2.1. Mezopotámia

Az ókori Mezopotámia területén megtalált viszonylag gazdag leletek segítséget nyújtanak abban, hogy rekonstruálhassuk az asszír-babilóni-sumer társadalmak emberképét, közte a betegségekről és a fogyatékosságról alkotott korabeli felfogást is. A kutatók (egyebek közt N. P. Heesel és B. Jankowski) „diagnosztikai kézikönyv”-ként emlegetik az a negyven (átlagosan száz soros szöveget tartalmazó) ékírásos táblából álló forrást, amely a korabeli kultúra orvosi ismereteit foglalja össze. Az emberi test aprólékos leírását tartalmazó szövegek mellett a a szövegek az egyes betegségtípusokat is bemutatja. Ezek között különös részletességgel szerepelnek a nőgyógyászati megbetegedések, a gyermekbetegségek és az epilepszia egyes válfajai.

A „kézikönyv” a leírás, a diagnózis mellett a terápiára vonatkozó előírásokat is tartalmaz. A betegségek bemutatásakor a szerzők külön írtak a gyógyítható kórokról és külön azokról, amelyek legtöbbször halálos kimenetelűek. Figyelemre méltó, hogy a kiváltó okokat általában nem az emberi szervezet elváltozásaiban keresték, hanem valamely istenség „kezének nyomát” vélték felfedezni az adott betegség kialakulásának hátterében. Ennek megfelelően az előírt gyógymódok többségének középpontjában is a beteget a kórral sújtó istenséghez intézett fohászok, eskük és egyéb bonyolult rituálék állottak (Kellenberger, 2011, 27.).  

Az imák mellett gyógyszereket is alkalmaztak, amelyek alapanyagainak megnevezése a sámánok varázsitalainak receptúráját idézi fel a mai olvasóban. (Ilyen gyógyszer-összetevő volt például a „teknősbéka-pénisz”). Orientalisták véleménye szerint az egzotikus elnevezések valószínűleg az igazi alapanyagok kódjelei voltak és valódi összetevők leplezését szolgálták, amelyeket az orvosok csak szájról-szájra hagyományoztak át. Látható, hogy ebben a kultúrában az orvos az objektivitásra törekvő megfigyelő és betegséget diagnosztizáló tudós gyógyító és az istenekkel közvetlen kapcsolatot teremtő pap szerepét egyesítette magában (Kellenberger, 2011, 27.).  

A különböző betegségtípusok mellett a fogyatékosságokat is részletesen felsoroló listák a fent említett mezopotámiai „diagnosztikai kézikönyv”-ben arra utalnak, hogy ebben a kultúrában a hosszú és súlyos betegségben szenvedő, valamint a fogyatékossággal élő emberek különleges figyelemben részesültek.[1] Az akár évekig tartó orvosi kezelés súlyos anyagi áldozatot jelenthetett a beteg és fogyatékos emberek családjának.

A korabeli szülők gyermekük születését ezért általában aggodalommal vegyes örömmel várták. Ezeket a vegyes érzelmeket jól érzékeltetik a mágikus rituálék, fohászok és varázsigék, amelyek segítségével az istenek jóindulatát próbálták megnyerni. A sumer-akkád-babiloni kultúrákban – a mai gyakorlattól eltérően – elsősorban azért imádkoztak a szülők, hogy gyermekük élve jöjjön a világra, és ne ragadja el a korai halál.

A kutatók véleménye szerint ezeknél a népeknél olyan sok gyermek született testi vagy értelmi fogyatékossággal, és olyan sokszor fordult elő későbbi életútjuk során baleset, betegség vagy elégtelen táplálkozásból fakadó egészségromlás, hogy gyermekük élve születése és az első hónapok túlélése volt a szülők legfőbb vágya.

A fogyatékossággal születő gyermek szüleire váró lelki és anyagi terhek mértékét jól érzékelteti – egyéb források mellett – a Babilóni teodicea néven ismertté vált mezopotámiai forrásszöveg. Ez tartalmaz egy beszélgetést, melynek szereplője két barát: egy sorscsapások miatt szenvedő és az őt vigasztaló társa. Ez utóbbi elmesél egy történetet, amely egy testvérpárról szól: „Az első fiú »lillu«-nak született, de a másodikat már »erős hősnek« nevezték” (Lambert, 1960, 87. 262-263. sor). A „lillu” – nőnemű változatban „lillatu” − kifejezés már a fentebb is említett listákban is gyakran előfordul. Jelentése: értelmi fogyatékos gyermek, értelmi fogyatékos személy.

