már az elkerülhetetlen tragikus vég felé közeledik. Trisztán, akit szerelme Szőke Izolda szeszélyből elűzött, kétségbeesett cselekedetre szánja el magát azért, hogy kedvesét ismét láthassa. Carhaix-ből ismét Cornwall felé indul, kalmárhajósokat kérvén meg, hogy vigyék magukkal Tintagel kikötőjébe. Partra száll, ruhát cserél egy halászlegénnyel, és vándorló bolondnak álcázza magát: „Akkor Trisztán kopaszra nyírta szép szőke haját, keresztet tarolván a feje búbjára. Orcáját bekente valami nedűvel, melyet hazájából hozott varázsfűből főztek; attól színe és vonási oly csuda mód megváltoztak, hogy nem ismert volna reá senki a világon. A sövényből kinyűtt egy vadgesztenyefatörzset, fütyköst hasított belőle, nyakába lógatta; és mezítláb nekivágott egyenest a várnak.” (Bédier, 1990, 138-139.)

Íme az értelmi fogyatékosság jelzésére szolgáló korabeli manifeszt attribútumok: a tar fejre borotvált kereszt és a nyakba akasztott bot!

A vár kapujánál álló őr beengedi Trisztánt, aki eltorzított hangon, bolond módra beszélve nemesembernek adja ki magát, de mindenki bolondnak hiszi. A jelzések, melyeket magán visel, mindenki számára egyértelműek, a szolganép megkergeti, kövekkel megdobálja, de az ajtónállók – „gúnykacaj és hahota közt” – a király és hitvese, Szőke Izolda elé engedik. Miután nyakában a fütykössel a király színe elé áll, jövetele indokaként olyan történettel áll elő, amely felháborítóan felségsértő, és teljesen valószínűtlen, de éppen ez hitelesíti őt a bolond szerepében: „Izoldáért jövök, kit ugyan szerettem…” Arra a kérdésre, hogy hová vinné a királynőt, ez a válasza: „Oda felyül, ég és felhő közé, üvegpalotámba. Azt napsugár járja át, szél meg nem ingatja: oda viszem a királynét kristályos szobába…” Tovább fokozza a helyzet abszurditását, hogy a kérdésre: ki ő, így fel: „Én Trisztán vagyok, ki oly igen szerette volt a királynét, s ki szeretni fogja mindhalálig.” (Bédier, 1990, 139-140.)

Trisztán tettetett bolond-története alapján is látható: a középkor végére a „bolond” emberről alkotott társadalmi kép differenciálódott, a gyűjtőfogalom tovább tágult. A társadalom számkivetettjei mellett ebbe a kategóriába sorolódtak a magukat értelmi fogyatékos embernek tettető „ál-bolondok”, a főúri és királyi udvarok gyakran legbefolyásosabb és ezzel együtt sokszor legbölcsebb szereplői is.