Skip navigation

2.2. Olmékok

A szakirodalom az olmék kultúrát úgy tartja számon, mint Közép-Amerika első nagy és jelentős civilizációját, amely a mai Mexikó területén helyezkedett el. Fennállása a Kr. e. 1500 és Kr. sz. 400 közötti időszakra tehető. Társadalmi életükben igen nagy jelentősége volt a vallásos kultusznak, éppen úgy, mint az őket követő többi közép-amerikai társadalomban. Hiedelmeikről, attitűdjeikről, ember-és gyerekképükről sokat elárulnak a fennmaradt műalkotások: szobrok és barlangrajzok. A fogyatékossággal élő személyeket ebben a kultúrában feltehetően nem zárták el a nyilvánosság elől. A fennmaradt szobrokon gyakran jelennek meg „deformitások”, sokszor ábrázolnak törpe, púpos és a lepra jeleit magukon viselő személyeket (Milton és Gonzalo, 1974).

Az olmékok totemállata a jaguár volt, természetfeletti erőt tulajdonítottak neki. Az istenségként tisztelt totemállat a tisztelete ezekben a kultúrákban az azonosulás, az indentifikáció terén is megnyilvánult. Az olmékok a jaguár testi erejét, ügyességé csodálva szerettek volna hasonlatossá válni szent állatukhoz. Művészetükben számtalan példáját látjuk a zoomorfikus identifikációnak, a jaguárszerű emberalak-ábrázolásnak. Az azonosulás tetőpontját ebben a hiedelemvilágban a kultikus egyesülés jelentette: fennmaradt olyan rajz, amely egy asszony és egy jaguár nemi aktusát ábrázolja (Peck, 2008, 10). A mítosz szerint az ember és a totemállat egyesülésből sajátos „hibrid” teremtmények, „ember-jaguárok”[1] születtek.

Sok olyan kisméretű szobor fennmaradt ebből a kultúrából, amelyek „ember-jaguár” gyermekeket ábrázolnak. Egy művészettörténész és egy antropológus kutató, George Milton és Roberto Gonzalo igen érdekes publikációt tettek közzé 1974-ben (Milton és Gonzalo, 1974). A szerzőpáros megvizsgálta a fennmaradt gyermekszobrocskák egy sorozatát, és arra a következtetésre jutottak, hogy az „ember-jaguár” gyermekek szobrainak arcvonásai és testalkata a Down-szindróma jegyeit viselik magukon.[2]

1. kép: Olmék gyermekszobor. Közép-Amerika, Kr. e. 1500 és Kr. sz. 300 között

A kutatók véleménye szerint az ilyen antropológiai sajátosságokkal ábrázolt gyermekalakok modellje nem a misztikus művészi fantázia volt, hanem a valóság: valójában élő, korabeli Down-szindrómás gyermekekről mintázhatták ezeket a kisméretű kultikus gyermekfigurákat. Ezt a feltételezést támasztja alá a Matthew Stirling amerikai antopológus által feltárt olmék barlangrajz is, amelyen 45-50 év körüli asszony látható a totemállattal való közösülés közben. (A szakirodalom szerint a Down-szindróma előfordulásának esélye a várandós asszony 45. életéve fölött radikálisan megnövekszik.)

2. kép: Jaguárral közösülő olmék asszony ábrázolása a mexikói Oxtotilán sziklahasadékban

A fennmaradt olmék gyermekszobrokon látható, Down-szindrómára utaló jegyek alapján joggal feltételezhető, hogy ebben a kultúrában a Down-szindrómával élő értelmi fogyatékos gyermekeket nem stigmatizálták, nem rejtegették és nem rekesztették ki a társadalom nyilvánosságából. Sőt, ezek a gyermekek megkülönböztetett figyelemben részesültek, mivel a hiedelem szerint a nép totemállatától származtak. Megállapíthatjuk, hogy az olmék kultúrában a fogyatékos gyermekekről, köztük is a Down-szindrómás gyermekekről kialakított képet az elfogadó, sőt pozitív értelemben megkülönböztető attitűd jellemezhette.



[1] „Az angol nyelvű szakirodalom a „were-jaguar” kifejezést használja (Peck, 2008, Milton és Gonzalo, 1974). A „were” előtag jelentése az ó-angolban: ember, férfi.

[2] Ferde és szűk szemrés, jól látható epicanthus, kerek és puffadt arc, nyílt száj, lefelé görbülő ajkak, néha agyarszerű fogak, de többnyire fogatlan íny, rövid é széles orrnyereg. Rövid fej, lapos nyakszirt, tömzsi, kövérkés testalkat. Azokon a szobrokon, amelyeken a kéz is látható, az karomhoz hasonlít (Milton és Gonzalo, 1974, 34).