Egy fogyatékos csecsemő születése a mezopotámiai-babilóniai-asszír kultúrában – a korabeli gondolkodásmódnak megfelelően – többnyire, de nem feltétlenül rossz ómennek (előjelnek) számított. Melyek lehettek egy fogyatékossággal születő gyermek világrajövetelének következményei abban a korban? A „kézikönyv” erre is tartalmaz utalást, amikor azt indítványozza, hogy a szemmel láthatóan súlyosan, halmozottan fogyatékosnak látszó újszülöttet egy rituálé (namburbi) keretei között azonnal dobják vízbe, nehogy a gondozásával járó lelki és anyagi teher a „halál szellemét” hozza az egész családra, és így annak széthullását[2] idézze elő (idézi: Kellenberger, 2011, 29).[3] Az ilyen súlyosan fogyatékos újszülöttet úgy tekintették, mintha halva született volna.

A fogyatékos emberek elpusztítását a kutatók véleménye szerint az adott kultúra kétségbeesett védekező mechanizmusa, a „baj” gyökerestől való kiirtására való törekvés motiválják. Ez a reflex a közösség extrém stresszhelyzeteiben felerősödik. Feltehetően ezzel magyarázhatók azok a ritkán, de mégis előforduló rituális gyilkosságok is, amelyek során a babilóniak súlyosan fogyatékos felnőtt embereket égettek vagy ástak el élve.

A fogyatékos (köztük az értelmi fogyatékos) gyermekek sorsa ezekben a kultúrákban többnyire nem volt ilyen egyértelműen drámai: a család általában gondoskodott róluk és menedéket nyújtott nekik a nyilvánosság és a külvilág megpróbáltatásaival szemben.

A mezopotámiai kultúrában nemcsak a fogyatékossággal született gyermekek számítottak a család életét befolyásoló előjelnek, ómennek. A forrásokban fennmaradt számos „ómenlisták” (előjeljósló szövegek) egyik sorozata a város utcáin látható fogyatékos felnőtt emberekről szól. Feltételezhető, hogy a korabeli közgondolkodás az egyes fogyatékosság-fajtákkal élő embereket különálló csoportként fogta fel, mivel megjelenésüket összefüggésbe hozták a város sorsában jóra vagy rosszra fordulásával: „Ha egy városban a bénák számosak, ez azt jelenti, hogy a városnak jó lesz. Ha egy városban a béna nők számosak, ez azt jelenti, hogy a városnak jó lesz. Ha egy városban az idióták számosak, ez azt jelenti, hogy a városnak jó lesz. Ha egy városban az idióta nők számosak, ez azt jelenti, hogy a városnak jó lesz.” De:  „Ha egy városban a vakok számosak: szenvedés a városnak.” (Idézi: Kőszeghy és Parragh, 2003, In: Zászkaliczky, 2010, 525.) (Azt nem tudjuk, hogy a város jövője szempontjából miért tartották szerencsét hozónak az egyik fogyatékosság és miért szerencsétlenséget előidézőnek a másikat…)

Kőszeghy Miklós és Parragh Szabolcs tanulmányukban arra hívják fel a figyelmet, hogy a források szerint Mezopotámiában a fogyatékkal élő emberek (köztük az értelmi fogyatékos személyek) nem feltétlenül marginalizálódtak. A peremre szorulás leginkább csak akkor következett be, amikor a legfőbb szociális biztonságot jelentő család kötelékeiből kikerültek. Helyzetük azonban még ekkor sem volt reménytelen, mert a korabeli uralkodók szívesen tüntették fel magukat az özvegyek, az árvák, a gyengék és a betegek védelmezőjeként. Ezt igazolják azok a források is, amelyek tanúsága szerint a templomgazdaságok munkásainak többsége beteg és fogyatékos ember volt. Az ő alkalmazásuk gyakorlata sajátos kettősségre utal: kifejezi az olcsó munkaerőből fakadó gazdasági haszonra való törekvést és az elesettekről való gondoskodás gesztusának egy sajátos keveredését (Kőszeghy és Parragh, 2003, In: Zászkaliczky, 2010, 525.)