6.3. Egy elfelejtett előfutár: Vincenzo Chiarugi
Mindenesetre az is sajátos és lélektanilag is tanulságos tény, hogy a korabeli francia társadalmi köztudat és a rá épülő tradicionális történetírás ezt a vélelmezett, de nem bizonyított felszabadító, reformot parancsoló gesztust milyen szívesen kötötte – és köti még ma is – az idősebb Pinel személyéhez. Eközben könnyen elfeledkezünk arról, hogy a kórház-menhelyeken és asylumokban fogvatartott elmebetegek és értelmi fogyatékos személyek vasláncoktól és bilincsektől való megszabadítására már az 1750-es években történtek kísérletek Itáliában.
A firenzei Santa Dorotea kórház igazgatója, Vincenzo Chiarugi (1759-1820) már akkor megszüntette az oda elzárt őrültek vasláncokkal való megbéklyózását, és ehelyett bőrből készült kötelékeket alkalmazott a megfékezésükre (Gerard, 1997, 395.). Amikor azonban azt látta, hogy a tébolyultak a saját fogukkal tépik le a bőrszíjakat magukról, akkor visszatért a vasláncokhoz, de vászonból készített kötések alkalmazásával próbálta megelőzni a fájdalmakat, amelyet azok viselése okozott az elzártaknak.
24. kép: Vincenzo Chiarugi
Chiarugi – Pinelhez hasonlóan – igen jelentős elméletalkotói munkásságot fejtett ki. Az ő szövegeiben – elsősorban az őrültségről (Della Pazzìa) írt traktátusának lapjain – figyelemre méltó elegyet alkot a születő-félben levő idegélettan, neurológia mint tudomány az agy működéséről szóló régi típusú filozófiai fejtegetésekkel és a katolikus egyház tanításaival. Chiarugi az agy struktúrájának és működésének természettudományos alaposságú vizsgálatára törekszik, mégis, amikor az elme betegségeiről ír, akkor annak okát az idegrendszer sérülésében vagy működésének zavaraiban fedezi fel. Katolikus hitéből fakadóan meg van győződve arról, hogy a lélek nem lehet beteg, mert azt a Teremtő csakis tökéletesnek alkothatta meg.
Szemléletes hasonlattal élve írja, hogy a lélek olyan, mint a hangszerjátékos, akinek a keze egy húros hangszeren játszik. Ha a hangszer rosszul van felhangolva vagy a játékos gyakorlatlan, akkor a megszólaló zene is hibás, disszonáns lesz. A lélek tehát ebben a hasonlatban maga a zenész, a kéz az értelem, a ráció, a hangszer pedig a lélek olyan képességeinek a megfelelője, mint például a képzelet, a memória és a gondolkodás. Az ember őrültté válhat vagy születhet értelmi fogyatékkal, de a lelke tökéletes marad, mivel annak teremtődött (Chiarugi, 1793, 55.). Az őrültség oka tehát az agy, a központi idegrendszer működészavara. Chiarugi felfogása a lélek és az idegrendszer dualitásáról és kapcsolatának sajátosságairól a 19. századi pszichiátria természettudományos alapozású paradigmáit előlegezi meg.
Nehéz választ találni arra kérdésre, hogy a tradicionális orvosi és vele együtt a gyógypedagógiai történetírás vajon miért „heroizálta” Pinelt és miért feledkezett meg szinte teljesen Chiarugi úttörő szerepéről. A szelektív és ezzel együtt a legendákat is szívesen magába olvasztó konstruktív történeti memória működéséhez itt az is hozzájárulhatott, hogy Pinel alakjára a francia forradalom Párizsban lezajló turbulens eseményei is ráirányították a figyelmet, míg Chiarugi orvosi-pszichiáteri karrierje egy kevésbé exponált helyszínen, egy 18. századi osztrák-toszkán hercegségben, Firenzében teljesedett ki.